Hospital

3. Fejezet

- Azt hiszem, én most benézek a hugomhoz. - mondta, miután visszasétáltunk az ajtók elé. Én leültem a helyemre é ott vártam tovább arra, hogy valaki kijöjjön és mondjon anyáról valami hírt.

- Menj nyugodtan. - küldtem felé egy mosolyt, majd miután ő belépett az ajtón, én gyorsan felpattantam a helyemről és a WC után kezdtem kutatni. Nem kellett sokáig, mert a büfével ellentétes irányban ott volt balra a folyosó végén.

Benyitottam és miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs itt, gyorsan beszaladtam az egyik fülkébe, majd legugoltam a WC kagyló elé.
Nyeltem egy nagyot, majd két ujjamat ledugtam a torkomon. Mindezt annyiszor ismételtem meg, amíg az öklendezés helyét fel nem váltotta a bő egy órája bevitt ételem.

Megkönnyebbülve, kissé remegő végtagokkal álltam fel a WC elől és húztam le azt. Megmostam a kezemet a számat, majd felegyenesedtem és úgy figyeltem magamat a tükrön keresztül.

Egy kész roncs vagy Summer. Amióta kiderült édesanyád betegsége semmire nem vagy képes. Bántod magad, nem engeded meg magadnak a boldogságot. De ezt is érdemled! Mindig ott kellett volna lenned mellette, de te nem voltál! Sokkal fontosabbak voltak neked a barátaid akiket a mai napra már el is taszítottál magad mellől. Szerencsétlen vagy. Nem érdemled meg a boldogságot.

Megráztam a fejem, letöröltem a könnyimet az arcomról, majd egy nagy sóhaj után kiléptem az ajtón és visszasétáltam a kórtermem elé, ahol pont most lépett ki anyától egy orvos.

- Elnézést! - szaladtam oda hozzá. - Mi van anyával? Hogy van? - támadtam le kérdéseimmel.

- Nagyon sajnálom... - mondta, de megakadt, mert nem tudja a nevem.

- Summer. A nevem Summer. - segítettem ki gyorsan, majd amolyan 'na mi lesz már' nézéssel pillantottam rá.

- Az édesanyát végleg elvitte a rák. - nyelt egy nagyot. - Nem tudtuk megmenteni. Nagyon sajnálom. - tette kezét a vállamra, amit én azonnal lesöpörtem magamról.

- Nem. - suttogtam. - Nem! - kiáltottam el magam - Nem köszöntem el tőle! Nem mondhattam meg neki, hogy mennyire szeretem! - abszolút nem fogtam magam vissza. Tomboltam, olyan hangosan kiabáltam amennyire csak bírtam. Nem érdekelt, hogy ezzel felzaklatom a betegeket, a kurva életbe is meghalt az édesanyám!

- Kérlek nyugodj le Summer. - tett egy lépést felém a doktor, én pedig vele egy időben tettem egyet hátra.

- Nyugodjak meg? Meghalt! Érti? Meghalt az édesanyám! - sírtam fel ismét. Nem tudtam mit tegyek. Magamra maradtam örökre. Itt hagyott.

- Summer. - hallottam meg Shawn hangját mögülem. - Gyere ide. - tárta ki a kezét, mire én azonnal odaszaladtam hozzá és amilyen szorosan csak bírtam öleltem őt.

- Azt mondták még van idő! - szorítottam össze a szemeim, és kétségbe esve kapaszkodtam Shawn-ba. Mintha ő megtudna menteni engem.

- Mindent megoldunk igérem. - simogatta a hátam nyugtatás képpen. - Itt leszek veled. Mi segítünk neked.

- De miért? Hisz még csak nem is ismertek. - néztem a szemeibe, amikről lelehetett olvasni, hogy teljes szívéből sajnálja. De nekem most nem volt szükségem arra, hogy sajnáljanak.

- Azért mert, szükséged van rám. És nekem is rád. Azon pedig könnyen tudunk változtatni, hogy ismerjük-e egymást vagy sem. - mosolyodott el halványan. Igaza van. Szükségem van rá. De azt nem értem, hogy ő neki rám miért van.

- Köszönöm. - öleltem ismét magamhoz.

- Ugyan mit? Én semmit nem tettem, csak jobban megismertelek. - mondta, mire hirtelen leesett. Shawn egész nap csak nekem segített abban, hogy felejtsek. Azért találta ki azt a játékot is, hogy ne anyára gondoljak és magamba roskadva üljek. Azért kérdezgetett a bugyuta évszakokról. És sikerült neki.