The 5th Wave - White Queen

7. fejezet

Az események felgyorsultak és egyetlen végtelen pillanatba sűrűsödtek.

Riley felbukott és bezuhant a pult mögé, mire én repültem is felfelé az emeletre.

Az ajtón nem juthattam ki, azt szinte bebetonozta, de talán a nagyobbik háló ablakán. Már kifigyeltem, hogy ott van közvetlenül az ablak alatt a tornácot védő előtető. Onnan pedig alig két és fél méter a talaj. Azt túl fogom élni. És utána nincs megállás, mert Riley él, ebben biztos voltam - és amint felkaparta magát a földről, a nyomomban lesz.

Pánikszerűen magamra rángattam még egy felsőt és a cipőt, amit korábban elrejtettem. Óvatosan kimásztam az ablakon. Igyekeztem nem lenézni, de a csúszós tetőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, arról pedig szó sem lehetett, hogy pont most törjem össze magam.

Bent a házban a földkerekség egyik legbrutálisabb ragadozója csak arra várt, hogy az ereje visszatérjen és a prédája nyomába eredjen.
Most először igazán irigyeltem őket az erejükért, a gyorsaságukért és legfőképpen a bátorságukért.
Nekem nem maradt semmim, csak a remény. És az vajmi keveset ért ebben a szörnyű új világban.

Meg se éreztem, ahogy a hóba huppantam. Igazából nem érdekelt semmi más, csak hogy gyorsan elhúzzam a csíkot. Nagyon messzire akartam menekülni, ahol nem érnek utol a szörnyek.

Csak élni akartam.

Futni kezdtem keleti irányba. Minél nagyobb távolságot teszek meg, annál jobb. Ha lemegy a nap, még annyi esélyem se lesz, mint most.
Pár száz méterre távolodtam el a háztól, amikor az első golyó becsapódott a mellettem parkoló autóba. Az üveg ezer darabra tört, a reményem pedig semmivé foszlott.

A lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak a némítóm arcán. Fehér volt mint a hó, csak a szája széle volt véres ahol elharapta a fájdalomtól. Az ingje friss vértől vöröslött. Volt benne annyi erő, hogy a kést kiszedje magából és utánam jöjjön.
Zokogva hullottam a földre. Nincs többé Isten vagy ember, csak ezek az emberbőrbe bújt farkasok.

- Ez nagy hiba volt Kicsim - suttogta a fülembe, miközben eltette a fegyvert és felrángatott a földről. A hangja most korántsem volt olyan magabiztos, de nem mertem újból próbálkozni. A sebesült állat is azonnal támad ha veszélyt érez, Riley pedig még azelőtt kitöri a nyakam hogy felfognám mi történik.

Némán sétáltunk vissza a házhoz. Riley erősen tartotta magát, de azért látszott rajta hogy megviselte a támadás. Most nem volt beszédes kedvében, már nem érdekelték a titkaim.
A gyámoltannak vélt bárányka, akit eddig madzagon rángatott - elszakította a zsinórjait és rátámadt. Gyanítottam ez jobban megviselte, mint a mellkasán tátongó seb.

- Menj a szobádba, majd később beszélünk! - mordult rám és magamra hagyott. Visszament a konyhába hogy eltakarítson maga után.

Lefeküdtem az ágyra és magamra húztam a takarót. Sírni szerettem volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak feküdtem és arról a jövőről ábrándoztam ami már sosem fog eljönni. A kezem a hasamra tévedt, óvatosan végig húztam a kezem az apró domborulaton.
- Sajnálom - motyogtam magam elé.

Arra ébredtem, hogy Riley az ágy mellett mászkál.
- Kelj fel, kész a vacsora.
A hangja jóval hűvösebb volt mint korábban, de ez legyen a legkisebb gondom.

Letette a tálcát elém, ő maga pedig leült a foteljébe és továbbra is tüntetően levegőnek nézett, amit én cseppet sem bántam.
A gyilkosom letette elém az utolsó vacsorámat és elvárta hogy jó ízűen megegyem. Legszívesebben a fejére borítottam volna az egészet, de nem tettem. Az emberi gyarlóságok mindig legyőztek.
Ettem, mert éhes voltam.
Lefeküdtem az ellenséggel, mert vágytam rá.
Barátkoztam a szörnyetegekkel, mert nem akartam egyedül lenni.
Lehunytam a szemem, hogy megkíméljem magam a valóságtól.
Beleszerettem az ellenségbe, mert szeretni akartam és azt, hogy engem is viszont szeressenek.