The 5th Wave - White Queen

5. fejezet

Hallottuk a zajt, tudtam hogy jönnek. Már fentről láttam hogy a katonai konvoj, azokkal a nevetséges iskolabuszokkal, a környéket járja. Nem tudtam mi lenne a jobb - lapulni és bízni a lehetetlenben, hogy talán ide nem jönnek be. Vagy önként adom magunkat a kezükre.

Aztán úgy gondoltam legyen a köztes megoldás, megvárjuk őket bent, de nem bujkálunk.
Sorban felkeltettem a gyerekeket. Nem értettem miért pont az éjszaka közepén kell ez a huzavona, de úgyse tudtam semmit se tenni ellene.

Amikor berúgták az ajtót és sorban benyomultak, nagyon elbizonytalanodtam. Utáltam a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot.

Visszahúzódtam, és leültettem a kicsiket a nagy nappali közepén elterülő szőnyegre. Előtte sebtében meggyújtottam néhány gyertyát.
Hátborzongató volt abban a félhomályban várni azt amit majd a sors ránk mér.

Csak másodpercek kérdése és itt lesznek. Nagyon rossz érzésem lett, de innen már nincs kiút. Még ha el is tudnék futni, mi lesz a többiekkel? Néztem le rájuk. Rettegtek, mint én. Pedig ők még alig fogtak fel bármit is. Az emberek jöttek és mentek, ha beteg lett valaki azt átvittem egy távolabbi helyiségbe hogy ne terjedjen olyan könnyen a járvány. De így is több volt a halott mint az élő, és jó részük még nyolc évet sem élhetett. Csak ők maradtak az intézetben, mindenki más lelépett vagy meghalt. Nekem nem volt szívem magukra hagyni őket, és amúgy se találtam jobb menedéket. Az ajtók erősek, a falak magasak. De az élelem egyre fogyott és gyógyszerre is szükség lett volna.

Már a lépcsőn trappoltak fel. Időm se volt összekapni magam.
Nyílt az ajtó és az első dolog amit láttam, egy gépfegyver csöve volt, ami pont felénk mutatott.

Nyeltem egyet és újból ránéztem a gyerekekre. Az ujjamat a szám elé tettem, hogy emlékeztessem őket, most bármi is lesz, csendben kell maradniuk.

Teljes harci felszerelésben, sisakban, maszkban vonult elénk az első vendégünk.

Alighanem szürreális látványt nyújthattunk számukra. Hat kisgyerek és a bébi csőszük, aki maga is épp csak kilépett a kamaszkorból.

Az elsőt egy egész osztag követte, ez pedig elvette a kedvemet az őrültségektől. Inkább megadtam magam és vártam hogy ők tegyék meg a kezdő lépést.

Már egy ideje pletykálták a sorstársaim, hogy a hadsereg összeszedi az árva kölyköket és menekülttáborokba viszik a túlélőket. Ott nincs betegség, éhezés és mindenki biztonságban van. Sejtettem, mi is sorra kerülünk, de szerettem volna még elodázni amíg csak lehetséges.

Az aggodalmam átragadt a kicsikre is és az egyik kislány sírva fakadt. A feszültséget tapintani lehetett volna, gyorsan közbe kellett lépnem. - Mandy fejezd be a sírást! - noszogattam.

Tartottam tőle, hogy fegyveres barátaim nem szeretik túlságosan a gyerekek nyafogását.

- Nem lesz semmi baj, csak azért vannak itt a katonák hogy segítsenek - mondtam neki, de valahogy nekem se volt túl hihető. Viszont a túlélés érdekében mindent be kellett vetnem.

- Ugye így van? Segíteni jöttek? - szegeztem neki a kérdést a hozzánk legközelebb álló katonának.

Ez végre megtörte a jeget. Levette a maszkot és elmosolyodott.

-Természetesen! - vágta rá azonnal. Kissé túlságosan is heves volt, amit mosollyal próbált kompenzálni, ettől csak még bizarrabbá vált.
- Branch tizedes vagyok - mutatkozott be. - Szeretnénk biztonságba helyezni a gyerekeket minél hamarabb - mondta határozottan.

- Wright Pattersonra gondol? - vágtam a szavába. Láttam, hogy ideges lett és bár próbálta a mosolyát és a nyugalmát megőrizni, egyre forróbbá vált a talaj a lábunk alatt. Taktikát kellett váltanom. Mandy még mindig sírdogált és a többi rémült arcocska is mind rám szegeződött. Tőlem várták a megoldást.