The 5th Wave - White Queen

2. fejezet

Reggel arra ébredtem hogy látszik a leheletem és fázom. Egy pillanatig nem voltam képben hogy miért és hogyan, aztán eszembe jutott hogy szingli lettem.

Mostantól kezdve magamról kell gondoskodnom, a nagy testvér figyelő tekintete nélkül. Túléltem az éjszakát és azt terveztem, hogy szétnézek a városban.

Perpillanat csak egy vadászkés volt a zsebemben és szánalmasan kiszolgáltatottnak éreztem magam. A kaja egyelőre nem aggasztott, még sok is volt a konzerv vacsi. Vacakolt a gyomrom, egy falatot se tudtam volna most enni.

Kint szikrázóan sütött a nap, de még halvány tippem se volt hogy ez jó nekem, vagy rontja az esélyeimet. Mindegy, mennem kellett tovább.

Mindenhol üresség és bűz. A hideg konzerválta a holtakat, és a tüzek is kialudtak már. Ropogott a hó a talpam alatt, és képtelen voltam kizárni azt a koránt sem elképesztő gondolatot hogy követnek. Csak az volt a kérdés hogy barát vagy ellenség?
Ezen a ponton kiröhögtem magam. Nekem már csak ellenségeim maradtak ezen a világon.

Az egyetlen barátnőm halott, Alexander pedig rosszabb volt mint maga az ördög.
Nem. Csak én maradtam és az ostoba gondolataim.

Fél óra tempós séta után egészen megszoktam a városi mocsok szagát. Már a hullák sem taszítottak. Ott feküdtek, ahol a végzet utolérte őket és szerencsére nem akartak felkelni mint a béna zombis filmekben. Annál inkább aggasztott hogy a város nem akart elfogyni. Mindenhol a pusztulat és az enyészet. A boltok kirakatai betörve, az üzletek kifosztva. Hogy fogok így életben maradni?
Megint havazott és a szél is feltámadt. A hőmérséklet rohamosan csökkent, pedig még dél sem volt. Az éjszakát nem akartam kint tölteni, ahhoz pedig már túlságosan nagy távolságot tettem meg, hogy visszatérjek a rejtekhelyemre.

Amikor a tél először megmutatta a zordabbik arcát, Alexander visszavonta a csapatait. Nem volt több iskolabusz, vagy kósza járőr. Mindenki visszavonult, hogy biztos helyen vészelje át a telet. Akik kint maradtak, azok jó része már nem éri meg a tavaszt.
És most én is közéjük tartoztam.

Veszélyes terepre tévedtem, a valóságban és a lelkem mélyén is. Ha nem figyelek oda, megölnek. De ha nem fejezem be az önmarcangolást, a saját belsőm fog szétszaggatni.

Nem fogok meghalni! Túl fogom élni! A járvány nem tudott legyőzni, Camp Haven nem tudott legyőzni, Csodaország sem tudott legyőzni. Túléltem eddig mindent, ami másokat már kinyírt volna. Nem fogom most feladni. Le fogom győzni önmagamat is.

"Legyőzni önmagunkat, ez az egyetlen valóságos és az egyetlen tökéletes győzelem!"

Ebből végre erőt merítettem és összeszedtem magam a folytatáshoz. Meg se néztem milyen város ez, nem is érdekelt különösebben, de végre valahára magam mögött hagytam a külvárosi gettót és ezzel a választék is bővült az üresen álló épületekből.
Kis bolt, nagy bolt, felhőkarcoló, még nagyobb bolt, lerobbant autók roncsai és plázák.

Plázák. Hmm... talán érdemes lenne ott körülnézni. Több az üzlet, több a lehetőség alapon. De ezzel egyidejűleg a kockázat is nőtt. Nem csak nekem jelenthetett csábítást egy több ezer négyzetméteres vadászterület, ahol minden boltban világvégi 100%-os leárazást tartottak - amíg a készlet tart alapon. Egy ilyen akciónak pedig senki sem tudna ellenállni.

Meg kellett kockáztatnom.

Félve léptem be a bejárati ajtón. Mindenhol üvegszilánkok és a pusztítás jellegzetes nyomai. Csak annyi fény volt, amennyi kintről beszűrődött. Ezzel nem számoltam. Annyira hozzászoktam a támaszpont kényelméhez, hogy elfelejtettem hogy a kerítésen túl megszűnik az infrastruktúra.