The 5th Wave - White Queen

14. fejezet

Már egy hét telt el úgy, hogy Vosch betartotta volna az ígéretét. Nem keresett újból, amit cseppet sem bántam. De biztos voltam benne, hogy ami késik, nem múlik. És én nem akartam többé a közelemben látni.

A szökés gondolata töltötte ki a napjaimat, miközben igyekeztem ezt titkolni a környezetem felé.
Nem is volt olyan bonyolult. Reggeltől estig volt mit csinálni, de közben azért szorítottam időt a nagy terv elkészítésére. Felmértem a terepet és közben olyan információkhoz jutottam, amitől nem volt kedvem nevetni.
Talán a Fehér Házat se őrzik olyan keményen, mint ezt a komplexumot.

Ott ahol a buszok jöttek ki-be, teljesen felejtős volt. Egy lélek se juthatott volna át. Mindenkit ellenőriztek, sosem győztem volna meg őket.
De ott volt a hátsó kapu, ami a menekült táborba vezetett.
Itt is voltak bőven őrök, de a prioritás arra irányult hogy senkit se engedjenek be. A kifelé menőkkel kevésbé foglalkoztak.
Megvárom a szürkületet és megpattanok - döntöttem.

- Ki kellene szaladnom a mosdóba, - szóltam Mariah.
- Persze, menj csak - mondta, de közben az ételre figyelt, nehogy leégjen. Vacsora idő volt, mindenki ezerrel pörgött. Egyik raj váltotta a másikat, senki sem figyelt rám.

Szívem szerint átöltöztem volna, mert a világos konyhai öltözet roppantul kiemelt a tömegből, de nem akartam még azzal is húzni az időt, hogy visszafutok a szállásomra. A kantin bejárata melletti legszélső asztaltól elemeltem egy kabátot. Átmeneti megoldásként. A tulajdonosa még a sorban állt, így pont nem látta, hogy kisurranok a szerzeményemmel az ajtón.

Ezután már könnyen ment minden, szinte túlságosan is.

Egykettőre megtaláltam a sátorvároshoz legközelebbi kijáratot, ott pedig beálltam a kirendelt katonák és újoncok közé, akik a muníciót hordták ki.
Na nem vitték túlzásba az adományok osztogatását. Két üveg víz, kötszer és egy kis üveg fertőtlenítőszer jutott fejenként a menekülteknek. De máshol talán ennyi sem jutott volna nekik, győzködtem magam. És a készlet erősen a végét járta. Maximum a nap végéig tart ki, ha jól saccoltam. Ez nem volt túl bíztató rájuk nézve.

Kaptam három fejadagnyi csomagot és mehettem isten hírével. Nyilván úgy ítélték meg, hogy ennél többet úgysem bírnék el. Hát nem tévedtek nagyot.
Sosem voltam egy atléta alkat, de most igazán aggasztott, hogy nem fogom bírni az iramot ha majd futnom kell. Márpedig egész biztos, hogy nem sétálhatok el csak úgy békésen, azt nem fogják annyiban hagyni.

Végre elértem a kaput.

Hallottam mendemondákat, hogy hamarosan felszámolják a menekülttábort. De azt hittem csak alaptalan pletyka. Most pedig szembesülnöm kellett vele, hogy ez bizony a valóság.

Kisebb nagyobb csoportok mászkáltak a tábor területén és a sátrakat ellenőrizték. Először azt hittem ők is kötszert meg vizet osztanak, aztán rájöttem, hogy nagyon másról van szó.

A sátrak árnyékában próbáltam menedéket keresni és onnan figyeltem a tomboló erőszakhullámot.
Fel alá mászkáltak a hivatásosok és szedték szét a sátrakat, mit sem törődve a haldoklók nyomorúságával.
A legtöbbet felgyújtották, esélyt sem adva a még élőknek. Arra azonban figyeltek, hogy a gyerekeket begyűjtsék. A néhány évesektől a kamaszokig vittek mindenkit. A többi nem kellett, a többi útban volt. Aki ellenszegült, azt azonnal megölték.
Ilyen feltételek mellett lehetetlen vállalkozásnak tűnt a szökésnek még a gondolata is.

Nem maradhattam itt tovább pár percnél és már így is azt kockáztattam, hogy lebukom.
De nem bírtam tovább menni. Annyira sokkolt a látvány.

A katonák egy anyát vegzáltak. El akarták venni tőle a gyerekeit. Három kicsi gyereke volt, akik most az anyjukba csimpaszkodva sírtak. Ők egészségesnek tűntek, de a nő nem. Folyamatosan köhögött, fulladozott. A vére végigfolyt az állán. Küzdött mindhiába.