Childhood Friends

Huszonegyedik rész - Már megint...

Gyermekeim. Bocsánat, hogy ismét nem jött össze, amikorra ígértem, de az életem még mindig picit fel van fordulva.. De mindegy is, jó olvasást! 😁

- Nem is tudom, hol kezdjem. Mi volt ez az egész az előbb? - szólt a kérdés.

Jaj ne... Most mégis mit mondjak? Azt, hogy bocsi, de kiskorom óta beléd vagyok zúgva? Nem. Erre még nem vagyok felkészülve. Tettessem az értetlent? Az annyira nem én vagyok...

- Mire gondolsz pontosan? - szólaltam meg egy idő után.

- Tudod te azt jól. Nem értelek, Dorie. Csak szeretném tisztázni a dolgokat. - válaszolta Yixing nyugodtan, de látszott rajta, hogy nem stimmel valami.

- Nem lehetne ezt máskor megbeszélni? - kérdeztem. Nagyon rossz előérzetem volt.

- Rendben. - bólintott, majd csendben ülve ott maradt mellettem.

- Most már később van. - közölte pár másodperc elteltével apró mosollyal a szája sarkában.

- Hát jó... - sóhajtottam, hogy egy picit összeszedjem magam. Vagy most, vagy most. Nincs választási lehetőségem. Be kell vallanom, mit érzek.

- Egyébként nem vagyok köteles elmondani. Nem akarok erről beszélni. Ez egy olyan dolog, amit sosem szeretném, hogy megtudj. - tértem ki inkább a válasz elől a kelleténél picit indulatosabban.

- Nagyon durva voltam? - kérdeztem pár másodperc múlva, miután reakció nélkül maradtam.

- Egy picit. - mondta komoran, majd felállt és egy hang nélkül kiment a szobából.

Oh. Szóval megint megbántottam. Milyen remek! Nem tudok mást, csak mások lelkébe tiporni...

Borzasztóan dühös voltam magamra. Épphogy megint rendbe jött a dolog és máris elrontok mindent. Az első könycseppek hihetetlen gyorsasággal jelentek meg és gördültek le az arcomon. Így még kevésbé tudom, hogyan nézhetnék a szemébe egyáltalán. Pedig a találkozás elkerülhetetlen lesz, mivel mégiscsak az ő házában lakunk. A következő pillanatban valaki kopogott az ajtón. Már megint kopogás. Kezd elegem lenni. Soha semmi jó nem sül ki belőle.

Naomi nyitott be. Ahogy meglátta ismét könnyektől nedves arcomat, egyből odasietett hozzám és helyet foglalt pont ott, ahol egy-két perce még Yixing ült.

- Zavarhatok? - nézett rám, mire egy aprót bólintottam.

- Mi történt? Mit mondott? - kérdezte Naomi.

- Már megint megbántottam. Olyan szörnyű ember vagyok! - fakadtam ki úgy, hogy valószínűleg még otthon anyuék is hallották. - Én csak bajt okozok mindenkinek. Szerintem az lenne a legjobb, ha most picit elmennék innen.

És talán nem is jönnék vissza. - tettem hozzá magamban.

- Dorie. Már megbocsáss, de neked teljesen elmentek otthonról?? Úgy értem egy totál idegen országban vagyunk. Eltévedsz, baleset ér, megerőszakolnak, vagy mit tudom én!Érted, mire gondolok? - nézett rám úgy Naomi, mint egy idiótára. Igazából az is voltam. Egy szerencsétlen idióta.

- Jól van, felfogtam. - sóhajtottam és drámaian eldőltem az ágyon. Azaz nem igazán. Szerintem inkább hasonlítottam krumpliszsákra, mint egy dráma főszereplőjére.

- Kész a kajaaa!! - robbant be Ria hirtelen a szobába, mi Naomival pedig majd' leestünk az ágyról ijedtünkben.

- Dorie? Jössz? - kérdezte Naomi, miközben felkelt az ágyról.

- Nem vagyok éhes. De azért köszi. - hanyatlottam vissza az ágyra ismét.

Naomiék kimentek a szobából. Ismét egyedül maradtam. A következő pillanatban kiugrottam az ágyból és egy kis oldaltáskába gyorsan behajigáltam a legfontosabb dolgaimat. Telefon, füles, pénztárca, iratok... Fél percen belül kész lettem.

Kis táskámat kezemben fogva odaosontam az ajtóhoz és óvatosan kilestem. Senkit és semmit nem láttam, csak a konyhából kiszűrődő fényt. Ahogy hallom, nélkülem is jól érzik magukat. Felesleges vagyok itt.

Ilyen pesszimista gondolatokkal léptem ki a ház ajtaján. A kabátomról elfeledkeztem, csak egy vékony pulcsi volt rajtam, de most ez, vagy a tény, hogy nagy valószínűséggel meg fogok fázni, nem igazán érdekelt.