Luke
Amikor megláttam a könnyes arcát, engem is majdnem elkapott a sírás. Fájt így látni, hisz amikor találkoztunk egy órával ezelőtt, még annyira mosolygós és boldog volt.
-Luke?!-kérdezte, sírástól rekedt hangon.
-Cathy!-suttogtam.
-Nem....ez....a....nevem!-mondta indulattal a hangjában.-Senki ne szólítson így, mert nem ez a nevem! Az én nevem Sophia! Sophia!-kiáltotta el magát.
-R-rendben kicsim!-mondta anya, majd végig akart simítani az arcán, de ő hátrébb lépett. Láttam, hogy anya arcán könnyek gördülnek le. Jack átkarolta anyát, majd halkan, úgy, hogy én is alig halljam a fülébe súgott.
-Kell még egy kis idő neki!-suttogta.
-Mi most magukra hagyjuk egy kicsit önöket!-mondta a nyomozó, majd a másik nővel az oldalán lelépett.
-Üljünk le!-mondta apa, majd mindenki helyet foglalt, kivéve Sophiet. -Sophia, kicsim ülj le te is kérlek!-nézett rá apa. Ő nem szólt semmit, csak csöndben leült a tőlünk legtávolabb lévő székre.
-Sophie tudom, hogy.....
-Neked csak Sophia!-vágott a mondandómba erélyesen.
-Sophia!-sóhajtottam.-Tudom, hogy nehéz és igen csak kellemetlen, viszont nekünk is az!-mondtam, mire neki kitágultak a pupillái.
-Ugyan csak?-kiáltotta.-Nem tudom, hogy téged, hogy érintene, ha életed egyik talán legfontosabb napja azzal záródna, hogy behurcolnak a rendőrségbe, ahol közlik veled, hogy egy kibaszott hazugság az egész kibekúrt életed! Aztán időd sincs felfogni a dolgokat, az állítólagos családod itt áll előtted és mindenki elvárja tőled, hogy mosolyogva fogadd a híreket! Jelen pillanatban nem akarok mást, csak eltűnni innen.-az utolsó mondatot már csak suttogta. Anya hirtelen felpattant a székéről és kiviharzott a teremből. Apa utána ment, így csak négyen maradtunk. A négy testvér.
-Szóval..-kezdte Ben, majd Sophiera nézett.-Én Ben Hemmings vagyok a legidősebb bátyád!-mondta mosolyogva.-Szóval én emlékszek a legtisztábban arra, hogy mennyire enyves kezű voltál!-mondta, mire Sophienak megenyhültek a vonásai és halványan elmosolyodott.-Az alsógatyáim valahogy mindig a wc-ben landoltak.-mondta Ben, mire mindannyian felnevettünk.
-Sajnáljuk, hogy így hirtelen mindent rád zúdítottunk, de el sem tudod hinni, hogy mennyi ideig kerestünk! Amikor a nyomozó felhívott, hogy hírei vannak veled kapcsolatban, mindenki annyira izgatott és boldog lett.-mondta Jack.
-Nyomozót fogadtatok?-kérdezte elcsukló hangon.
-Már nem volt más választásunk!-rázta a fejét Jack.-Egyébként Jack vagyok.-mosolygott.
-Örülök!-mosolygott.-Ti már biztos tudtok rólam mindent. Valószínű többet, mint én saját magamról!-nevetett fel keserűen.
-Ne gondolt azt, hogy ez a te hibád! Azért vagyunk itt, hogy meg ismerjük egymást!-mondta Ben.
-És lesz is időnk az elkövetkezendő években! Otthon már nagyjából be is rendeztük a szobádat...-szólaltam meg.
-Na ácsi! Hol rendeztetek be és mit nekem?-húzta össze a szemöldökét.
-Luke, egy kicsit várhattál volna ezzel!-morogta Jack, mire én nyeltem egy nagyot. Sophie le sem vette a dühös és talán gyűlölettel teli tekintetét rólam. Fájt, hogy így nézett rám, nagyon fájt.
-Otthon! Sydneyben.-mondtam.
-Nagyon el vagytok tévedve, ha azt hiszitek, hogy csak úgy elköltözök veletek a világ másik végére!- pattant fel.
