Boyz with Fun - BTS Oneshots

Vallomás (Jimin)

Már két napja nem voltam az iskolában az esetet követően. A szobámba zárkózva sírtam naphosszat. Talán csak alvás közben nem folytak a könnyeim, de ha így is lett volna, nem lehetett volna megállapítani, mert szemeim folyton-folyvást vörösek és puffadtak voltak... kivétel nélkül.

Aznap sem volt másképp. Az ablakom alatt gubbasztottam, apró gombóccá kuporodva ölelgettem magamhoz térdeimet, mikor a szokásos kopogás zavart meg.

– Anya, hagyj békén! – kiáltottam ki, ám az azt követő hang meglepett.

– Jiyeong – szűrődött át Jimin halk hangja az ajtó túloldaláról –, anyukád beengedett.

– Remek! – motyogtam az orrom alatt. – Már csak ez hiányzott.

– Bejöhetek? – kérdezte lenyomva a kilincset, de az ajtó nem nyílt, hisz zárva volt.

– Jobban örülnék, ha hazamennél – mondtam halkan a falaphoz sétálva.

– Tessék? Nem hallak. Kérlek, engedj be! – makacskodott a kilincset rángatva.

– Menj haza, Jimin! – találtam meg végre a hangomat, ami sajnálatos módon elcsuklott, így a valósnál is szerencsétlenebbnek tűntem.

– Tudom, hogy Keulim* meghalt – hagyott fel a kilincsrángatással.

A név hallatán szipogtam egyet, s letörölve könnyeimet arcomról, kizártam az ajtót. Jimin szinte abban a pillanatban kivágta azt, s szorosan magához ölelt. Hirtelen ledermedtem, de amint megéreztem gyengéd simogatását a hátamon, újra előtörtek a könnyeim.

– Lehet, másnak csak egy kutya volt, de nekem családtag – fúrtam arcomat a fiú mellkasába. – Ő volt a legjobb barátom – karoltam át, megmarkolva felsőjét.

– Tudom – suttogta a fülembe.

– Ő volt a legjobb kutya a világon – motyogtam tovább.

– Tudom.

– És a legszebb.

– Tudom.

– És a legokosabb is – zokogtam egyre kétségbeesettebben.

– Ezt is tudom – szorított erősebben magához.

– Jobb helyen van, igaz? – toltam el magamtól Jimint, s reménykedve néztem mélybarna szemeibe. – Ő már nem érezheti azt a fájdalmat, amit én most, igaz? – ütöttem erőtlenül mellkasát, kapkodva tekintetem két írisze között.

– Biztos tetszik neki a hely – mosolygott –, de nem hiszem, hogy boldog, mert így kell látnia téged – simította félre a nedves arcomra tapadt tincseimet.

– Igazad van – szipogtam, s a pulcsim ujjával áttöröltem az egész ábrázatomat, hogy a rászáradt könnyektől is megszabaduljak. – Vidámnak kell látnia, igaz? – Jimin csak halványan bólintott. – Mindig akkor volt a legvidámabb, amikor én is – jegyeztem meg leülve az ágyam mellé. – Boldog lesz, ha engem is annak lát? – néztem fel sokadszorra Jiminre, aki szintén csak bólintott, egy halvány mosolyra húzva ajkait. – Emlékszem, mikor...

– Várj! – szakított félbe hirtelen, én pedig értetlenül figyeltem, ahogy kiszalad az ajtón, majd rövid időn belül visszatér hátratett kezekkel.

– Jimin?

– Tádám! – húzott elő a háta mögül egy vödör csokifagyit. Csillogó szemekkel figyeltem a kezében tartott csodát, míg ő csak elégedetten vigyorgott.

– Ugye...

– Igen, hoztam – vett elő két kanalat a zsebéből, majd lehuppanva mellém, átnyújtotta az egyiket.