Időnyerő (magyar Harry Potter fanfiction)

2. Rész

- Szia, April! -vigyorgott egy vörös hajú, szeplős fiú. George Weasley Roxfortos korában? -Fred vagyok.

- Én meg George!

-Üdv a Rend főhadiszállásán. Pocsék egy hely, de legalább nem te kell kitakarítsd.

- Ja, mi kell robotoljunk, csak azért, mert itt töltjük a nyarat. -hadarták az ikrek, nekem pedig kapkodnom kellett a fejem kettejük között.

- Fiúk, hagyjátok szegény Aprilt levegőhöz jutni. -szólt rájuk Mrs. Weasley. -April, Fred és George hetedikesek lesznek a Roxfortban.

- Tényleg April, hogyhogy csak most vettek fel a suliba? -érdeklődött George. -Eddig hova jártál?

- Eddig otthon tanultam. -mosolyogtam. -De a halálfalók és Tudjukki miatt a szüleim szerint a Roxfort lenne a legbiztonságosabb hely számomra.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy míg a legtöbb jelenlévő lesütötte a szemét, vagy megborzongott a kint tomboló állapotokra emlékezve, a roxfortos-korú Harry felkapta a fejét és könyökével oldalba bökte a mellette ülő Ront is.

- Te tényleg hiszel nekünk és elhiszed, hogy Voldemort visszatért? -kérdezte izgatottan.

- Hiszek nektek.

- Hűha! -lepődött meg Ron is. - Talán nem jár hozzátok a Reggeli Próféta?

- A helyzet ennél bonyolultabb. A szüleim sem különösen minisztériumpártiak.

- Nahát! -lepődött meg Mr. Weasley, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. - Üdítő ilyet is hallani néhanapján. Na és mivel foglalkoznak a szüleid? Ők is veled jöttek?

- Nos... Nem, ők Dániában maradtak, és... -kezdtem bele a Rend által megírt és megtanultatott történetbe a családomról, azonban Mrs. Weasley félbeszakított.

- Arthur drágám, ne most faggasd szegényt. Kimerült és bizonyára éhes, ahogy mindannyian. - ajándékozott meg egy mosollyal. 

Ezután egy darabig nem sok beszéd hangzott el, mert mindenkit lekötött Mrs. Weasley főztje, amely szívmelengetően ismerős volt. És noha féltem attól, ami ezután vár rám, jól esett látni az ismerős arcokat, akkor is, ha ezeknek az embereknek én még idegen voltam. 

Vacsora után Mr. Weasley feltehette mindazokat a kérdéseket, amikre korábban nem volt lehetősége. Furcsa volt a szüleimről mesélni, hiszen nem ismertem őket, a történetem szerint azonban a nevük Amelia és Joshua Sykes, és egy kis fogadót működtetnek odahaza, Dániában. Azt, hogy eddig nem jártam varázslóképzőbe, azzal magyaráztam, hogy az anyám kivételes tehetségű boszorkányként mindenre megtanított, amire szükségem volt, és nem szívesen szakadtam el tőlük, míg volt más választásom. 

Miután mindent elmeséltem, és úgy tűnt a hallgatóságom is kifogyott a kérdésekből, Mrs. Weasley mindenkit könyörtelenül ágyba parancsolt, mondván, hogy holnap még rengeteg takarítanivaló vár ránk. Ezt hallván az ikrek adtak a leginkább hangot a nemtetszésünkek, de a szemem sarkából azt is megpillantottam, ahogy Ron drámai arckifejezéssel és túljátszott öklendezéssel szemléltette a mellette ülő Hermionénak, hogy mit gondol a takarításról, mire a lány egy szúrós pillantással illette, a szája sarka azonban gyanúsan megrándult. Furcsa volt őket külön látni, fiatalon és egymással csipkelődve, mikor világ életemben párként ismertem őket. De nem ez volt az egyetlen furcsa dolog. Az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy ne bámuljam folyamatosan Fredet és George-ot, akik a fejüket összedugva nevettek valamin. Valamiért könny szökött a szemembe, mikor megjelent előttem George arca, aki összetörten könyörgött nekem búcsúzáskor, hogy hozzam vissza az ikertestvérét. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet elveszteni azt az embert, aki születésünk óta a másik felünk. Azonban mielőtt még valaki észrevette volna a pillanatnyi elgyengülésem, Mrs. Weasley felajánlotta, hogy elvezet a szobámhoz. Nyilván látta rajtam, hogy elkomorodtam, mert bíztatóan rám mosolygott.