R U Mine?

Nehéz eset

Stacy

"Volt egy álmom

Újra tizenhét évesek voltunk

Nyári éjszakák és a függetlenségek

Sosem felnőni

Magammal viszem a polaroidokat és az emlékeket

De tudod, a legrosszabbat belőlünk magam mögött fogom hagyni"

Miután beszéltünk Oliver-rel sikerült álomba szenvednem magam egy Stephen-től kapott altató segítségével. Aludtam pár órát, aztán viszont munkába kellett mennem. Fáradt voltam, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy emberek között legyek. De kellett a pénz, ha nem akartam a tartalékaim kiüríteni, már pedig az volt a legutolsó amit tenni szerettem volna. Felvettem egy farmert, meg egy fekete pólót és egy dzsekit. Magamra kaptam egy tornacipőt és a vállamra vettem a táskámat. Bezártam a szobám ajtaját és a telefonomat a zsebemben markolva (arra az esetre, ha valami rossz történne, esetleg Will újra felbukkanna) elhagytam a hotelt. A naplemente fényeivel töltött utcákat jártam, és a bár felé tartottam. Minden hirtelen mozdulatra amit útközben észrevettem azt hittem, hogy egy rám leselkedő veszély forrása. Megálltam egy pillanatra és a kezembe temettem az arcom. Magamban azt traktáltam, hogy Oliver megígérte, hogy Will nem fog most egy ideig zaklatni, és bármilyen kapcsolatban is voltunk jelenleg, hittem neki.

Továbbmentem az úton figyelmen kívül hagyva azt a pár furán méregető járókelőt akik elkapták a gyenge pillanatom, és szemmel követték. Beérve a bárba még jóval nyitás előtt voltunk. Stephen és Marie azonban már szintén bent voltak, csakúgy mint én. Köszöntünk egymásnak majd elkészítenek az első húzós napomra, és a tömegre. Amit ugye nem bírok. Különösképpen, hogy ma táncest lesz, az asztalokat félre kellett tolnunk és kicsit partisabbá kellett tennünk a helyet. A paravánt biztos helyre tettük, hogy ne essen baja, a hangulatos fényt felváltották a színes LEDek, és már most ment a halk zene. Hoztunk be jeget a raktárból, feltöltöttük a készleteket, aztán pedig mentünk átöltözni. Immár nem feszengtem Stephen előtt, Marie szokásosan hozta a vicces hangulatot, és igazán izgatott volt amiért velem dolgozhat. Sephen és Ő remek munkaerőnek találnak engem és ez feldobta az amúgy pocsék hangulatomat.

Felvettük a pincér ruháinkat és felkötöttük a hajunkat -mármint mi lányok. Marie kitárta az ajtókat, és az emberek csapatostul kezdtek beáradni. Voltak olyanok akik már nem voltak színjózanok, vicces volt őket nézni, a furcsa járásukat és mozdulataikat. Persze egy bizonyos idő után már nem szolgáltuk ki őket. Megvolt a határ, és sosem lehet tudni, hogy ki milyen részegen. Van aki vonzza a bajt, van aki okozza, és aki tapadni kezd az emberekre, meg aki mindenkit a barátjának hisz... Sok variáció létezik, és mi a felétől tartottunk, azt hiszem jogosan. Hiszen hárman vagyunk egy csapatnyi ember ellen, ki tudja mi lenne, ha balhé törne ki hirtelen a semmiből.

A szívemben éreztem a basszust, néha mi is táncra perdültünk a pult mögött. Marie látványos mozdulatokkal keverte a piát, Stephen pedig a létező összes részeg lányt elcsábította. Jól éreztük magunkat, pedig dolgoztunk. Ez számomra teljesen abnormális, általában unatkozom, vagy feszengek a tömeg miatt, de most minden félelmem elillant a szemem elől. Összemosolyogtunk néha Marie-val, amikor Stephen eltűnt táncolni egy kört a lányok egyikével, a borravalónk miatt. És azt hiszem ez volt az amitől nem kellett félnünk. Az emberek lassan lerészegedtek, pedig a buli még alig kezdődött és már nem foglalkoztak azzal, hogy miért mennyi pénzt adnak ki. Persze, nem húztuk le őket, de sorra jártak hozzánk vissza, van amikor csupán egy kóla miatt, volt amikor egy kis nassolni valót kértek, hogy azért a piát felszívja valami, majd jöttek még alkoholért. És ez az ördögi kör sohasem állt meg.

A tömeg egyre gyűlt, és néha a hideg rázott attól, ahogy láttam, amint a táncparketten, hogyan préselődtek egymáshoz, és néha zöld arccal fordultam befelé, hogy még csak ne is lássam őket. Sephen ilyenkor azonnal segített, folyton vizet itatott velem, megkérdezte, hogy kell e gyógyszer, vagy hogy szeretnék e hányni, mert akkor elkísér. Persze elutasítottam, mert ez sosem volt olyan vészes, csak hirtelen.
-Amúgy... az az alak nem bukkant fel azóta ugye? -kérdezte, éppen poharat törölgetett, míg én újratöltöttem a jeget.
-Nem, hál istennek nem. De beszéltem Oliver-rel. Meglepett. Ő hívott. Tudta, hogy Will ott járt nálam. Azt mondta, hogy holnap jönnek, és hogy Will egy ideig nem fog bántani.
-Ó, az jó nem? -kérdezte, mire megrántottam a vállam.
-Érdekes lesz mindenesetre.
-Hé, bármi van számíthatsz rám, ugye tudod? -kérdezte.
-Persze -mosolyogtam rá.
-Akkor most, jöhet egy tánc? -kérdezte hirtelen. Ránézve láttam csak, hogy a pohár és a törlőkendő eltűnt a kezéből és várva néz rám.
-Ho-hogy mi? -dadogtam.
-Gyerünk Anastasia! -kiáltott rám Maire.- Élvezd egy kicsit te is a bulit, majd én ügyelek a rendre -kacsintott rám. Össze vissza kapkodtam a fejem köztük, elfogadtam Stephen kérését és megfogtam a kezét. Ő azonban nem a táncparkettre vezetett. Stephen egy ugrással fent termett a pulton. Az emberek éljenezve kapkodták le onnan a piájukat, ami néhol ki is fröccsent és várták a műsort. Stephen elképesztően szexin állt a pulton, és mivel volt akik tudtak a helyzetéről, nem csak a lányok szemeit vonzotta. Az ingje rátapadt edzett testére, a haja belelógott a szemébe, igazi álompasi lett volna. Persze, tudtam, hogy meleg, és ez egy törhetetlen fal volt közte és bármilyen nő nemű személy között. Így aztán én sem úgy néztem rá, csupán elismertem, hogy mennyire király és laza az egész srác.
-Na mi van csipkerózsika? Nem jössz? -kiáltotta le nekem, miközben a kezét nyújtotta felém.
-Mi a frászt művelsz?! -kiáltottam neki vissza nevetve, a zenétől alig hallva a saját hangomat.
-Műsort rendezek -felelte ordítva tárt karokkal, majd egyik kezét ismét felém nyújtotta. Marie-re vetettem a pillantásom, aki amolyan "üdv nálunk" fejjel ösztönzött.
Lerúgtam a cipőm és Stephen kezébe kapaszkodva felhúztam magam a pultra. Ebben a pillanatban váltott a zene és a tömeg szinte örjöngött. Fütyültek, tapsoltak és minket néztek.

"A klub nem a legjobb hely a szerető megtalálására,
Szóval bárba járok.
A barátaimmal felvételeket lövünk az asztalnál,
Egyre gyorsabban iszunk, majd egyre lassabban beszélünk,
Gyere és csak velem beszélgess!
Bízz bennem, adok esélyt neked,
Fogd meg a kezem, állj!
Tedd be a lejátszóba Van The Man című számot,
És kezdjünk táncolni,
Majd énekelem..."

Stephen közelebb lépett hozzám és kicsit latin-amerikai stílusban kezdett mozgatni, amire persze azonnal reagáltam. A lábunk egyszerre mozgott csak ellentétes oldalon, a derekunk együtt mozgott a másikéval néha össze-összeérve, de ez csak tánc volt, és annyira élveztem. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy Stephen az aki, vagy hogy én az vagyok aki. Csak élveztem a táncot, amely mindent kiürített a fejemből. Stephen mosolyogva nézett a szemembe, én pedig mosolyogva néztem vissza rá. Aztán hirtelen megdöntött, miközben a derekáig felhúzta a lábam, az emberek őrjöngtek körülöttünk és fejjel lefelé ugyan, de láttam, hogy Marie hujjongva tapsol.

"Csajszi, tudod, hogy akarlak,
Nekem sokat ér a szerelmed,
Gyerünk, kövess engem!
Lehet őrült vagyok, ne foglalkozz vele,
Mondd: Srác, ne beszélj olyan sokat!
Kapj el a derekamnál és tedd rám a tested,
Gyerünk, kövess engem!
Gyerünk, gyerünk, kövess engem!"

Pénz repült szerte a pult túloldalára, Stephen pedig csak visszahúzott, és tovább táncolt. Az emberek körülöttünk tapsolni kezdték a szám ritmusát, mi pedig úgy mozogtunk ahogy a zene diktált.
-Spárga megy? -kérdezte Stephen, az egyik forgásnál, és pedig igyekeztem a lábamat nézni, a pult széles volt, persze, de azért semmiképpen sem akartam leesni onnan.
-Öö... Utoljára tíz évesen ment.
-Menni fog az most is -mondta biztatóan, és egy hirtelen mozdulattal megállított a forgásban terpeszben, átbújt a lábam alatt, és engem is maga után húzott, csakhogy én félúton lementem spárgába, ami fantasztikus is lett volna, ha a szoknyám bírja. De nem bírta, szóval a combomnál kétoldalt felszakadt. Szerencsére nem olyan magasan, éppen hogy kivillantak a combjaim.
-Ó te jó isten! -kiáltottam, Stephen pedig nevetve tért vissza a zenéhez, a lábunkat villám gyorsan mozgattuk az egyre gyorsabb ütem miatt.

"Szerelmes vagyok az olyan típusú lányokba, mint te.
Közeledünk, majd távolodunk, mint a mágnesek,
Bár a szívem zuhan."

A szám véget ért, mi pedig meghajoltunk. A tömeg tapsolt és fütyült, én pedig full vörös fejjel próbáltam a szoknyámat takargatni. Ám, ha a szoknyám nem lett volna elég a bejáratnál, a tomboló tömegen át megpillantottam egy olyan csapatot, akiktől kiszaladt a levegő a tüdőmből. Furcsa tekintetek, karba tett kezek, "te mégis mi a francot művelsz?!" arcok... Hirtelen mintha villámcsapásként ért volna a tudat, hogy mit is művelek, azonnal leugrottam a pultról és beszaladtam a személyzeti részlegre. Elcsórtam egy szoknyát a pótruhák közül és magamra rángattam. Az agyamban ezernyi gondolat járt, a kezeim remegtek és sóhajtanom kellett egy hatalmasat, mert még levegőt is elfelejtettem venni. Vajon mit gondolnak arról amit láttak? Vajon dühösek? Úgy érzik átvertem őket? Csalódtak bennem? És a legfontosabb számomra... Mit gondolhat Oliver? Azt hiszi, hogy szakított velem és én máris egy másik srác karjaiba rohantam? Reménykedtem abban, hogy nem hiszi ezt, hiszen Stephen meleg, csak haver, de mindeközben azt is tudtam, hogy ezt a tényállást ő nem tudja. Szitkozódva kezdtem keresni a cipőmet, de eszembe jutott, hogy a pultnál rúgtam le a lábamról. Magamra kaptam a dzsekimet és visszamentem és megkerestem Marie-t, aki éppen egy pultnyi feleses poharat töltött egymás után sorban végigtéve. Megragadtam a kezét és próbáltam túlkiabálni a zenét.
-Le kell lépnem egy kicsit. Felbukkantak a barátaim. Max tíz perc!
-Menj csak! az sem baj, ha ma nem jössz vissza! Látod ezt a pénzhalmot mögöttem?! Ez két napi bevétel! A ti táncotokból jött össze! Ezt meg kell ismételni drága, drága Stacy!
-Mindenképp -mondtam neki erőltetett mosollyal az arcomon.

A kijárat felé indultam, és kicsit sem lepődtem meg azon, hogy már nem találtam meg őket. Kimentem a bárból. Nem sokkal távolabb megláttam négy alakot a homokban ülni, és már csak a körvonalaikról is felismertem őket. Futva indultam oda. Azonnal Michelle nyakába ugrottam, és Ő -bár nem számított rám, már tudta, hogy én vagyok az és a karjaiba vont. Annyira hiányzott! Mindenki néma csendben volt, miután elváltunk egymástól, egyikük sem nézett rám... Kénytelen voltam én megtörni a feszült csendet.
-É-én azt hittem, hogy holnap jöttök.
-Ja és addig táncolsz egy vadidegen sráccal, sőt gyakorlatilag szexelsz vele egy kibaszott közönség előtt -vágta oda Oliver és felállt, majd elsétált isten tudja, hogy hová.
-Nem... Nem érti -mondtam könnyekkel a szememben elszorult torokkal. Azt hittem, hogy a Will által okozott borzalom után jól fog végződni ez a nap... Hatalmasat tévedtem.
-Mi sem értjük Stace -morogta Jimmy.- Megígértem a bátyádnak, hogy vigyázok rád, és a kishúgomként szeretlek... Nem tudom mi történt bent, de jó lenne ha elmondanád.
Jimmy a mondandója után már-már engesztelővé vált, míg Jeremy továbbra is merev arccal figyelt. Michelle átölelt, és vigasztalt amikor sírni kezdtem.
-Borzalmas napom volt... William... Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha Stephen nem hívja a biztonságiakat... Stephen meleg, mielőtt azt hinnétek, hogy összejöttem vele -kiáltottam hirtelen dühösen.- Ma reggel együtt voltunk a parton, és nála maradt a telefonom, mert elrakta a táskájába, nehogy ellopják, azt hozta vissza akkor amikor Will... Rám tört. Most csak azért táncolt velem, hogy megpróbáljon felvidítani. Úgy kezel mint egy barátot, és biztosan meleg. Ő rakott rendbe, miután Will-t elvitték a biztonságiak.
-Korábban jöttünk, mert minél hamarabb veled akartunk lenni. Oliver vetette fel az ötletet -mondta Jeremy.- Érez valamit irántad Stacy. Ezért úgy, hogy Ő nincs tisztában a dolgokkal, mármint azzal, hogy a haverod meleg, nem biztos, hogy jó döntés ilyeneket csinálnod...
-Jeremy... Itt nem lehet fairplay játékot játszani. amit Ő csinált az szerinted igazságos volt?! Elhitette velem, hogy igenis képesek vagyunk arra, hogy együtt legyünk, elhitette velem, hogy valóra válhat az amire kibaszott tinédzser korom óta vágyom, erre közli, hogy összejött Johanna-val, miközben velem volt, bár kimondatlanul. És mindezt csak azért, mert szerinte nem elég jó hozzám?! És én nem tehetem meg, hogy táncoljak a meleg haverommal, aki nem mellesleg összekapart miután Oliver összetört. Én is kiboríthatom néha Őt nem?! Nekem is szabad fájdalmat okoznom, ha Ő bántott!
-Szakított vele ma, mielőtt elindultunk. Azt hiszem lassan kezdni elhinni, hogy nektek együtt kell lennetek -meglepetten néztem rá.- Ez már csak így van -mondta, halvány mosollyal.- Csak ne akarj hirtelen mindent, mert akkor semmid sem lesz. De olyan gyerekesen csináljátok a dolgaitokat! -mondta, miközben a tenyerébe temette az arcát.- Megbánt ez, akkor én is megbántom, megcsalt ez akkor én is visszavágok... Faszság az egész! Térjetek már észhez! -ordította.

Igaza volt. Gyerekes volt az egész, csakhogy a szerelemben az ember nem gondolkozhat mindig felnőttesen. az érzelmek elvakítanak, befolyásolnak és gyakorlatilag játszadoznak az emberrel. Ha nagyon akarja az a valaki, beképzelhet jeleket, amik valójában nem azok, ezáltal olyan reményekbe ringatja magát amik nem valósak. Ebben az esetben én voltam a reménykedő alany talán, és Oliver maga adott reményt, egy hamis reményt, amiben nagyon rég óta szentül hittem. De valóban ez az igazság? Valóban ez lenne a helyzet? Oliver maga a rejtély, egy igazi nehéz eset, és most úgy érzem megtorpantam. Nem tudom kitalálni mit érezhet, nem tudom megérteni, sem kitalálni mire gondolhat, hogy mi lesz a következő lépés. A szerelem nem lépésekből áll, valóban, de lépéseket kell tenni felé. És én úgy érzem, már eleget tettem.
Szeretem ezt a srácot, szeretem, hogy nem könnyíti meg a dolgom. Szeretem minden egyes tettét. Még a gondolkozását is, csak nem értem, nem tudok rájönni arra, hogy mit miért tesz. Csak Ő tudja, csak Ő tudja az előzményeket, amiket azt hiszem a múltban kell keresnünk. Oliver múltjában. Annak a kisfiúnak a múltjában, aki teljesen egyedül volt nagyon sokáig, aki árvaházban nőtt fel és aki rengeteg titkot rejt magában. Kétségtelen, hogy nehéz eset, de talán Oliver nem tudja, hogy én mennyire szeretem a kihívásokat.
-Hová ment? -kérdeztem.
-Vissza a szállodába gondolom -mondta Jimmy.- Ott szálltunk meg ahol te, Isaac kiderítette merre vagy.
-Isaac? Erről később mesélnetek kell -mondtam komolyan. Nem hittem, hogy a bátyám fel fog bukkanni ebben a helyzetben, mégis megtörtént és rohadtul váratlanul ért.
-Mindenképp.
Felpattantam és lesöpörtem magamról a homokot.
-Vigyázz magadra. Ott találkozunk -mondta Michelle.
-Persze.

Futva eredtem vissza a szálloda felé és reméltem, hogy ma mindent meg tudunk oldani. De ha nem is most, akkor hamarosan. Reménytelenül, ostobán szerelmes vagyok, talán naiv is, sőt bolond amiért ennyit teszek valakiért. De mielőtt még végleg túltenném magam rajta, meg kell tudnom az Ő szemszögéből a dolgokat. Nem akarom eldobni az egyik álmom. Az álmok azért vannak, hogy küzdjünk értük.

Minden áron.

"Volt egy álmom
Whiskeyt kortyoltunk
A Bowery legmagasabb szintjén
És eléggé be voltam állva
Valahol időközben
Elkerültük egymás tekintetét
Egész éjjel távol voltál"