R U Mine?

Repedések a járdán

Stacy

Egy hétig minden rendben volt köztem és közte. Samanthának és Will-nek nyomát sem láttuk. Nem volt semmi ami távol tarthatott volna minket egymástól. Dolgoztunk, és együtt voltunk. Tökéletes hét lehetett volna. Nem volt illegális verseny a motocross pályán, nem volt balhé a Round-on. A többiekkel is tartottuk a kapcsolatot, és a babát is láttuk. Nem is egyszer. De Oliver-rel történt valami, amibe nem adott betekintést. Elhidegült tőlem. Nem veszekedtünk, nem tettünk semmi olyat ami nyilvánvalóan negatív lett volna. De éreztem. Amikor megcsókoltam, nem szerelemből, vagy akármilyen érzés miatt csókot vissza, amit érzett volna. Az ilyen kis apróságokat azért tette, mert úgy érezte ezt kell tennie. De valójában nem akarta. Felkeltünk, reggelit csináltunk, de nem szóltunk egymáshoz. Ha valójában beszéltünk is, akkor is csak felszínes dolgokról, olyanokról amik nem kapcsolódtak hozzánk. Úgy viselkedtünk mint az olyan párok, akik már húsz-harminc éve együtt vannak és megunták egymást. Azt hittem... Én tényleg azt hittem, hogy végre minden rendben lehet. Elvégre, Samantha csak akkor volt Jeremy-vel, ha mi nem voltunk a közelben, és ezt valójában Ők tervezték így. De nem is zavart. Jeremy továbbra sem beszélt velem sűrűn, és nem bocsátott meg, de meg tudtunk lenni egy helyen anélkül, hogy egymás torkának estünk volna. Szóval így, hogy ez az egy hét eltelt már átláttam, hogy egy igazán boldog hétnek kellett volna lennie, de akárhogy is próbáltam magam győzködni, hogy igenis így volt -nem volt így.

Voltam otthon, beszélgettem az anyukámmal, aki mintha már jól lenne, de ennek sem tudtam örülni. Rengeteg időt töltöttem Michelle-el is, aki újra felhőtlenül boldog, és együtt van Jimmy-vel, és minden erejüket abba fektetik bele, hogy megoldást találhassanak. Mert az idejük fogytán van, de továbbra is küzdöttek. Olyan kapcsolatra vágytam mint amilyen az övéké. Veszekednek, civakodnak és néha vitatkoznak, de képesek arra, hogy megbeszéljék, és rájöjjenek, hogy együtt képesek megváltoztatni a dolgokat, csupán tenniük kell érte. De mi, Oliver-rel nem voltunk erre képesek, mert nem beszéltük meg mi a probléma, csak haladtunk az árral. Egy hét elteltével már tudtam, hogy én egyszerűen nem erre vágytam olyan rég óta. És ez az érzés olyan mértékű csalódottsággal töltött el, amilyet nagyon nagyon rég éreztem. Így amikor vasárnap este Oliver leült mellém a kanapéra tudtam, hogy mi következik, és eszem ágában sem volt tenni ellene. Mert ennek talán így kell történnie.

-Stacy, beszélnünk kell -mondta lassan és nyugodtan. Késő este volt, és tudtam mindent előre. Egy lépéssel de ha nem hattal már előtte jártam.
-Tudom -suttogtam a számat összeszorítva, és megforgattam a borospoharat a kezemben. Úgy éreztem, hogy ha nem lenne most nálam, akkor a kezeim remegnének, és nem tudnék mit csinálni végső elkeseredésemben.
-Talán nem én vagyok az aki kell neked -mondta engem nézve, teljes testtartással felém fordulva. Én viszont csak meredtem előre, és azzal küzdöttem nehogy ránézzek. A szemeim már könnyesek voltak, de azok még nem csordultak le az arcomon, talán látta, talán nem, de ez nem is számított igazán.
-Talán -suttogtam, de a gondolataim szinte ordítottak, hogy de pontosan Ő az aki kell. Csak valamiért, amire még nem jöttem rá, ez nem lehetséges. Azzal próbáltam magam nyugtatni, a kanapén ülve, hogy talán csak nem most jött el az időnk és tovább kell várnom a megfelelő pillanatra. Mert még nincs minden veszve, de már magam sem tudtam, hogy mi az igazság és mi az amivel magamat próbálom befolyásolni.
-Én nem vagyok képes erre. Nem tudom megadni neked azt amire vágysz -mondta hangosan és felállt. Háttal fordult nekem és a kezeit összekulcsolta a nyakán.
-Tudod... Olyan rég óta akartam ezt -mondtam immáron akadozó hanggal. Nem akartam sírni, mert úgy gondoltam, hogy ez a helyzet nem ezt kívánja. Belekortyoltam a borba és igyekeztem olyan lassan lenyelni amennyire csak tudtam. - És mégsem ezt... Mert azt hittem viszonozni fogod az érzéseimet. De azt hiszem ez nem így van. Szóval... Azt gondolom, hogy a látszat megvan, ez az amire vágytam, de belül ez az egész hideg és kiüresedett.
-Nem akarom, hogy szomorú légy -fordult felém ismét.
-Néha azt hiszem inkább vagyok szomorú, mint átvert. Szóval... Talán bölcsebb lett volna, ha bele sem mész, tudván én mit érzek és tudván te mit érzel. Mert akkor csak szomorú lettem volna, és igen lehet hogy időbe telt volna, míg talpra állok. De... Most szomorú és csalódott vagyok. Azt hiszem nem ezt érdemlem.
-Sokkal többet érdemelsz nálam.
-Az egy dolog, hogy szerinted mit érdemlek, és hogy a saját magam megítélése alapján mit érdemlek. És te nem hagytad, hogy én döntsem el. Így egész héten azon voltál, hogy elűzz magad mellől. De végül csak szomorú lettem, és most azért vagyunk itt, mert nem ezt akartad elérni.