R U Mine?

Mert számomra már Ő az egyetlen

Stacy

"Kislány, kérdeznék valamitMég mindig ébren vagy?Ébren vagy és benne vagy hogy találkozz velem, hogy találkozz velem?Kérlek csak hallgass meg, tudom hogy késő vanDe jobb későn, mint soha"

Reggel, amikor felébredtem, egy vállon pihent a fejem. Nem tudtam még, hogy kihez tartozhat, az ébredés első pillanataiban voltam. Tompán érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat, és csak merengtem. Nehéz elmagyarázni ezt a helyzetet, pedig mindenki átéli. Olyan ez mint amikor Actvity-ben egy fogalmat kell körülírnod. Vagy bármilyen más játékban. Nem mondhatod ki, csak körülírod. De itt az a helyzet, hogy nem tudom kimondani. Ha akarnám sem tudnám, pedig ez nem egy játék, nyugodt szívvel megtehetném. Megmozgattam a fejem, így az arcom simító mozdulatot tett az ismeretlen vállán. Egy kéz simított végig az arcomon, és a szám halvány mosolyra húzódott. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam a szemem. A dolgok ami tegnap történtek szépen lassan pörögtek végig a fejemben.
Oliver kezét pillantottam meg a derekamon, felmértem, ahogy oldalára fordulva néz engem, és eléggé kényelmetlen lehet neki a helyzet, a vállát ugyanis szerintem teljesen elnyomtam. -Ne haragudj -suttogtam. Kellemes hangulatot árasztott ez a reggel és úgy éreztem, hogy a szavaim zavaró tényezők ebben a helyzetben. -Miért? -kérdezte.-Teljesen elfeküdtem a vállad -sóhajtottam, és arrébb csúsztam, hogy megszabadítsam a fejem súlyától.-Azt hiszed, hogy ez most fordult elő először? -kérdezte csibész mosollyal. Zavartan megráztam a fejem. Egy darabig csak feküdtünk az ágyban, aztán viszont Oliver telefonja csörögni kezdett. Hatalmas sóhajjal ült fel az ágyban, kócos szőke haja mindenfelé állt, és én úgy imádtam! Minden volt, csak nem tökéletes, és bármennyire is ellentmondásos ez, nekem mégis az volt. -Isaac? -szólt bele Oliver. Az álom halvány szikrája is kipattant belőlem, felültem az ágyban és Oliver-t néztem. Minden mozzanatát figyeltem. Miért hívja a bátyám? Talán valami baj van?- Igen megkaptam az SMS-t este... Nem tudom mit kezdjek most ezzel. Ha Will vagy... Vagy Xavier játssza az idióta játékát, hát jó lenne ha abbahagynák. ... Ki ez a lány? ... Én értem. De most mihez kezdjek? ... Jó... Igen, minden rendben, itt van. Szeretnél vele beszélni? Oké.Oliver felém nyújtotta a telefont, én pedig elvettem tőle és a fülemhez emeltem. -Isaac?-Szia Stace -köszönt mosolygós hangon. Zavart, mert azok után amit Oliver-rel beszélt azt hiszem valami baj van. -Minden rendben veled? Hogy halad az ügy?-Tudod, hogy nem mondhatok el semmit -mondta furcsán.- De haladok. Azt hiszem talán sikerülhet megfognom Roskini-t. Nem tudom... Minden erőmmel rajta vagyok. -Vigyázz magadra -kértem.- Annyit nem ér ez az egész, hogy valami bajod essen. Voltál anyánál? -kérdeztem hirtelen.-Igen. De azt hiszem nincs jól. Valami aggasztja de nem volt hajlandó elmondani, hogy mi. -Ha hazamentem akkor beszélek vele. -Rendben. Most mennem kell. Üdvözlök mindenkit. -Átadom -mondtam. -Szeretlek húgi. -Én is. Ez után kinyomta a hívást, én pedig visszaadtam a telefont Oliver-nek. Oliver leejtette az éjjeliszekrényre és visszadőlt az ágyba. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire rettegek Will-től. Mégis azt mondtam Isaac-nek, hogy nem ér annyit a dolog, hogy nem kell kezét lábát törnie miatta. Mert NEKI nem ér annyit. Hogy nekem... Az már más tészta.Úgy éreztem, hogy van valami amiről nem tudok. És talán így is van, vagy csak túlkomplikálom a dolgokat. Muszáj tudnom mi a helyzet. Így a legjobb forráshoz fordultam. -Van valami amit nem mondasz el? -kérdeztem még mindig ülve, a térdeimet felhúzva. A lábujjaimat bedugtam a takaró alá, államat pedig a térdemre helyeztem. -Történtek dolgok...Kaptam egy csomagot benne egy fényképpel aminek az egyik fele ép volt a másik viszont darabokra volt cincálva. Megkértem a bátyád, hogy kutasson egy kicsit. Sikerült helyreállítania a képet. Tegnap kaptam tőle egy SMS-t este, amiben az állt, hogy van egy húgom. Kiderült, hogy Xavier, a srác aki felhívott a Round-ról, és William valami bizarr szövetségre léptek. Xavier becsületét sikerült annyira bemocskolnom, hogy elkezdett pikkelni rám. Tönkretette a kocsim, és kapcsolatba lépett Will-lel. Teljesítenem kell neki dolgokat, hogy ne hagyja Will-t a közeledbe menni. Tegnap is tennem kellett valamit. Ezért is akartunk minél hamarabb lelépni. -Mit kellett tenned? -kérdeztem. Kiborító, hogy Oliver-nek van még egy testvére és nem tudott róla, de erre most nem is tudtam gondolni. Hiszen Oliver-t most minden rosszba belevihetik, lecsukhatják azok miatt a dolgok miatt amit el kell követnie, ráadásul újra visszakerülhet a Round-ra, ami számára borzalmasabb mint a börtön.-Hát... el kellett hoznom egy csomagot. Úgy, hogy a rendőrök már tudtak az üzletről. -Micsoda? -kiáltottam. Tudtam, hogy Oliver-nek nyilván nem virágokat, vagy bonbonokat kellett átvennie, és vinnie. Ez veszélyes játék volt, Oliver viszont úgy viselkedett, mintha neki ez természetes lenne. A szívem összeszorult erre a gondolatra.-Motorral voltam és Jimmy segített. Ő elterelte a zsarukat, én pedig vittem a cuccot Xavier-nek. -Miért nem mondtad?! Nem kell ilyeneket tenned! Bármikor feljelentheted, elmondhatod a rendőrségnek, hogy mi történik! -Sosem lesz vége, akkor sem. Valahogy találok megoldást, hidd el én sem szeretnék életem végéig annak a seggfejnek pattogni. De amíg nincs jobb ötletünk, nos ez van. -Nem akarom, hogy ezt tedd -suttogtam és hozzábújtam. Oliver átölelte a vállam és nyomott egy puszit a homlokomra. -Mi ez nekem? Semmi igazából. Sokkal rosszabb dolgokat is megéltem már Stace. Csak te nem tudsz még róla. Rendbe hozom a kocsimat, felfuttatom az üzletet, elérem, hogy Xavier és Will eltűnjön. Aztán ha minden rendben lesz megkérem a kezed. És miután összeházasodtunk boldogan élünk majd hat poronttyal meg két kutyával valahol. -Micsoda? -kiáltottam és felpattantam. Oliver mellkasára tenyereltem finoman és fülig érő mosollyal néztem rá. Ő csillogó barna szemekkel nézett rám vissza, egy hatalmas mosollyal párosítva. -Micsoda micsoda? -kérdezte rafináltan.-Kifejtenéd? -Mégis mit? -kérdezte majd megpukkadva a visszafojtott nevetéstől. -A... A jövőre való terveidet -nyögtem ki nehezen, zavaromban a pólóját piszkálva.-Sajnálom, de... Nem is emlékszem már, hogy mit mondtam -és kész, Oliver elkezdett nevetni. -Te piszok! -csaptam vállba finoman. -Hé, bébi óvatosan, elfelejtetted, hogy azon a vállon feküdtél egész éjszaka?! -incselkedett. -Fogd be és öltözz Mr. Nem Emlékszem! Találkozni akarok a többiekkel. Készülődés közben mélyen a gondolataimba merültem. Mindenki életében más a természetes. Mindenki másmilyen életet él, nincs két egyforma. Néha úgy érzem, hogy az élet lapokat osztogat. Mindenkinek egyet, és mindenkinek örökre szól. Máskor viszont azt, hogy az élet pontosan tudja, ki milyen nehéz súlyokat bír. Oliver rossz lapot kapott, mégis tud mosolyogni, mégis tudott változtatni, de még mindig visszarántják a nehézségek. Elmenekülhetne, eltűnhetne, egyik nap még itt lenne, másnap viszont már városokkal arrébb. Ez lenne számára a végső kiút. Mégsem teszi ezt. Furcsa, de ennek megint ahhoz van köze, hogy kinek mi a természetes. Vannak olyanok akiknek tökéletes életük van, akiknek nem kell nap mint nap szembenézniük a múltjukkal, vagy éppen a jövőjükkel. Akiknek nem kell azon aggódni, hogy vajon holnap mit esznek, vagy nem kell, hogy azon járjon az eszük, hogy mi lesz velük életük hátralévő részében. Bele sem gondolnak a tetteikbe, de miért is tennék?! Nekik más természetes. Nekik az a legnagyobb gondjuk, hogy elegyengessék az apró kis rögöket, amik életük során az utukba kerülnek, másoknak viszont hegyeket kell megmászniuk. -Hé, minden rendben? -kérdezte Oliver. Háttal álltam neki, a kezemben ruhákat tartottam, megálltam a mozdulatban, olyan mélyen elgondolkoztam. A vállamra tette a kezem és finoman megsimította, hogy visszatérítsen a gondolataimból.-Persze, minden rendben -bólintottam és felé fordultam. a fürdőbe akartam menni átöltözni, de megállított.-Ugye tudod, hogy bármi van elmondhatod nekem. Segítek -állította sziklaszilárdan. Melengette a szívem, hogy ennyire készen áll nekiugrani azoknak az akadályoknak amik elém vetülnek, és nem elé. -Tudom. Csak néha... Eszembe jut, hogy mi lenne ha eltűnnénk. Csak mi. Jimmy, Michelle, Jeremy, Jesse, Beatrice, a baba... Ha elköltöznénk valahová. Xavier, Will és Colmack meg Dereck volt emberei többé nem tudnának bántani minket. Michelle-nek nem kellene rettegnie nap mint nap arra várva, hogy vajon mikor jönnek megtorolni a főnökeik elvesztését. Én csak... arra próbálok kilyukadni, hogy ez lenne a legegyszerűbb mégsem tesszük. Oliver megfogta a kezem és visszahúzott az ágyra. Egy finom mozdulattal leültetett és helyet foglalt mellettem. -Miért lenne az jó? -kérdezte. Nem értettem, hogy mit nem ért rajta. -Nem kísértene a múltunk. Mindent itt hagyhatnánk ami beárnyékolja a napjainkat. -A menekülés sosem megoldás Stacy -sóhajtotta.- Tudod... Nem mindig az emberek okozzák egymásnak a szörnyű emlékeket. Az emlékek emlékek maradnak. Ha elmennénk, lehet, hogy nem kellene nap mint nap összefutnunk ezekkel az emberekkel, és nem kellene fenyegetéseket tűrnünk és megoldásokat találnunk rá, de ugyan úgy éreznéd magad. Mert nem megoldottad a problémát, hanem elfutottál előle. Ettől más, ezért maradunk, ezért nem lépett le Jimmy és Michelle amint megtehették. Mert szembenézni a dolgokkal, és megoldani azokat a végén majd nagyobb elégtételt tesz. Akkor lezárhatod majd azt a fejezetet amit elkezdett valaki kisajátítani magának az életedben, de addig amíg futsz ezek a fejezetek nyitva állnak majd, befejezetlenül, lezárás nélkül. És hidd el, csak ezekre fogsz majd gondolni. ezért nem menekülünk, hanem küzdünk -mondta halvány mosollyal és megsimította az arcom. Felállt mellőlem és elvonult a fürdőbe öltözködni, kicsit magamra hagyott a gondolataimmal. Öltözni kezdtem én is, és onnantól végig azon járt az eszem, hogy Oliver-nek mennyire igaza van.