Üvegmosoly [Luke Hemmings]

Negyedik fejezet

Brynn Carrington

Egy ideje úton vagyunk Hornsby-ba, a Pymble-be. Fogalmam sincs, mennyi van még hátra, de egyszerűen lehetetlen teljesen kibírni ezek között. Lányoknak mondják magukat, de rosszabbak még a síró csecsemőknél is. Esküszöm!

Mikor érünk már oda, kérdezi a kis hang a fejemben. Shawn Mendes fantasztikus hangja csendül fel a fülhallgatómból, így egy picit lenyugszik sebesen verő szívem. Egyszerűen imádom azt a srácot! Olyan hangokat tud kiénekelni, amire még én sem lennék képes.

– Mit hallgatsz, ribanc? – Evelyn átmászik hozzám, így Mia a busz bal oldalára kényszerül, nekem pedig össze kell húznom magam, hogy elférjen a hatalmas seggével. – Megint azt a nyálast? – sóhajt fel, de nem figyelek rá. Tudom, hogy csak provokál, és azt akarja,hogy velem is összekapjon, de el kell szomorítsam, nem fog sikerülni a terve.

– Szállj le rólam, oké? – fordulok felé, miközben próbálom megtartani az önkontrollomat. Ha elveszítem, neki vége. Nem tudja, kivel húzott ujjat, és ne is akarja. Rossz döntése lenne.

– Ivy mesélte, hogy valami helyes kis szőkével hozott össze a Sors. Nem akarod bemutatni? – csavargatja a haját össze-vissza, mire kikerekedik a szemem. Miért árult el?! Azt hittem, legalább benne bízhatok egy kicsit. Mondjuk, a legféltettebb titkaimat így sem tudja senki, de akkor is.

– Jól mondtad – vágom rá gondolkodás nélkül, és az ablak felé fordulok. Egy icipici nyugalmat szeretnék csak, ahol nincsenek Evelynek, Ivy-k, sem Axel-ek vagy Trace-ek. El akarok felejteni mindenkit, és újból kezdeni az életemet.

Lecsukódika szemem, s lassan elalszok.

Kint ülök a házunk előtt bérgyilkosnak öltözve, és várom, hogy az elhaladó gyerekek megpróbáljanak betérni hozzánk. Ilyenkor mindig gonosz mosolyra húzom a számat, és ők meggondolják magukat. Úgy szeretem ijesztgetni őket! Halloween az én ünnepem, akkor nem szid le senki, ha rosszat csinálok, és annyi cukorkát eszek meg, amennyit csak akarok.

Az a legrosszabb feladat, amikor el akarok menni vadászni édességre, és itt kell hagynom a saját tálunkat. Mivel kívülre szoktuk rakni, így mindig felszerelek valami kis szerkezetet, ami a szívbajt hozza a hívatlan vendégekre, és nem merik elvenni a tulajdonomat.

Ma is éppen egy ilyet akarok a helyére illeszteni, hogy elérhessem vele a megfelelő hatást. Hatalmas, hegyes fogai vannak, mindent ketchup és művér borít, és védelmezi a cukorkáimat. Ha épeszű lennék, azt mondanám, hogy letakarom valamivel, és ráírom egy táblácskára, hogy „elfogyott!", de ugye az nem mulatságos.

Magamra öntök még egy kicsit a ragacsos folyadékból, és ezzel el is készült a teljes halloweeni jelmezem. Mosolyogva megyek végig a környező házakhoz, hogy kopoghassak, és azt mondhassam: csokit vagy csínyt! Viszem magammal a noteszemet, és felírom, ki volt goromba velem, így annak másnap reggelre meggyűlik a baja valamivel. Eszembe jut, hogy múlt évben például a közvetlen szomszédunk, Mrs Carter elkergetett, amiért áldozatnak öltöztem, baltával az oldalamon. Felírtam a nevét, és éjszaka, amíg aludt, minden fát és bokrot betekertem az udvarán vécépapírral. Gondolhatják mások, mennyire örült nekem. Mondjuk, sosem tudta meg, hogy én voltam.

– Csokit vagy csínyt! – vigyorgok Mr Baxterre, s felé nyújtom a kosárkámat, ő pedig belerak egy marék édességet.

– Mindig is érzéked volt ezekhez az öltözékekhez – nevet fel jóízűen, én pedig megvonom a vállamat, mint akit nem érdekel.