Érted adtam a lelkem

6. fejezet

Evelyn

Ráharapok a számra, közben kerülöm a tekintetét. Egy nagyobb levegővétel után a szemébe nézek.

– Finom ez a tea – terelem a témát. Hazudni nem akarok, az igazat pedig nem igazán akarom elmondani neki.

Morcosan néz rám, még a bal szemöldökét is felhúzza. Aztán hirtelen közelebb hajol, és megfogja a kezemet, megszorítja, hogy ne rántsam el. Jól esik az érintése, nem is tudja elképzelni, mennyire.

– Válaszolj! – kéri halkan, mert nyilvános helyen vagyunk, de éppolyan határozottan, mintha a hangját megemelné. Mit tegyek? Jó lenne egyszer tudni valamire a választ. Bárcsak minden nap belenézhetnék ezekbe a szemekbe! Bárcsak minden nap rám mosolyogna!

– Legyen! – emelem fel a fejemet, majd szúrós szemmel nézek rá. Felveszek egy olyan álarcot, amit még nem látott.

Elenged, aztán visszaül a helyére hátra dőlve a széken. Vajon milyen válaszra számít?

– Igen, szerelmes voltam... És még mindig az vagyok! – A hangom határozott, mivel ez a színtiszta igazság. Mindeközben higgadtnak mutatom magam, de valójában sosem voltam még ennyire izgatott. Életem szerelmének most vallottam be, hogy évek óta szerelmes vagyok belé.

Kényelmesen ül a székben, meglepettség jele sem tükröződik az arcán. Egyet nem értek. Ha tudta, akkor miért nem szólt semmit? Mondjuk mit mondhatott volna, ha ő Natalit szerette, vagy még mindig szereti. Kicsit önelégülten mosolyog, látszólag örül a válaszomnak. Tekintetében elmerülök.

– Megszólalnál? – töröm meg a csendet duzzogva.

– Ja, igen. Ne haragudj! – Előre hajolva ismét az asztalra könyököl. – Sejtettem – mosolyog továbbra is. Kellemetlenül kapkodom a tekintetem, hogy ne kelljen rá néznem. Mi az, hogy sejtette? A körmöm a tenyerembe vájom, éreznem kell a fájdalmat, tudnom kell, ez a valóság.

– És most? – kérdezem felvont szemöldökkel, bár gőzöm sincs, mire számítsak.

– Meglepődnél, ha elhívnálak egy második randira? – Az ujjaival finoman dobol az asztalon. Ezt ő se gondolhatja komolyan...

Szótlanul ülök, egyszerűen lesokkol. Magyarázatot akarok!

– Igen, meglepett. Tehát te ezt nem egy szimpla találkozásképp, hanem randiként fogod fel? – érdeklődöm, közben az ujjaim birizgálva az asztal alatt.

Nem szólal meg, csak bólint egyet. Kicsit igazságtalan ez... Randira hív és nekem már csak pár évem van hátra. Miért kellett megjelennie és felkavarnia az érzéseimet? A sors szórakozik velem!

– Igen, nevezzük randinak! – Fülig érő mosollyal túr bele a hajába. Egyszerűen elragadó, ha lehet ilyet mondani egy férfira.

– Jól vagy? – kérdezi és én megszédülök, hiszen még mindig álomszerű számomra, hogy itt ülünk egymással szemben. Végre közelről láthatom, végre közelről hallhatom, hiszen hozzám beszél!

– Pe-persze – dadogom idétlenül.

– Akkor lehet szó második randiról? – hunyorog, mert a nap éppen az arcába világít. Fényesen süt, élvezem a melegét.

Nem igazán tudom, mit mondjak, mert bizonytalan vagyok. Mármint nem az érzéseimmel kapcsolatban, hiszen tudom, mit akarok, de jó ötlet ez? Feltennék neki kismillió kérdést, de egyelőre megtartom őket magamnak. Fokozatosan tudakolom meg őket a későbbiekben, tehát...

– Lehet – nyögöm ki félve.

Talán kicsit el kell rugaszkodnom a ténytől, hogy hamarosan meghalok, és ideje kicsit élnem. Ő bizonyára nem akar velem komolyabb kapcsolatot, szóval nincs mitől félnem. Az utolsó napomon szívesen elmondanám neki, hogy érte adtam a lelkem.