Érted adtam a lelkem

42. fejezet (vége)

– Drogon – szólítom meg a kedvesen. – El kell intéznem valamit. Összeszorul a szívem, mert tudom, mit kell tennem.

– Rendben, én itt fogok várni rád. – Finoman megérinti a csuklómat, majd összekulcsolja az ujjainkat. A tekintetében szomorúságot látok. Hallja a gondolataim, érzi, amit én. Bizonyára számára is megterhelő lehet, ahogy nekem is.

Becsukom a szememet, és próbálok Chris-re koncentrálni, de nagyon nehéz, hiszen kevés maradt meg belőle. El kell engednünk egymást.

Beletelik pár percbe, mire sikerül megtalálnom a sok ember között. Egy mély levegővétel után villámlok hozzá. Magányosan ül egy fa tövében. Nem is akármelyik fa alatt. Szörnyen néz ki.

– Chris... – szólítom meg halkan, és közelebb lépek hozzá. Lassan leguggolok elé, ő csak ekkor pillant fel rám. A szempillái reszketnek, könnycseppek gyűlnek a szemében. Felé nyúlok, hogy letöröljem a könnyeit, de újra tudatosul bennem, hogy képtelen vagyok rá. – Nem maradhatsz itt – suttogom szomorú hangon. Engem jobban megvisel ez, mint őt. Egyszerűen hihetetlen, hogy újra láthatom, akár így is, de semmiképpen nem maradhat itt.

– Nem kezdhetnénk újra? – kérdezi mélyen a szemembe nézve, amin teljesen meglepődöm. Nem gondoltam, hogy ő is ennyire szeret és ragaszkodik hozzám. – Nem tudod megoldani? – Kétségbeesetten megragadná a karomat, s húzna kicsit közelebb magához, de már nem érhet hozzám. Nagyokat pislogok, hogy visszafojtsam a könnyeimet. – Nem akarok eltűnni! Veled akarok lenni! – kérlel remegő ajakkal.

Egyszerűen nem jutok szóhoz. Megnehezíti a dolgomat. Annyit, de annyit szenvedtem miatta, amióta elvesztettem, és most ismételten itt van, mégsem lehetek vele. Lélektöredékké vált, ami csak azért létezik, mert ragaszkodik hozzám. Drogon meg tudná menteni őt. Visszahozhatná az élők közé.

Hirtelen megrázom a fejemet. Nem gondolhatok ilyenekre, nem inoghatok meg! Tudom, mit kell tennem. Szépen el kell engednünk egymást.

– Chris.

– Igen, kedvesem? – szólít meg lágy hangon. Miért hív így? Miért? Belül újra egy világ omlik össze bennem. Nekem ő volt a mindenem. Volt, éppen ezen van a hangsúly. Nem akarom, hogy tovább szenvedjen.

– El kell engednünk egymást. – Próbálok erős lenni, és azt tenni, ami helyes, de nagyon nehéz.

– Én... – folytatná, de a kezemet az arca elé helyezem. Hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcomon, miközben eszembe jut egy szörnyű, de egyben megváltó ötlet. Elfeledtetek vele mindent, akkor képes lesz elengedni. A kezemmel arany csillámporként húzom ki belőle az emlékeket. Könyvből tanultam ezt a képességet, de sosem használtam eddig. Nem akartam ezt választani, de mit lehet tenni? Legalább neki ne fájjon.

Miután minden hozzám kapcsolódó emlékét elveszem, leengedem a kezemet a térdemre. Szipogok kettőt, próbálom összekaparni önmagam, kisebb-nagyobb sikerrel.

– Ki maga? Hol vagyok? – kérdezi rémülten. Feláll, majd jobbra-balra kapkodja a fejét. Percekig sokkoltan pislogok, hiszen sikerült. Mindent elfelejtett. Szörnyű érzés, de el kell viselnem. Drogon segíteni fog nekem, mellettem áll.

A torkomat köszörülöm, majd a szememet törölgetem, és csak utána szólalok meg.

– Maga számára egy senki. Azon a helyen van most, ahol boldog volt egykor. – Komoran tekintek rá, nem szabad kimutatnom semmilyen érzelmet. A hátam mögött a tenyerembe vájom a körmöm, hogy valahogy levezessem a fájdalmam.

– Értem – mondja ridegen, majd egy szempillantás alatt apró szemcsékké válik, és elfújja a szél.

A földre rogyok, de nem sírok, csak bámulom a talajt. Nem akarok több könnyet hullajtani. Megtörtem, de össze kell szednem magam, és erős nőként tovább élni.