Érted adtam a lelkem

20. fejezet

Evelyn

Másnap reggel kómásan dörzsölgetem a szemem, közben nagyokat ásítok. Fogalmam sincs, mennyi az idő, de mivel eddig senki nem ébresztett fel, így ők is aludhatnak még. Lehúzom a sátor cipzárját, aztán kinézek.

Melzenor! – szólítom meg.

Mondd, Evelyn! – jön a válasz szinte egyből.

Mennyi az idő?

Hajnali öt. Miért?

Azta... Akkor felébresztettelek?

Hülyeséget ne kérdezz! Nem aludtam...

Most biztosan morcos fejet vághat. Isten is ember volt egyszer, úgy tanultuk.

Ezután nem szól ő sem, ahogy én sem. Halkan felöltözök, majd kimászok a sátorból és elindulok arra, amerre tegnap is futottam. Kíváncsi vagyok, hogy újra megjelenik-e az a lény, meg edzeni is akarok. A karomra felteszem az órám, majd mikor tizenöt percre ér, elindulok. Még korán van, szóval harmatos minden, ezért csúszós, nedves a talaj, a fű, s a levelek, ezért vigyáznom kell.

Igyekszem szabályozni a lélegzésem. Kettőt beszívok, majd kettőt kifújok. Segít, mert nem fulladok ki annyira, ha nem kapkodom a számon a levegőt. Ha jól számolom, akkor olyan hét perc alatt kellene oda érnem, aztán szintén vissza hét? Ez komoly? Hány kilométer ez? Tudom, tudom... Megláncolt lelkek vagyunk, szóval képességeken kívül is kondiban kell lennünk és még jobb formában lenni, mint emberként valaha lehettünk volna. Határainkat kell átlépnünk, hogy erre képesek legyünk. A hét utolsó napján már talán menni fog. Legalábbis Melzenor biztos arra számít.

Nos, végre kiértem a tengerpartra. Nem indulok még vissza, hanem maradok itt egy kicsit. Az árny nem jelent meg újra, talán jobb is.

A testem nem valami izmos, van min alakítani.

Elfekszem a homokban és csinálok tíz felülést, aztán egy perces szünet után még tízet, majd még tízet. Ezután felállok, és harminc guggolást végzek. Ugrok párat a levegőbe, aztán a tenger felé veszem az irányt. Talán úszok egy kicsit, de vajon, tudok? Lehet nem kéne tesztelnem, mert nem akarom, hogy megint aggódjanak értem a többiek. Úgy döntök, hogy inkább megfordulok és visszamegyek, mert már hét óra, a többiek lehet, ébredeznek. Az se kizárt, hogy Melzenor felébreszti őket és edzeni kezdenek.

Végre visszaértem. Már mindenki nagyban bokszolgat egymással, de amikor meglátnak, egyből hozzám szaladnak.

– Hé! – kezdi Eron.

– Hol voltál? – folytatja Kevin.

– Miért kell mindig aggódnunk érted? – csatlakozik be Eliza.

– Te lány... – fogja a fejét Stephen.

Kínosan mosolyogva nézek végig rajtuk.

– Ne haragudjatok, korán felkeltem, elmentem futni, a tengerparton pedig csináltam pár felülést, meg ilyesmit... – vigyorgok, és csak remélem, hogy nem haragszanak meg nagyon.

Eron elmosolyodik, megfogja a kezemet, majd magához ölel. Ölelése meleg és védelmező. Úgy érzem, mellette nincs mitől félnem.

– Félek, hogy valami bajod esik – suttogja a fülembe és hallom a hangjában a mély aggódást. Nem beszéltem neki arról a lényről, ami elég nagy gond, de nem akarom, illetve Melzenor mondta, hogy ne mondjam el neki azt se, hogy a láncaim...

– Tudok vigyázni magamra! – mondom magabiztosan, hogy a többiek is jól hallják. Mindenki tekintete ismét rám szegeződik.

– Azt reméljük, Evelyn! – mondja aranyosan Kevin. S igen, ha Eron nem lenne, akkor valószínűleg érdeklődnék Kevin iránt, mert mi tagadás, megnyerő számomra, látszólag én is az vagyok neki.