Földre zuhant angyal

8.

   Az elmúlt egy hét... Nos, sok minden történt velem és azt hiszem, megtapasztaltam azt, milyen csalódni valakiben, akiben már kezdtél megbízni... Hát persze, hogy Aiden...
   Egy furgonban zötykölődve tértem magamhoz. A fejem iszonyatosan fájt, mozdulni is alig bírtam, bár nagyon esélyem sem lett volna. A szárnyaimat összekötözték és ha csak megmozdítottam őket egy picit, a kötelek belevájtak. 
   Velem szemben egy csuklyás férfi ült, de még az alól is tisztán láttam a kaján vigyort, ami a démonokra annyira jellemző. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem, mert nagyon is. Nem tudtam hová tenni a történteket és hát... A borzalmas bűzből ítélve elég sok démon vett körül...
  Még olyan másfél órát utazhattunk, mikor hirtelen megálltunk, én pedig eldőltem, akár egy zsák krumpli. A csuklyás a vállára kapott és kimászott a kocsiból.

  - Vigyázz vele! Nagyon harcias! - figyelmeztette egyik társa az engem tartót.
  - Majd figyelek! - és meggyőződésem, hogy szándékosan dobott rajtam egyet. Szívem szerint ott helyben a szívébe szúrtam volna a démonölőkést, de ennek két akadálya is volt. Az egyik, hogy esélyem sem lett volna elérni, a nagyobb probléma pedig az volt, hogy a szárnyaimon kívül a kezeimet és a lábaimat is gúzsba kötötték.

  Csendben meneteltek egy erdőig. Nem is értettem először. Aztán az egyik elmormolt valamit a nyelvükön és egy átjáró nyílt... Nem kellett kérdeznem, hiszen azonnal felismertem a tanult átjárót. A pokolba vittek. Még több démon, remek!
  Mikor végre letettek örömmel láttam, hogy a pokol minden egyes lakója kimászott a maga kis bugyrából, hogy lássanak engem. Mintha valami világhírű látnivaló lennék, ami majdnem igaz is volt az ő esetükben... Aztán elém lépett egy nő.

  - Kétség sem férhet ahhoz, hogy hasonlítasz rá! - járt körül.

  - Kiről beszél? - szinte köptem a szavakat.

  - Hát az apádról. Ő is ilyen volt... Aztán  megtört. Szomorú történet. - aztán intett négy (!) démonnak, akik egy férfit hoztak elő. - Felismered?

   - A-apa?! Ez nem lehet. Ő meghalt! - mondtam folyamatosan a férfit nézve. Ő felnézett egyenesen a szemeimbe.

   - K.C! 

   - Zárjátok őket a lehető legszűkebb bugyorba! - rendelkezett a nő, mikor valaki mellé lépett, nekem pedig az állam is leesett.

   - Bocs a késésért, anya! - mondta Aiden lesütött szemekkel. Én ránéztem.

   - Te! Utolsó aljas féreg! Hogy merted?! Végre kezdtem benned megbízni és kezdtem elhinni, hogy komolyan mondod, hogy mi nem a szüleink vagyunk, erre te...! 

   - K.C, meg tudtom magyarázni!

   - Hátba támadtál! Azt hittem, hogy tényleg... De tévedtem! Ugyan olyan vagy, mint a többi, mint ezek itt! - szegtem fel az állam méltóságteljesen és egyenesen a lába elé köptem.

   - Vigyétek őket! - mondta Mrs. Black és az apámat meg engem elvittek és bezártak egy szűk kis bugyorba.

   Hitetlenül bámultam a becsukódó ajtóra és csak azon kattogott az agyam, hogy milyen módon szökhetnék el innen. Az apám óvatosan mögém lépett és megszabadított a kötelektől. Felé fordultam és ismét végigjárattam rajta tekintetem. Vagy tíz percig csak bámultuk egymást, aztán megtört a jég, a karjaiba vetettem magam.

    - Drága, Kislányom! - simogatta a hajam. - Nem hittem volna, hogy valaha is viszontlátlak!

    - Apa! Azt hittem, hogy... Mind azt hittük... Anya pedig... Nem bírta elviselni és, mikor megbetegedett már mindenki tudta, hogy vége. Aztán Lydia vett minket magához. Jenna pedig elhagyta a Mennyt! Most Chicagóban él. És... Cameron anyára hasonlít, én pedig rád és Senna kilökött a Mennyből és... Annyi mindent szeretnék még elmondani neked! - magyaráztam, ő pedig elnevette magát szorult helyzetünk ellenére.

  - Jaj, drágám! Örülök, hogy viszontlátlak. Bárcsak más körülmények között láttuk volna viszont egymást sóhajtott. - az arcomra szomorú fintor kúszott.

  - Igen. Tudod, Aiden Blackkel a kapcsolatunk, már ha lehet annak nevezni, akkor elég fura... Jenna beíratott a suliba és egy kémiaprojekten dolgoztunk, mikor elmondtam, hogy az anyja megölt téged, mert hát ezt hittem, és ő meg azt mondta, hogy mi nem a szüleink vagyunk. Aztán végre kezdtem megbízni benne, ő meg...

  - Nem mondtam igazat... - fejezte be, mire megpördültem a tengelyem körül. Habozás nélkül előrántottam a késemet és a torkának szegeztem a fegyvert. 

  - Egy okot mondj, hogy miért ne vágjam el a torkod! - fröcsögtem. - Ajánlom, hogy meggyőző legyél, különben véged! - ő mélyen a szemembe nézett és megfogta a kezem.

  - Mert szeretlek! - és ahogy rá néztem, tényleg elhittem, hogy így is érez. Lesokkolt.

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ezt az egy hetet két részletben hozom nektek, csak hogy legyen mire várnotok! ;) Remélem tetszett! :D