Dark Romance - Nincsenek Véletlenek

2014. május 27. kedd, 17:46

Felébredek lassan kinyitva a szememet. Egy kórházi ágyon fekszem. Körbetekintek - egyedül csak én fekszem itt, a többi ágy üresen áll.

Nem hiszek a szememnek. Ledöbbent arccal pillantok anyámra, aki a kezemet fogva, elmosolyodik, mikor meglátja, hogy ébren vagyok. Arcát könnyek áztatják el, pirossága is arra utal, hogy eddig nem tudni pontosan mennyit, de elég sokat sírt miattam. Karikái a szeme alatt arról árulkodnak, hogy nem sokat aludhatott mostanság.

Mindenfelé csövek lógnak ki belőlem, a gépek pedig erőtetetetten, de hangokat adnak ki ritmikusan. A fejem hátsó része be van kötve. Nem is csoda, mert ha azon múlna a fejem magától elszállna a hasogató fájdalomtól. A kórházi pizsama egyszerűen rémisztően rossz, ráadásul kint van benne a fél fenekem. Jó trükk arra, hogy ne merészeljek kimenni innen.

-Kislányom, annyira örülök, hogy felébredtél!

Még mindig nem tudom, hogy hogyan került ide, de most valahogy félre tudom tenni mindazt a rosszat, amit ő is okozott nekem odahaza.

-Anya, mit keresel itt? - szólok.

-Kincsem autóbaleseted volt. Értesítettek a kórházból és én azonnal iderepültem, hogy lássalak és melletted lehessek.

Jellemző, hogy hirtelen fontos lettem a számára, csak azért, mert tragédia történt velem. Különben mennyi rá az esély, hogy megkeresett volna?

-Mióta ülsz itt?

-Két napja várom, hogy felébredj a kómából.

Nem emlékszem arra hogyan kerültem ide. Az utolsó kép a valóságról, amikor az autónk nekicsapódott a fának.

Az álmom az már egy kérdéses dolog. Elég valóságosnak tűnt. Egyre csak az a kijelentés mozgatja a fantáziámat, hogy küldetésem van az életben. De miért pont nekem és mi az?

Nyelek egy nagyot és kibuggyan az első könnyem.

-Anya... - akad el a hangom.

-Semmi baj kicsim, most már itt vagyok, és remélem sosem hagyjuk el egymást. - ölel meg. - Az egyik fiatalemberrel tegnap összefutottam, aki téged nagyon ismer, és azt állította, hogy ő hívott segítséget, amikor megtalált az éjjel közepén az autóban felborulva.

Ez az ember csak Jeffrey lehet.

-Mondta a nevét?

-Nem, de az az érzésem, hogy te is nagyon jól ismered és nem hinném, hogy csak barátilag kötődne hozzád.

-Honnan veszed ezt?

-Anyai megérzés. - válaszolja. - Nézd, tudom Ryan elvakított téged, és csak ő volt az egyetlen, aki iránt éreztél valamit, de úgy érzem, hogy emellett a fiú mellett sokkal szabadabb vagy és boldogabb, különben visszajöttél volna.

Erősen a lényegre tapintott. Mindig tudja, mi a helyzet velem. Jeffrey az egyetlen, aki miatt szabad vagyok, és nem kell azon aggódnom, hogy melyik sarkon kapom rajta egy másik nővel, hiszen elmondása szerint, senkit sem szeretett előttem. Bár attól nagyon is rettegek, hogy más okból elveszíthetem Őt.

Az idillt feltehetően az orvosom szakítja meg. Fehér köpenyéről az álmom jut eszembe. A hideg is végig fut a hátamon. Kicsit ijesztő.

-Látom felébredt a kómából. Hogy van? - kérdezi.

-Hát elég vacakul. - válaszolom rekedten.

Megvizsgálja a műszereket az ágyam mellett és fölött, majd engem is. Szemembe világít egy lámpával, majd a vérnyomásomat méri. Mikor a lámpát visszacsúsztatja zsebébe, kicsit meglepett vagy inkább ijedt arcot vág.