Én vétkem

I.

*Yardley*

Elhatalmasodott rajtam a pánik. Ramos és bandája veszélyes sebességgel közeledtek felém az iskola folyosóján. Ha a focisták voltak a csúcson, a stréberek pedig alul az iskolai hierarchiában, akkor a fiú baráti társasága valószínűleg egy mindent átfogó és minden felett álló „szervezet" volt a középiskolánkban. Végzősök. És amióta ide jártam, én voltam a kiszemeltjük. Ahelyett, hogy jópofa csínyeket követtek volna el néhány gólyán, az én életemet tették pokollá.

Belemélyesztettem a fejemet a szekrénybe, és remegő csontokkal imádkoztam. Úgy éreztem, pillanatok alatt kidőlnek alólam a lábaim. A fiúk edzőcipőinek hangos léptei elhaladtak mellettem, megcsapott mindenféle kölni és dezodor illata. Belekapaszkodtam a szekrényajtóba, hogy talpon tudjak maradni.

Elmentek?

- Yardley Rivers... - mondta nyájas hanggal.

Megfagyott az ereimben a vér, pislogni sem mertem. Csak erősen szorítottam a fémlapot, ahogy meghallottam Ramos hangját. Ne! Összetéveszthetetlen volt. Senki más nem tudott olyan hátborzongatóan gúnyosan kedves hangsúllyal beszélni, mint ő.

Elhatároztam, hogy bármi történjen, én nem fordulok meg. Összeszorítottam a szemeimet, amikor hallottam, hogy közelebb lép. Ez a fiú borzalmas dolgokat tett velem az elmúlt években. A diáktársaim már fel sem figyelnek a megalázásomra, hiszen mindennapos. Egyszerűen megszokták.

- Nézz rám, amikor hozzád beszélek, Rivers!

Megmarkolta a csuklómat, mire én felszisszentem, és átcsapott a másik oldalamra, hogy szembe legyek vele. Fenyegetően nézett le rám nagy, szürke szemeivel. Maga volt a Sátán. A bőrdzsekije a hasamat súrolta, én pedig levegőt sem mertem venni. Gátlástalan volt, és tökéletes: fekete haj, világos bőr, és az arcán olyan lehetetlenül egyedi vonások voltak, amelyeket még festőművészek sem lettek volna képesek alkotni. De legfőképpen: gonosz volt. Tulajdonképpen, néha elfelejtkeztem arról, hogy mi gyakorlatilag gyerekek vagyunk.

Vele szemben ott álltam az össze-vissza-színű szememmel, a vörösesbarna, egyenes hajammal, és a testem nem volt más csak egy szerencsétlen zsírkupac.

Azon kaptam magam, hogy már a többi fiú is megközelítette a szekrényemet. Kipakolták belőle a könyveimet és a többi cuccomat. Ramos a ruhámnál fogva nyomott neki a falnak úgy, hogy már a lábaim sem érték el a talajt. Végignéztem, ahogy odaviszik a dolgaimat a folyosón álló ivókúthoz.

- Ne! – szóltam a barna hajú fiúnak, de ő lelkiismeret-furdalás nélkül beledobta.

- Kuss, te bálna! – mondta Ramos, és megcsapta a tenyerével az arcom.

Nem ez volt az első alkalom, hogy nagy kezének és hosszú ujjainak érintését ilyen közvetlenül érezhettem. A szabad karommal az arcomhoz nyúltam, és hideg tenyeremmel hűteni kezdtem az ütéstől perzselően fájó felületet.

- Iratkozz ki! Egy ilyen disznónak inkább egy ólban a helye. – Mosolygott karba tett kézzel egy szőke srác.

A megjegyzését néhány barátja egy pacsival jutalmazta.

Hirtelen Ramos elengedett, én pedig a földön találtam magam. Lesajnálóan nézett rám. A fal tövében ülve, leszegett fejjel vártam, hogy elmenjenek. El is indultak, de a fiú utána rögtön megállt.

- Szomjas lettem... - Nézett végig a többieken, majd odalépett az ivókúthoz, megengedte a hideg vizet, egyenesen a cuccaimra. Az ajkát éppen csak érintette volna a víz, amikor visszahúzódott, de a gombot még mindig nyomta. A könyveimre ömlött az átlátszó folyadék. – Hm... Mégsem.