Én vétkem

VI.

*Yardley*

Iskola után rögtön hazarohantam. Abban reménykedtem, hogy Ramos még a barátaival lóg vagy van pár órája. A szobámba beesve lerogytam a gurulós székembe, és az asztalra borultam. Ma a suliban a fiú békén hagyott, a barátai pedig gyakorlatilag rám sem néztek. Ennek örülnöm kellett volna, de sajnos a tapasztalataim alapján ez egyet jelentett azzal, hogy terveznek valamit. A gondolattól pedig, hogy másnap várt rám ismét valami meglepetés, teljesen kikészültem. Idegölő volt azon agyalni, miképp menekülhetnék el a konfrontációtól és hogyan akadályozhatnám meg a további megaláztatásomat.

Tegnap este gyakorlatilag álomba sírtam magam, aminek következtében már nem csak a törött orrom körüli terület, hanem a szemeim környéke is teljesen felpuffadt. Bár Ramos még csak két napja lakott nálunk, már teljesen belefáradtam. Az egész napom azzal telt, hogy előle bújkáltam, éjszaka pedig végig ébren voltam, attól tartva, hogy esetleg álmomban betör hozzám és tesz velem valamit. A fiú rendszerint hajnalban ért haza, de azért nem ártott óvatosnak lennem.

És ami a legborzalmasabb volt: az a bizonyos gondolat a fejemben. Mindent sötétnek láttam, és a szó egyetlen fényújságként világított valahol a koponyám egy olyan eldugott mélyén, amit sohasem szerettem volna megismerni.

- Nem! - emelkedtem fel az asztaltól, és dühösen rácsaptam. - Nem szabad... Erre még gondolni is bűn.

A fejemet az asztallapra szorítottam, és kétségbeesetten felnyögtem. Halál, a szó, amely úgy hangzott, mint egy kiskapu a szenvedéseimből. A megoldás, amellyel végre befejezhetem ezt a végtelenbe elhúzódó, céltalan életemet. Rengetegszer rángattam vissza magamat az öngyilkosság torkából. Ennek többek között az volt az egyik oka, hogy mindig is rossz véleményem volt az ehhez folyamodó emberekről. És hogy mi? Az, hogy gyávák. Mert kétségkívül csak a bátor emberek elég erősek ahhoz, hogy töretlenül végigvigyék az életüket. Nekem ehhez nem volt erőm. Én világ életemben gyáva és gyenge voltam.

Kisgyerekkoromban talán először valami drámában láttam egy embert saját kezével véget vetni az életének. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy ez valóban megtörténhet. Aznap este nem tudtam aludni. Gondolkoztam a hét-nyolc éves fejemmel. Nem találtam olyan okot, amivel engem akkor odáig lehetett volna juttatni, hogy öngyilkos legyek. Persze, annyi idősen furcsa is lett volna, ha találok. Később már nem foglalkoztam ezzel a témával, csak elfogadtam, hogy élnek ilyenek is a nagyvilágban. Talán tizenkét éves lehettem, amikor az interneten egyre sűrűbben felbukkanó tumblr képek divat-önsajnáltatói által teljesen eltorzult és negatív kép alakult ki bennem róluk. Szánalmasnak tartottam őket.

És most már egy voltam közülük. Ugyanis a szándékom megvolt rá, de túlságosan féltem a fájdalomtól, ami az öngyilkossággal jár. Sajnáltam édesanyámat, akit minden bizonnyal összetört volna a hír, de ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy neki ott lesz Peter. Ráadásul immár Ramos is. Az élet pedig mindig megy tovább, bármi történjen.

Többször próbálkoztam az interneten segítségre lelni, mivel szemtől szemben senkinek nem mertem volna bevallani. Átfutottam számtalan ezzel a témával foglalkozó oldalt, de kevés alkalommal éreztem, hogy valóban hozzám szóltak volna.

- Magadban beszélsz? - kérdezte egy mély hang az ajtóból. A fiú hideg, szürke szemeivel lesajnálóan nézett rám.

Biztos motyorogtam, mert egyáltalán nem hallottam, hogy hazajött.

- Igen - emeltem rá ijedten a tekintetemet.