Én vétkem

III.

*Yardley*

Megvártam, amíg az egész suli kiürült, maximum néhány takarító maradt még az épületben. Nem akartam találkozni senkivel, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna az ebédlőben történtek miatt.

Késő délután léptem ki az épületből az elszakadt könyökű pulcsimat a fejemre húzva. A nap már lemenőben volt, amitől az ég alja a narancssárgától a liláig minden színben pompázott. A levegő kicsit hűvösebb volt, egyáltalán nem hideg. Az aszfalt még sugározta a hőt magából. Szaladtam az üres parkolón keresztül, a táskámmal a hátamon, és minél hamarabb a bézs autómban akartam ülni. Ügyetlenül kinyitottam az ajtaját, és óvatosan beszálltam, hátradobva a cuccaimat. Az autómat tegnap vittük el a szerelőhöz, ráadásul anya elintézte, hogy utána még egy helyen ki is takarítsák, amitől virágillata lett.

Megsimogattam a kormányt, de valahogy képtelen voltam beindítani a motort. Az agyam végtelenítettben játszotta az aznap történteket, és egyszerűen nem tudtam átlendülni rajta. Mindig megpróbáltam valamit tenni, hogy elfelejtsem, amiket Ramosék tettek velem, de ha egyszer leragadtam, újra rámszakadt az összes emlék. Megragadtam a pólómat, majd a kormányt lefejelve kezdtem el keservesen sírni. Az egészet hangos dudaszó kísérte, mert pont sikerült azt a részt megnyomnom az arcommal. Hogy tud egy ember a másiknak ilyen fájdalmat okozni? Haza akartam menni. Ki akartam bírni egészen a szobámig, ahol az ágyamba bújva bőgtem volna, de mozdulni sem volt erőm. Nem is láttam a könnyeimtől.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. A megszokott csengőhangot rögtön felismertem. Tae volt. A kijelzőn monoton villagott a képe, amit akkor készítettem, amikor éppen vigyorgott, mint valami őrült. Szipogva nyúltam a mobilomhoz, de aztán visszaejtettem az anyósülésre. Abban a pillanatban rájött volna, hogy baj van, amint beleszólok. Márpedig nem akartam magyarázkodni. Erőm sem volt hozzá.

A hátsóülésre másztam, magamra húztam az egyik otthagyott dzsekimet, és előhalásztam egy csomag zsebkendőt. Az arcom egészen kipirosodott és felpuffadt.

"Yardley, hol a francban vagy? Már vagy ezerszer hívtalak. Voltam nálatok, anyud se tudja, hogy hol lehetsz. Jae-hora kellett volna vigyáznunk. Hívj vissza!" - jött az SMS.

Kétségbeesetten túrtam a hajamba. Tae az a fajta, aki képes ennyitől bepánikolni, és rámhívja a rendőrséget. Ebben az esetben biztos nem menekülök a kérdések elől. Úgy döntöttem beindítom a kocsim, és addig majd körözök a tömbök körül, amíg nem látszik meg, hogy sírtam. Édesanyám életvidám lánynak ismer, csalódást okoznék neki, ha megtudná mennyire szerencsétlen is a gyereke.

Úgyis szükségem volt arra, hogy egy kicsit gondolkozzak.

♠Ramos ♠

Nem tudtam, hogy hol vagyok, és kikkel vagyok. Csak azt éreztem, hogy őrülten dübörög a zene a fejemben, a torkomban, az egész testemben. Mindenhol ugráló és táncoló emberek vettek körül. Együtt ordítottuk egy dalnak a szövegét, amit nem is ismertem. Leizzadtam, kiszáradt a szám, és olyan hevesen dobogott a szívem, hogy úgy éreztem, mindjárt elájulok. Az egyik srác összeesett mellettem, de nem törődtünk vele, csak tovább táncoltunk. Tulajdonképpen nem is táncolás volt, inkább verekedés. Röhögve kiabáltam, de én sem tudtam, mit. Azt sem tudtam megmondani, hogy szabadtéren vagy egy szobában vagyunk. Alig láttam valamit a hangoktól. Igen, mindenféle hangtól, lilától, pirostól és zöldtől. Jól éreztem magam, de néha amikor ránéztem az emberekre nem láttam mást csak gonoszan vigyorgó, eltorzult arcokat. Egy pillanatra éles félelmet éreztem, de mindig rögtön elmúlt, és újra hatalmába kerített a gyönyör.