Én vétkem

II.

*Yardley*

Ma anya jött értem. Általában a saját kocsimmal mentem, de az a szerelőnél volt.  Sohasem szégyelltem az édesanyámat, mint olyan sokan az korosztályomból. Különleges kapcsolatunk volt. Csak rá számíthattam, amióta apa meghalt. Bepattantam a kocsiba, és szorosan megöleltem.

     - Szia, anya! – mondtam.

A tenyerével intett nekem. Kézjelekkel kérdezte meg, milyen volt a napom.

     - Semmi különös nem történt – hajtottam be magam után a kocsi ajtaját.

Anya születése óta néma volt, viszont ezt a hiányosságát a jó hallása egészítette ki. Remekül tudott szájról olvasni, és mindig magánál tartott egy kis jegyzettömböt, ha például olyan emberekkel kellett kommunikálnia, akik nem értették a jelbeszédet. Édesapám révén kiskoromban jól megtanultam beszélni, de igazán kifejezni magamat kézjelekkel tudtam. Talán ennek volt tulajdonítható, hogy nem szívesen beszéltem másokkal, és nehezen szólaltam meg idegenek körében. Ha feleltettek, akkor is mindig hadonásztam a kezemmel.

Az iskolához közeli kertvárosban laktunk. Mindig is gyönyörűnek tartottam ezt a környéket. A házak szépek voltak, a kertek pedig ápoltak. Nem volt nyüzsgő, de mindig lehetett látni egy-két kocogót vagy biciklizgető kisgyerekeket.

Perceken belül már az emeleti szobámban ültem, és házit csináltam, amikor a számítógép jelzett, hogy valaki video hívást indított. A képernyőn feltűnt egy mosolygós srác, húzott szemekkel és festett szőke hajjal.

     - Tae, úristen, ezt mikor? – kérdeztem meredten bámulva a monitort.

     - A fekete unalmas volt – túrt bele a hajába. – Szerinted milyen?

     - Ellentmond a koreaiakról alkotott sztereotípiámnak – vontam fel a szemöldököm. – De tetszik. Illik hozzád.

Szélesen vigyorgott. Először egy szupermarketben találkoztam vele. Úgy három éve történhetett. Véletlen leborítottam az üveges uborkákat a polcról, és teljesen kétségbeestem. Attól tartottam, hogy majd az összeset nekem kell kifizetnem. Tae is ott volt a soron, és rögtön odajött hozzám. Segített nekem, amin nagyon meglepődtem. Általában az emberek igyekeznek kibújni az ilyen kellemetlen szituációk alól, nehogy a végén még ők is bajba kerüljenek. Együtt szedtük az uborkalétől ragacsos szilánkokat, majd hirtelen nevetni kezdett. Én megszeppenve néztem a megtébolyult fiút, aki képtelen volt abbahagyni a röhögést. Ha már akkor ismertem volna, valószínűleg nem lepődtem volna meg a spontán röhögőgörcsén, de akkor elég furcsának találtam a helyzetet. A nagy nevetésben viszont elcsúszott, és a földön találta magát az uborkalében. Megmosolyogtam a meglepett arcát. Felsegítettem, viszont bűzlött az uborkalétől, ráadásul úgy nézett ki, mint aki épp most pisilte össze magát. Kétségbeesetten bámult rám.

     - Várj, segítek - vettem le a pulóveremet.

Mivel a szupermarketben se WC, se eladó nadrágok nem voltak, Tae kénytelen volt a derekára kötni az én babakék, bárányos pulcsimat. Én pedig közvetlen előtte mentem, így senki sem láthatta, hogy tiszta uborkalé. Így menekültünk ki a boltból anélkül, hogy egy vasat is fizettem volna az összetört üvegért. Tulajdonképpen az a nap volt a barátságunk kezdete.

Az elmélkedésemből most is Tae zökkentett ki.

     - Hé, figyelsz te rám? - integetett a kamerába.

     - Persze. Mit is mondtál?

     - Az a fiú még mindig szekál? - kérdezte komolyan.