Én vétkem

IV.

*Yardley*

Remegő kézzel húztam fel a bal lábamra a zoknimat. A lányöltözőben szipogva töröltem le az arcomról a könnyeket, és mindenhogy megpróbáltam eltűntetni a sírás okozta vörös foltokat.

Percekkel később már a kocsimban ülve hajtottam a kertváros felé. A rádióból Jim Norton hangja szólt, és a megszokott cinikus stílusában boncolgatta az aznapi témát. Már nem tudott megmosolyogtatni, így lehalkítottam, hogy egészen az előttem elterülő úrta tudjak koncentrálni. Miért teszi ezt velem? Miért szólt rá a szőke fiú?

És már ott is találtam magam a házunk előtt. Levettem a gyújtást, és beléptem a hatalmas üvegajtón, amin gyönyörűen játszott a fény. Az előszobában néhány fekete bőrönd és utazótáska állt. Nem tudtam mire vélni. Aztán átmentem a nappaliba, ahol már várt rám a családom. A karosszékben a nagymamám ült, aki lesajnálóan méregetett. Szó se róla, nagyon szeretett, de ő sokkal tökéletesebb volt, mint én.

- Szia, édesem! - köszöntött. - Mi ez rajtad?

Magamra pillantottam. Edzőcipő, farmer és a Ramos kezében összegyűrődött rózsaszín pólóm. Egyszerű, kicsit divatjamúlt, de szerintem egészen szép volt.

A nagyanyám megrázta a fejét, és megigazította a karján sorakozó aranyékszereket. A nyaka is tele volt vele, nem beszélve a gyémánt fülbevalóiról. És ez neki még hétköznapi viseletnek számított. Tulajdonképpen a nagymamám és Ramos sokban hasonlítottak; mindketten félelmetesek voltak, de gyönyörűek egyfajta hideg, tiszteletet parancsoló módon. A tekintetükben láthattál valamit, amitől rögtön alsóbbrendűnek érezted magad tőlük.

A nagybácsim rámmosolygott egyfajta "ne is foglalkozz vele" módon. A legtöbb rokonnal nem tartottuk a kapcsolatot, csak 4-5 ember volt jelen rajtunk kívül. Anya megjelent az ajtóban, kezében egy tálcával, amelyen likőrök sorakoztak. Ahogy fogta, megláttam a kecses, fehér ujjára húzott gyűrűt. A gyémánt olyan apró volt rajta, hogy azt nem is láttam, de ez nem számított. Csak az volt a lényeg, amit jelképezett. A vőlegénye, Peter, mögötte állt egy tál süteménnyel a kezében. Mindketten olyan boldognak tűntek, hogy nekem is jobb kedvem lett tőle.

- Kicsim, mi tartott ennyi ideig? - mondta jelbeszéddel anya egy puszit nyomva az arcomra. - Már alig bírtunk várni rád.

- Bocsi, csak a tesi elhúzódott kicsit - válaszoltam, és jobban szemügyre vettem a gyűrűt.

Már apa gyűrűje nem volt az ujján, és ez megmelengette a szívemet, ugyanis végre elengedte. Legalább neki sikerült, de már nekem is volt, hogy napokig nem gondoltam rá. Apának már úgysem számított, mi pedig csak fájdalmat okoztunk saját magunknak. Bíztatásul megsimogattam anya kezét. Gyönyörű nő volt; kicsit molettebb, szőke hajú és jól öltözött, mindig használt valami isteni parfümöt. Ha nem lett volna néma, valószínűleg az egész világ a lába előtt hevert volna.

- Gratulálok, Peter! - öleltem meg az újdonsült apukámat. Hálás voltam ennek az embernek. Ő eredetileg nem ismerte a jelbeszédet, de adott édesanyámnak egy esélyt, aki nem mellesleg hihetetlenül szerencsés volt ezzel a férfivel, ugyanis remekül nézett ki. Férfiasan elegánsan.

- Áldásodat adod? - mosolygott.

- Természetesen - kacagtam fel.

Leültünk enni. Az én székem pont úgy foglalt helyet, hogy láthattam a résnyire nyitott ajtón a fekete bőröndöket.