Én vétkem

V.

♠Ramos ♠

Hajnali három körül érhettem haza Chacha-éktól. A barátnőm alig akart elengedni, és legszívesebben reggelig ott maradtam volna, de "jelenésem" volt. A brooklyni gettó egyik elhagyatott utcájában tengődő kis házunk minden szobájából összeszedtem a legfontosabb cuccaimat. Az egész belefért egy kisebb utazótáskába. Átballagtam a garázsba, kicsaptam a Fordom ajtaját, és bedobtam az anyósülésre a táskát. Beindítottam a motort, és kitolattam.

Bár a cím, ahova mentem, pontosan le volt írva egy összegyűrődött, sárga cetlire, de világ életemben komoly tájékozódási problémáim voltak. Előre tudtam, hogy ez egy hosszú út lesz, de a legkevésbé sem volt kedvem hajnalok hajnalán a házak között kóvályogni. Kiértem a gettóból, és kicsit lecsillapodott a szívverésem. Bekapcsoltam a rádiót a kedvenc csatornámra, és olyan hangosra tekertem a hangerőt, amennyit csak a kis szerkezet elbírt. Ritmusra doboltam a kormányon, haladtam az úton, amit ellepett a köd.

Hosszú autóút után értem csak be a gazdagok kertvárosába. Soha életemben nem voltam még ilyen helyen, eddig csak filmekben láttam ehhez hasonló házakat. Rátapostam a fékre, a kocsi pedig élesen csikorgó hanggal állt meg. Lehúztam az ablakot, és mélyet szippantottam a fagyos levegőből. A hidegtől bekönnyezett a szemem. Úgy néztem végig mindenen, mint egy kisgyerek. Egyszerűen megbabonáztak a kivilágított, hatalmas családi házak, a gondosan karban tartott kertek, a felhajtókon hagyott csillogó luxusautók és a tiszta, egyenes utak.

Óvatosan beindítottam ismét a kocsit. Minél hamarabb meg akartam találni az új otthonomat. Igen, apám végre megkérte a kezét annak a nőnek, akivel már hónapok óta találkozgatott. Viszlát, lepusztult, omladozó házak és sikátorok; helló, kertváros! Bár még nem találkoztam az új anyukámmal, de az anyagi helyzete alapján szimpatikusnak tűnt.

     - Aztakurva! - kiáltottak fel, amikor megláttam a címhez tartozó épületet. - Na, ne!

Örömömben belebokszoltam a levegőbe. Valami eszméletlen volt. Az egész ház kb. akkora volt, mint a gettóban tíz. Fogadni mertem volna, hogy a hátsó kertben medence is van. A kültéri díszkivilágítás égett, de javarészt az egész épület sötétbe burkolózott. Már biztos mindenki elaludt, és apám meg fog ölni, amiért ilyen későn érkeztem. Aztán rájöttem, hogy nem is kell megtudnia. Leparkoltam a felhajtón, kezembe vettem az utazótáskám, majd nekifutásból átugrottam a kerítés felett. Ez az akció fejben sokkal jobban nézett ki, mert a valóságban beleakadt a lábam a vasba, aminek köszönhetően az arcom ért először földet a másik oldalon. Fájt, de túlélhető sérülés volt.

Odafutottam az ajtóhoz azon imádkozva, hogy ne legyen zárva, és lehetőleg amikor kinyitom, ne kelljen szembenéznem két vadászkopóval. Az imáim meghallgattatásra találtak, így épségben bejutottam a kétszárnyú üvegajtón. A nappali is hihetetlenül nézett ki, és nem tudtam nem észrevenni a menyezetről lelogó kristálycsillárt sem. Már csak egy bökkenő maradt. Fogalmam sem volt, melyik szobát szánták nekem. A megérzéseimre hagyatkozva trappoltam fel a lépcsőn. Hát, nem jött be. Felkapcsolni nem akartam a villanyt, nehogy felébresszek valakit, de a szobában valószínűleg egy kisgyerek aludt, mivel amint beléptem, szétdobált játékokba ütköztem. Apám mondta, hogy lesz egy húgom, de valahogy az elmondása alapján biztos voltam benne, hogy legalább középiskolás. Soha nem szerettem a gyerekeket, szóval nem voltam odáig a gondolattól, de készen álltam kompromisszumokat kötni annak érdekében, hogy ne kelljen egész életemben hülye zacskós leveseket ennem.

Szóval átmentem a szembe lévő szobába. Ez egészen rendezettnek, és üresnek tűnt. Mivel tudtam, hogy más úgyse lakik itt a nőn és a lányán kívűl, nyilvánvalóvá vált előttem, hogy megtaláltam a saját szobámat. Óvatosan, a sötétben botorkálva találtam meg az ágyamat, ledobtam az utazótáskámat, és fáradtan zuhantam bele a puha takaró ölelésébe.