Én vétkem

IX.

♠Ramos ♠

Kellemesen hűvös szél fújt; a közelkeleti testvérpár, Jabril és Harun már a iskola épülete mögött cigizett. Hozzám Joshie beszélt valamit, egyik lábáról a másikra ugrált, amitől úgy nézett ki a terep mintás pulóverében, mintha ő is egy széltől ringó, őszi fa lenne. Nem figyeltem rá, csak magam elé meredve bólogattam, meg néha elmosolyodtam, ha hallottam, hogy ő is röhög. Mindannyian kicsit életuntak voltunk, ami teljesen érthető volt, hiszen ugyan mi a fene motivált volna két bevándorlót meg minket, akiknek a legvalószínűbb jövőképük öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés drogfogyasztás és -kereskedelem miatt.

Ryan slattyogott oda hozzánk, királykék dzsekijét összehúzta magán, szőke haját a szemébe fújta a szél. Elgondolkozva végigkövettem a szememmel. Oké, be kell látni, hogy Ryan nem volt egy adonisz, de egy csomó jó csajt megkaphatott volna, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mi a faszért pont Rivers kell neki. Ráadásul honnan szedte ezt a rémesen nyálas virág-dolgot.

- Minden rendben? - kérdezte Ryan, kicsit elhúzva a száját.

- Ja-ja, persze - ocsúdtam fel a magam kis gondolatfelhőjéből.

- Ember, úgy nézted Ryant, mint valami hóhér - nevetett Joshie, majd kikeredtek a szemei. Egész biztos voltam benne, hogy valami képtelen konklúziót vont le. - Meghúztad Chachat? - tette a szája elé a kezét, miközben Ryanre pillantott.

- Hülye - pirult el Ryan.

- Baszd meg, Carpenter - löktem meg Joshie vállát.

Nem akartam foglalkozni ezzel az egész hülyeséggel, mégis legbelül tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgokat. Ryan elárult minket, és ott kell belé rúgni, ahol a legjobban fáj. Azt a pontot pedig már meg is találtam.

*Yardley*

Ma sokkal jobb kedvem volt a megszokotthoz képest. Önfeledten sétáltam a folyosókon, miközben az uzsonnámat majszoltam. Ez van, ha nincsenek barátai az embernek, egyedül a kaja marad számára. Márpedig a szendvicsem, és én nagyon jóban voltunk. Eltrappoltam a takarítószertárig, amely az egész iskolában az egyik kedvenc helyem volt. A szünetekben javarészt ide menekültem, hiszen itt senki sem találhatott meg. A diákok többnyire azt sem tudták, hogy egyáltalán az apró helyiség ajtaja nyitva van. A takarító miatt pedig végképp nem kellett aggódtom, mert nem gyakran járt errefelé. Minden idejét az iskola parkolójában töltötte, és dohányzott. Alaposan odafigyeltem, hogy Ramosék még véletlenül se kapjanak azon, hogy bemegyek a rejtekhelyemre.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és bekapcsoltam a telefonom vakuját. Leültem a sarokba, elővettem a fülhallgatómat, és elkezdtem hallgatni kedvenc zenéim egyikét. Vidáman rugdostam az ajtót, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi üthetett Ryanbe tegnap. Nem emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor valaki utoljára ilyen kedves volt velem az iskolában. A szívem kalapált, és egy különös boldogság vett erőt rajtam. Úgy éreztem, hogy valami jó elkezdődött és valami rossz pedig megszűnni látszik. Izgatott voltam, izzadt a tenyerem; és hirtelen értelmetlennek tűnt, hogy pár nappal ezelőtt még öngyilkos akartam lenni.
Csak pár perce üldögéltem ott, de valami hirtelen jött elhatározástól felpattantam, kicsaptam az takarítószertár ajtaját, és rohanni kezdtem. Mosolyogva, kezemben egy félig megrágott szendviccsel törtem ki az udvarra, ahol megcsapta az arcomat a süvítő szél. Az épület mögül zene hallatszódott. Ramos és bandája egyik törzshelye volt szünetekben az a platz, amelyet nyilván közönséges halandó ilyenkor nem mert megközelíteni. A falnak húzódva közeledtem feléjük. Megláttam ugrálni az afro srácot, aki Ramosszal együtt jött át hozzánk kémiára. Aztán megpillantottam Ryant, akinek szőke haját lágyan fújta a szél, szótlanul állt az egyébként hangos társaságban. A kezében volt egy szál cigi, de meg sem gyújtotta. Beszélni akartam vele, de nem mertem odamenni - egy pillanat alatt elinalt a bátorságom, ahogy megláttam Ramost. A barátai társaságában nem tűnt olyan gonosznak, a vonásai megenyhültek, de a szeme ugyanazt a hidegséget sugározta, amit egyébként szokott.