Utóhatás

Harmadik fejezet - A nyilvánvaló

– Au... – nyöszörgött Envy.

– Nem mintha lenne jobb megoldás – fújta fel magát Ed.

– Igen, tudom, csak pokolian fáradt vagyok – morogta a homonculus.

– Igaz – sóhajtott fel Winry, aki a sarokban ült. – Kár, hogy semmi sem marad meg benned. Biztos szörnyen éhes vagy.

– A fenébe is, nem! – csattant fel Envy.

– De nézd a dolog jó oldalát! – mosolygott kedvesen Al. – A zöld szín már eltűnt. És a duzzanat is leapadt már valamelyest.

– Én is azt hiszem – tette hozzá Ed.

– Igen, értem – sóhajtotta lemondóan Envy.

– Most meg mi bajod van? – kérdezte Winry, és keresztbe fonta két karját a mellkasa előtt.

– Tudod, utálom, hogy állandóan ezen az átkozott heverőn fekszem. Nem is számítok rá, hogy bármelyikőtöket is érdekelne, de az elmúlt három napban el sem hagytam ezt a helyet! – fakadt ki a homonculus.

Ed, Al és Winry egymásra néztek. Az igazat megvallva, erre valóban egyikük sem gondolt. Ed Envyre pillantott. Gondolatban fejbe is rúgta magát, amiért olyasvalakit sajnál, aki szemmel láthatóan nem is akarja ezt, de nem tudta elűzni az aggodalmát, hogy ő vajon mit érezne Envy helyében.

– Szeretnél... esetleg kiülni a tornácra, vagy valami ilyesmi? – javasolta Ed.

Már csak a felvetésre is, Envy szemei felcsillantak, de olyan módon, amit Ed furcsán aranyosnak talált. A homonculus lelkesen bólogatott.

– Most azt hiszed, hogy megkapod a "szabaduló kártyát", mi? – mormogta Ed, miközben felállt.

– Azt hiszem, fején találtad a szöget – somolygott Envy, miközben hagyta, hogy Ed a karjaiba vegye őt. Az alkimista felemelte a homonculust a heverőről, majd az ajtó felé indult vele. Winry ajtót nyitott, mire Den már spurizott is kifelé. – Hé! – szólalt meg Envy.

– Minden rendben – vont vállat Winry. – A legrosszabb, amit tehet, hogy a lábadhoz fekszik.

Envy kuncogni kezdett. Ed kiment az ajtón, majd a lábával becsukta azt maguk után. Leültette a homonculust az egyik lépcsőre úgy, hogy a jó vállával meg tudjon támaszkodni a tornácot körülvevő korlátnak. Envy elégedett hunyta be a szemét, ahogy a gyengéd szellő az arcát cirógatta. Ed mellé telepedett, és a füves dombokat bámulta.

– Olyan szép itt – mondta Envy.

– He? – fordult felé Ed döbbenten.

– Olyan szép itt – ismételte a homonculus. – Tetszik, hogy minden olyan zöld és békés.

– Igen – helyeselt a szőke. – Olyan, mintha itt semmi rossz dolog nem történhetne.

– Ez a hely... szinte megfoghatatlan – sóhajtotta Envy.

– Nem mindig volt ilyen – mormogta az alkimista. – Rengeteg borzalmas dolog történt itt velem. Majdnem minden elpusztult.

Envy lehajtotta a fejét.

– Azt hiszem, sosem gondoltam bele, hogy az ilyen helyek is elpusztulnak majd ahhoz, hogy elérjük a célunkat – vallotta be lassan a homonculus.

– Tudod – mondta halkan Ed -, nem ítélem el a homonculusokat azért, ami történt. Végig az a szakállas átokfajzat rángatta a szálakat.