Utóhatás

Hatodik fejezet - A harc elkezdődik

Egy behemót, fekete kutya állt görnyedten a csapáson, vörös tekintete ide-oda rebbent, ahogy a csapat fel botladozott.

– Megtámadták a patkányok – morogta Envy összeszorított fogakkal.

– Szegény teremtés... – mormogta Winry.

– Igen, nos, ő már nem a barátunk többé – vicsorgott Envy, miközben harci pózt vett fel.

– Tényleg képes bántani minket? – kérdezte Al. Ed a kutyát vizslatta, majd lassan felállt. A kutya szemei abbahagyták a mozgást, és egyenesen a fiúra szegeződtek.

– Ne mozogjatok! – mondta újra Envy.

Ed visszatartotta a lélegzetét, miközben a kutya lehajtotta a fejét, mígnem arca egyik fele a földet érte. Nyála vastagon csorgott a földre. Envy megmozdult, mire a kutya felé kapta a fejét, és közelebb lapult a földhöz. Aztán előrelendült.

– Ne...! – ordította Ed, és a kutya elé vetette magát.

A bestia Ed karjának húsába mélyesztette fogait, letépte róla a kabátot, amely alól előtűnt a véres bőr.

– Ed!

– Bátyus!

Envy a kutya nyaka köré fonta karjait, és olyan erősen szorította, ahogy csak tőle telt. Ed eközben próbálta kihúzni a karját a kutya halálos harapásából. Az állat vicsorgott, miközben fogaival tépte a húst.

– Fenébe! – kiáltotta a homonculus, majd elkapta a kutya derekát, és erővel megcsavarta.

Borzalmas, reccsenő hang hallatszott, ahogy a kutya lebénult. Envy lefejtette Edről, majd egyszerűen a földre dobta a testet. Ed erősen megmarkolta a sebet, miközben a fájdalomtól a szemei elkerekedtek.

– A kő... – mondta Winry, ahogy halálra váltan nézte, amint a kő próbálja átvenni az uralmat Ed teste felett.

Envy gyorsan gondolkodott. Karjával ráütött a fiú könyökére, kényszerítve az újra visszakapott végtagot, hogy az a földre hulljon, és ezzel megakadályozza, hogy a kő tovább jusson a véráramban.

– Fenébe... – nyögte Ed, aki próbálta összeszorítani a szemét.

– Harcolj ellene! – üvöltött rá a homonculus. Ed morgott, és összeszorította a fogait. Újra kezdte elveszíteni az uralmat, ahogy a szemei kezdtek megváltozni.

– Ed! – Al szemei elkerekedtek.

– Francba! – üvöltötte Envy, majd a sebre tapasztotta a száját, és szívni kezdett.

A szájában érezte ugyanazt az ízt, amelyet annyiszor kihányt már, de tovább szívta a mérget Ed karjából, míg ki nem kellett köpnie, de nem vesztegetett időt, és újra szívni kezdte a sebet. Amikor már a vér normálisan sós ízét érezte, újra kiköpte, ami a szájában volt. Edre nézett, figyelmesen és óvatosan vizsgálgatva a fiú arcát.

– Ed? – kérdezte Envy, és figyelte, ahogy a fiú mellkasa egyre lassabban és szabályosabban emelkedik és süllyed.

Al letérdelt fivére másik oldalára, és gyengéden megrázta a vállát. Ed kényszerítette magát, hogy kinyissa aranyszínű szemeit, és érezte, hogy a végtagjaiba lassan visszatér az élet.

– Envy? – nyögte halkan. Három megkönnyebbült sóhaj hallatszott.

– Idióta! – mondta Envy, majd térdelésbe húzta Edet, és magához ölelte. Ed nyögött egyet, meglepte a homonculus reakciója. Az meg főleg, hogy hagyta magát megölelni. – Miért csináltad ezt? – csattant fel a homonculus elhúzódva, de kartávolságon belül maradva. – Tudod, hogy rám nem hat a kő. Mi a pokolért ugrottál elém?