To Infinity And Beyond (Camren)

9

*Camila szemszöge*

- Egy eléggé ritka vérbetegségem van vagy mi... Túl lehet élni ha időben kezelik, csak hát... nem túl olcsó. - sóhajtott.

- Lauren ugye nem azt akarod mondani, hogy halálos beteg vagy?! - kiabáltam neki suttogva.

- Hát.. Tulajdonképpen... De. - vont vállat szomorúan.

- Istenem Lolo. - nyúltam át az asztalon a kezéért és megfogtam. Nem ellenkezett.

- Lauren én...-kezdtem de a lány félbeszakított.

- Csak azt ne mond, hogy sajnálod. Kérlek ezt az egy szót ne mond ki. - sütötte le a szemét.

Bólintottam, viszont valami nagyon bökte az oldalamat ezért belekezdtem.

- Nézd, tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom erre, de mi volt az a sok telefonhívás? A reptéren meg mindenfelé. Tényleg van spanyol lány? - kérdeztem.

- Spanyol lány az van. Gyerekkori legjobb barátnőm, akivel évente egyszer, nyáron találkozunk. Nála és a PASIJÁNÁL töltöttem sok időt Spanyolban. - hangsúlyozta ki a pasija szót. - És a telefonhívások. Nos igen. Az a kezelő orvosomtól voltak. Amikor elrohantam a randinkról az azért volt, mert kórházba kellett jönnöm.

- Akkora idióta vagyok... Egy kibaszott nagy idióta! - csaptam rá az asztalra. - Elhittem Maninak, amit mond, meg sem hallgattalak téged... Szakítottam életem szerelmével, mert...mert jobban hittem a legjobb barátnőjének, mint neki. - csuklott el a hangom.

- Talán jobb ez így Camzi. Lehet, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Talán azért jött ez az akadály, hogy ráébresszen minket, hogy valaki másra van szükségünk. Valaki olyanra, akiben makulátlanul megbízunk. - mondta lágy hangsúllyal. De nem a megnyugtató lágy hangsúlyával... Ez szomorú és élettelen volt.

- Talán igazad van.. De ne mondd, hogy nem voltunk jók együtt. - mosolyogtam rá szomorúan.

- Én nagyon szerettem veled lenni Camila. És a szívemben elfoglaltál egy egészen különleges helyet és sosem fogom elfelejteni, hogy ki is vagy te.

- És ott a tetkód is. - nevettem halkan.

- És ott a tetkóm is. - nevetett ő is. - Majd ha megkérdezi egy lány tőlem, hogy kinek csináltattam... A válaszom az lesz, hogy egy nagyon különleges lánynak. - mosolygott és lenézett a kezünkre.

Ennyi elég is volt. A könnyeim gejzírként törtek elő. Lauren felállt a székről odasétált mellém és magához szorított.

- Shhh... Ne sírj Camz. Nem te vagy halálos beteg. - próbálta oldani a feszültséget.

Szúrós szemekkel néztem rá.

- Ez nem volt vicces. - javította ki saját magát.

- Nagyon nem. - folytak a könnyeim.

- Camila... Nyugodj meg. Nem fogok meghalni. Legalábbis még nem. Még szeretnék gyerekeket meg családot, meg minden szart. - forgatta a szemeit unalmasan.

- Ezzel a life style-al max macskáid lesznek. - húztam mosolyra a számat.

- Haha...most valaki nagyon vicces volt. - tűrt el egy hajtincset a fülem mögé.

- Igazából tényleg macskákat akarok. - folytatta nevetve. - Tudod, hogy nem bírom a kis szarosokat. - grimaszolt. - Olyanok mint valami nyálcsorgató törpék, akik maguk alá csinálnak állandóan. Fuj.. - nevetett halkan. - A macskák aranyosak.

- Tudom. - nevettem halkan. - Szeretném ha békében válnánk el és békében lennénk egymással. - nyújtottam felé a kezem.

Lauren rászorított a kezemre. Életem talán legrosszabb 20 percét éltem át. Szerettem Laurent. Még mindig reménytelenül szerettem és szeretem, de nem volt bátorságom elmondani neki. Most meg már teljesen mindegy.