Holiday (Malec fanfiction - HUN) /BEFEJEZETT/

Váratlan levél

Alec másnap reggel idegesen járkált fel-alá a nappaliban, miközben Magnus az egyik fotelben ült és mereven bámult maga elé. Egyikük sem szólt. A csendnek és a meglehetősen feszült légkörnek pedig nem más volt az oka, mint egy levél, amit mellesleg Magnus még mindig a kezében szorongatott.

- Hát, ennyit Párizsról – szólt egy idő után Alec, ám a járkálást továbbra sem akaródzott abbahagyni. – Esetleg előfordulhat, hogy egyszer úgy is történik valami, ahogy eltervezzük?

Magnus-nak kezdett elege lenni a hisztiből.

Az ominózus levelet kb. másfél órája hozta a futár, azóta pedig már vagy tizedszerre hallgatta végig Alec panaszáradatát.

- Talán azt hiszed, hogy én örülök ennek? – kérdezte ingerülten, miközben hevesen meglobogtatta a kezében tartott papírt.

- Nem hiszem azt – felelte Alec. – De miért pont neked kell menned? Miért nem jó valaki más?

- Mert állítólag az illető csak velem hajlandó beszélni és a te drága nephilim barátaidnak igencsak fontos, hogy beszéljen – magyarázta Magnus egyre türelmetlenebbül.

- Az „illető"? – kérdezte Alec gúnyosan. – Ki az pontosan, Magnus?

- Miért akarod tudni?

- Túlságosan titkolod a nevét. Ő is az egyik elődöm? – Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha egy keserű falatot akart volna kiköpni.

- Ó, hát megint itt tartunk? – tárta szét a karját Magnus, majd felkelt a fotelból és elindult Alec felé, továbbra is a kezében tartva a levelet. – Tudod mit? Mi van, ha azt mondom, igen?

Alec abban a pillanatban mozdulatlanná merevedett és olyan hirtelen fordult szembe Magnus-szal, hogy a boszorkánymesternek pár lépést kellett tennie hátrafelé, hogy ne vágódjon hanyatt.

- Ki az? – kérdezte Alec, egyenesen Magnus szemébe nézve. – Mondd meg a nevét!

- Minek?

- A nevét, Magnus! Most!

Magnus sosem látta még a fiút ennyire dühösnek, így most érthető módon azt kívánta, bárcsak ne vette volna át a levelet. De már nem volt mit tenni.

- Camille – felelte végül, hosszú másodpercek elteltével. – Camille Belcourt.

- Á, egy nő. Micsoda meglepetés! – gúnyolódott Alec.

Magnus már készült visszavágni, ám Alec megelőzte.

- Hát akkor menj! – mondta, és Magnus olyan mértékű csalódottságot és féltékenységet vélt kihallani a hangjából, hogy legszívesebben Alec képébe ordította volna, hogy „nem, dehogy akar ő menni", ám ezt nem tehette meg. Már csak azért sem, mert válaszként megüzente, hogy segít. „Fene azt a jó szívemet." – gondolta magában.

- Alexander...

- Ne! – tiltakozott Alec feltartott kézzel, majd elfordult Magnus-tól. – Csak menj! Talán még itt leszek, mikor visszajössz – mondta lesújtva és egyben dühösen, majd bevonult a hálószobába és bevágta maga mögött az ajtót.

Magnus egy hatalmas sóhaj kíséretében zuhant vissza a fotelbe és újra – már vagy századszorra – elolvasta a levelet.

„Camille"

Ez a név mára már semmit sem jelentett neki, pedig egykor minden szavát itta a tulajdonosának.