Holiday (Malec fanfiction - HUN) /BEFEJEZETT/

Veled vagyok önmagam

Magnus az este további részében még megpróbálta párszor kiszedni Alec-ből, hogy mi lesz a meglepetés, ám a fiú hajthatatlan volt. Mire visszaértek a hotelba már egyiküknek sem volt kedve, vagy energiája erről csevegni, úgyhogy egy időre feledésbe merült a téma.

Alec aznap éjjel nyugtalanul aludt. Nem akarta előre elárulni Magnus-nak, hogy meglepetése van a számára, de már nem tudta visszavonni a szavait. Amíg csak lehetett titokban akarta – volna – tartani, de abban a pillanatban valahogy kicsúszott a száján. Végül is nem volt nagy katasztrófa, de mivel csak akkor akarta elárulni, mikor haza értek, sajnos a nyaralás hátralévő napjaiban kénytelen lesz elviselni Magnus kíváncsiskodását.

Most átfordult a másik oldalára és a mellette alvó boszorkánymester arcát fürkészte. Néha még mindig felfoghatatlan volt számára, hogy Magnus épp őt választotta. Az emberek általában Jace-re vetnek szemet, őt pedig nem igazán veszik észre mellette. Magnus esetében viszont ez éppen fordítva volt és Alec egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy miért. Nem volt sem feltűnő, sem kimondottan érdekes, így a lehető legnagyobb mértékben különbözött Jace-től – legalábbis ebből a szempontból. Magnus valahogy mégis észrevette, Alec pedig mindig végtelenül boldognak érezte magát, mikor erre gondolt.

Magnus motyogott valamit álmában, mire Alec elmosolyodott. Már éppen eldöntötte, hogy megpróbál aludni, ám a következő pillanatban egy pár aranysárga írisz nézett rá vissza. Magnus...

- Miért nem alszol? - kérdezte. Cseppet sem tűnt álmosnak a hangja.

- Nem tudtam – felelte Alec, majd felkönyökölt és úgy nézett le Magnus-ra.

- Mit nézel ennyire?

- Téged... Gondolkodtam.

- Ajaj... A filmekben ebből sosem sül ki semmi jó.

- Nem úgy értem. És különben is, ez nem egy film – mondta Alec.

- Akkor jó. És miről gondolkodtál, Alexander?

- Hát..., sok mindenről. De főleg rólad. Nem értelek.

- Nem értesz? Milyen szempontból?

- Miért én, Magnus? - tette fel hirtelen a kérdést Alec.

- Micsoda? Miről beszélsz? - értetlenkedett Magnus.

- Miért engem választottál, mikor Jace is ott volt? Nem értem.

- Én viszont téged nem értelek, Alexander – mondta a boszorkánymester, majd ő is felkönyökölt, így már egy magasságban volt Alec-kel. - Miért teszel most fel ilyen kérdéseket? Ráadásul az éjszaka közepén.

- Már máskor is fel akartam tenni, csak... Nem is tudom. Egyszerűen nem fér a fejembe, érted? Engem általában nem nagyon vesznek észre, ha Jace is a közelben van. Akkor te miért?

Magnus úgy nézett Alec-re, mintha a fiú megbolondult volna.

- Alexander. Elhiheted, hogy a te Jace barátod egyetlen másodpercig sem érdekelt. Akár tíz is ácsoroghatott volna belőlük körülöttem, akkor sem érdekelt volna.

- De miért?

- Nincs miért, Alec. Erre nincs magyarázat, ennyi év után már biztosan tudom.

- Én akkor is tudni akarom.

- Nézd... Mikor beléptél az ajtómon...

- Jaj, ne. Most jön a nyálas szöveg? - kérdezte Alec gúnyolódva.

- Nem, Alec. Csak az igazság. Szóval, mikor beléptél valamiért úgy gondoltam, hogy „igen, ő az". Még én magam is meglepődtem, mivel szólni sem nagyon szóltál, nem tettél semmi különöset az égvilágon, sőt még csak azt sem tudtam, hogy ki vagy és mégsem tudtam másra figyelni. Vonzottad a tekintetemet Alexander és ez nem kis szó, ha rólam beszélünk. Csoda, hogy egyáltalán megértettem valamit abból, amit Jace próbált elmagyarázni Clary emlékeiről.

- Tehát azt akarod mondani, hogy csak önmagam miatt...?

- ... szeretlek, igen – fejezte be Magnus a mondatot. - Ennyi a lényeg. Hogy önmagad légy, Alexander.

Magnus ha akart volna sem tudott volna többet mondani, ugyanis a következő pillanatban Alec beléfolytotta a szót egy csókkal. Aztán az egyből kettő lett, aztán három, aztán...

Aztán hirtelen Magnus elhúzódott. Egyrészt, hogy levegőt kapjon, másrészt viszont meg volt döbbenve.

- Hát ez meg mi volt? - kérdezte zihálva, és nem csak az oxigénhiánytól, de közben mosolygott.

- Most vagyok önmagam – felelte Alec. - Veled. Itt. Most.

Magnus szívesen mondott volna valamit, de egyszerűen képtelen volt rá. A szavak cserbenhagyták. Csakis Alec-re tudott koncentrálni. A szavaira, amiket soha nem akart elfelejteni és a pillantására, mely most is – mint mindig – képes volt vele elfeledtetni a világot.

Belenézett a fiú gyönyörű kék szemeibe és úgy válaszolt.

- Még soha nem hallottam ilyen szép bókot, Alexander. Soha... - mondta Magnus, majd könnyed csókot nyomott Alec arcára.

Egymást ölelve aludtak el és így már Alec-nek sem jelentett gondot, hogy nyugodt álomba merüljön.

Sziasztok!

Először is köszönöm azoknak, akik követik ezt a kis irományt. És előre is elnézést kérek az esetleges több napos kihagyásokért, de a suli és a munka mellett nem mindig marad időm írni, de azért majd igyekszem. ;)

Másodszor pedig csak annyit szeretnék, hogy tervezek még hozzá pár részt, úgyhogy még nem lesz vége. Ezt csak azért írom, mert azt hiszem sokakat rászedtem kicsit a múltkori résszel (Sorry :D). Bevallom tényleg olyan lett a vége, mintha lezártam volna, de nem így van, amint látjátok.

És még egyszer köszi, hogy olvassátok. 

A kommentekért és vote-okért pedig nagyon hálás vagyok. :D