Kegyetlenül szép [Befejezett]

2.FEJEZET

Gondolataiba merülve ült a szállodáig a kocsiban, amelyet Charles sofőrrel együtt a divathétre bérelt a számára.
Tudomást sem vett a langyos estén az utcákon sétálgató vagy a kávéházak teraszán ücsörgő rengeteg emberről. A
luxuslakosztályba érve még mindig úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Raymond Falcon okozta a
nyugtalanságát.
Hetek óta készült az első találkozásra, amelyet valahogy ki akart eszközölni, ám az a mai napon mégis meglepő
hirtelenséggel következett be, s ez teljesen kizökkentette lelki nyugalmából.
Nem a férfi acélszürke szemének jeges pillantása vagy fitymáló arckifejezése kavarta fel, hanem a hangja. Gyerekkora
óta fülében csengett ez a hang, mely apját a halálba kergette.

Hiszen ő nem csupán Divinia volt, a jól fizetett, keresett fotómodell és manöken, de nem is csak Diana Lamb, ahogy a
barátai ismerték, hanem Diana Lambeth is, annak a Howard Lambethnek a lánya, aki tizenkét évvel azelőtt a
dolgozószobájában főbe lőtte magát, mialatt ő a függöny mögött rejtőzködött. Raymond Falcon késztette erre a
kétségbeesett lépésre.
A lány tépelődve járkált fel-alá, aztán az ablakhoz lépett, és lenézett az éjszakai Párizsra. Miért hagyta magát egyáltalán
felizgatni? Miért tette máris idegronccsá, hogy találkozott egy jelentéktelen alakkal, akit jó egy évtizede szívből gyűlöl,
mert megfosztotta az apjától és a gyermekkorától?
Az apja halála után egyetlen fillér nélkül maradt. Raymond Falcon rátette a kezét a házra, a többit pedig elvitték az
adósságok. A gondtalan gyermekéveknek egy csapásra vége szakadt. Jeanette-nek, a mostohaanyjának is le kellett
mondania költséges hóbortjairól. A kislány kilencévesen is megérezte, hogy Jeanette valamiképp elárulta az apját. Az
idők során, azt a keveset összerakosgatva, amit az ügyről tudott, lassanként kialakult benne a meggyőződés, hogy az
asszony bizonyosan összeszűrte a levet Falconnal, ezért mindkettőjüket egyaránt gyűlölte.
Jeanette, akit Diana gyámjának neveztek ki, akkor töltötte be huszonötödik évét, és semmi kedve sem volt egy
mostohagyerekkel bajlódni. Visszaküldte hát az intézetbe, bár csoda, hogy egyáltalán miképp tudta a tandíjat össze-
kaparni.
Diana szívesebben járt volna másik iskolába, mert az internátusban természetesen hamar elterjedt, hogyan és miért halt
meg az apja. Csak a legjobb barátnői tartottak ki mellette, a többiek kerülték, akár a leprást. Az érettségiig hátralévő
nyolc év szomorú korszakot jelentett, főként azért, mert többnyire a szünidőt is az intézetben töltötte. Tanulmányai
befejeztével Lambre változtatta a családnevét, és minden kapcsolatot megszakított azokkal, akik addig ismerték.
Kivéve természetesen a mostohaanyját. Jeanette hat hónappal Howard Lambeth halála után újból férjhez ment, egy
olasz üzletemberhez, akit hidegen hagyott a Lambeth-botrány. Csinos feleséget akart, akit a társaságban mutogathat, a
világosszőke, vállig érő hajú, mélykék szemű asszony pedig tökéletesen megfelelt ennek az elképzelésnek. Egyébként
gyakran hagyta magára a nejét, és másutt keresett kikapcsolódást. Jeanette persze cseppet sem bánta ezt, mivel csak
saját magát meg a fényűzést szerette, s azt Marco pénzén meg is kapta.
Diana egyszer-egyszer Olaszországba látogathatott. B;ir a mostohaanyját megvetette, mégis ajándéknak érzett minden
napot, amelyet nem az iskolában kellett eltöltenie. Marco ilyenkor mindig nagyon figyelmesen bánt vele.
Ahogy azonban a lány felserdült, ez a vonzalom sajnos másfajta érdeklődéssé változott...
Erről is Raymond Falcon tehet. Ha nem kényszeríti öngyilkosságra az apját, akkor megkímélte volna őt minden
megpróbáltatástól.
Mindezért megfizet, ha addig él is, fogadkozott Diana, bár úgy vélte, hogy a jelek szerint ez nehezebben fog menni,
mint gondolta.
*
- Jól van, Kormos! - nevetett Diana a fekete kandúron, amely mindenáron a lábára próbált kapaszkodni, miközben
megtöltötte az etetőtálját.
- A reggeli tálalva! - helyezte az eleséget a konyhakőre a türelmetlen jószág elé, aztán mulatva figyelte, ahogy a
macska ráront az ennivalóra, mint aki hónapok óta nem evett.
Ez persze nem felelt meg a valóságnak, mert Diana szomszédja, Roger, aki a távollétében az állatot ellátta, igazán
szeretettel gondoskodott róla. Az azonban igaz, hogy az érzékeny jószág mindig elutasította néhány napig a táplálékot,
ha megsejtette, hogy a gazdája elutazik. így tiltakozott az ellen, hogy a lány társaságát nélkülöznie kelljen.
Különös, de mindig megneszelte, hogy ismét el kell válniuk. Diana rászokott, hogy az utolsó pillanatban csomagol be,
de hiába. Talán látnók ez a macska, derült magában a manöken, elvégre az állatok érzékei sokszor hihetetlenül
kifinomultak. Pár napi éhségsztrájk után aztán beletörődött a gazdasszonya eltűnésébe, s Rogernél is hajlandó volt
degeszre tömni a bendőjét. Mégis lehetett valami neheztelésfélét érezni a viselkedésében, valahányszor a lány egy-egy
hosszabb utazást követően hazatért.
Kormos volt az egyetlen lény, akit Diana a két éve vásárolt és nagy szeretettel berendezett háromszobás lakásban
elviselt.
A tágas, napfényes szobákba nem sok bútor került, az is mind fehér, hasonlóan a falakhoz. A parkettán néhány tarka
rongyszőnyeg élénk színfoltja tette vidámmá, egyszerűségében otthonossá az összhatást. Ebben a hivalko-dásmentes,
meghitt környezetben érezte jól magát igazán Diana.
Töltött magának egy csésze kávét, bevitte a nappaliba, és letelepedett a két puha, fehér zsámoly egyikére, amelyek egy
karosszék meg a könyvespolcok mellett a helyiség egész berendezését képezték. Ilyen szellős, jól áttekinthető lakóteret
igényelt, hogy kipihenhesse a munkája folytán nap mint nap rázúduló
rengeteg benyomást.
Belekortyolt a forró italba, s érezte, mint oldódik benne fokról fokra a feszültség. A hazautazás zökkenőmentesen
zajlott, senki nem ismerte fel, vagy legalábbis nem rohanták meg a kíváncsiskodók.
Idegességét tehát nem a repülőút okozta, hanem az azt követő átvirrasztott éjszaka, melyen a gyötrő emlékek ébren
tartották. Előző nap számított rá, hogy Raymond Falcon a megbeszéltnél is korábban bukkan fel, ezért hamar össze-
pakolt, és kijelentkezett a szállodából, aztán órákig rostokolt a reptéren, s aggódva nézelődött, hogy Falcon nem
követte-e.
Mire végre felszállt a gép, már annyira felizgatta magát, hogy kis híján felugrott az ülésből, amikor az utaskísérő
hozzálépett, és megkérdezte, óhajt-e inni valamit.
Most végre elengedte magát, lehunyta a szemét. A legszívesebben lefeküdt volna. Végtelen fáradtság szállta meg...