Kegyetlenül szép [Befejezett]

9.FEJEZET

Amikor másnap reggel ajtót nyitott váratlan látogatójának, Diana belátta, hogy hiába reménykedett, mégsem élhet
Raymonddal.
- Na, mi lesz? Talán egész nap itt ácsorogjak a küszöbön? - dohogott Jeanette.
A lány némán bámult a mostohaanyjára, mint akit villám sújtott. Ot éve nem látta, honnan került most ide? Ez nem lehet
véletlen, vagy esetleg mégis elképzelhető, hogy az?
- Nahát, Diana! - méltatlankodott Jeanette, miután nem kapott választ. -Az ember azt hinné, abban a drága iskolában,
ahová jártál, jobb modorra tanítottak.
Illatfelhőtől kísérve benyomult a lakásba, és terepszemlét tartott a nappaliban. Fintorogva húzta el az orrát a zsámolyok
és rongyszőnyegek láttán.
- No, persze, ízlések és pofonok különbözőek - jegyezte meg lekicsinylően, majd megfordult, és végigmérte Dianát.
A lány megállapította, hogy az idő szinte nyom nélkül szállt el fölötte, harminchét évesen is gyönyörű nő: karcsú és
finom, törékenynek ható alkat. A látszat mindazonáltal csalt, mert. Jeanette acélkemény akarattal bírt, amely többnyire
csak akkor mutatkozott meg, ha valaki ellentmondott neki. Szőke haja selymesen omíott a vállára, kék szeme ragyogott,
s ha netán megjelentek is rajta az első ráncok, a tökéletes arcfestés maradéktalanul elkendőzte őket.
Diana tizenhat éves korában, nyakigláb, csupa csont, félszeg kamaszként látta utoljára a mostohaanyját. Akkoriban
girhes égimeszelőnek érezte magát, ám azóta szép és öntudatos nővé fejlődött. Miután kiheverte a váratlan találkozás
okozta első megrázkódtatást, tárgyilagos magabiztossággal kezdte méregetni Jeanette-et.
Az asszony fitymálva siklatta végig tekintetét Dianán. Megállapította, hogy öltözéke meglehetősen igénytelen, noha a
lány utánozhatatlan bájjal viselte még a farmert és a bő pólót is.
- Nicsak, milyen szép hattyúvá serdült a rút kiskacsa! - élcelődött. Amint azt ő is pontosan tudta, Diana sohasem volt
rút kiskacsa, csak más
lányoknál hosszabb idő kellett neki, hogy szépsége teljesen kibontakozzék. Csupán azért próbálkozott ezzel a
megjegyzéssel, hogy a lány fölé próbáljon kerekedni.
Erre azonban hiába törekedett, mert az eltelt évek folyamán Diana minden tekintetben érettebbé és magabiztosabbá vált.
Egyébként pedig azt is sejtette, mennyi pénzébe kerül mostohaanyjának, hogy a hamvas fiatalság látszatát megőrizze.
- Mit akarsz?
- Egy csésze kávét szívesen elfogadok -foglalt helyet Jeanette az egyetlen „tisztességes" bútordarabon, egy támlás
széken, és keresztbe tette karcsú lábát. Napbarnította bőre jól érvényesült az elegáns fehér ruhában, amelyet bizonyára
épp ezért viselt. - Csak leraktam a csomagomat a szállodában, és egyenesen idejöttem.
- Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem-felelte Diana, és tapodtat sem mozdult.
- Egy csésze kávé igazán a legkevesebb, amivel megkínálhatsz!
- Nem tartozom neked semmivel, még egy csésze kávéval sem.
- Nagyon is sokkal tartozol - villant meg dühösen a kék szempár, aztán Jeanette újra erőt vett magán. - A repülőn
pocsék löttyöt adnak-folytatta kissé unottan. - A kávéfőzés egyébként már annak idején is azon kevés képességek közé
tartozott, amelyekkel rendelkeztél.
Igen, az alatt a néhány hét alatt, amelyet Olaszországban tölthettem, elég kávét főzettél velem, dühöngött magában a
lány, mintha csak egy jobb cseléd lettem volna. Jeanette akkoriban úgy bánt vele, akár valami Hamupipőkével, bár nem
volt olyan gonosz, mint a mesebeli mostoha, csak végtelenül önző.
- Azt hiszem, sok mindent meg kell beszélnünk - vélte az asszony.
O, nem, Jeanette nem jön ide véletlenül, döbbent rá egyszeriben Diana. Biztosan olvasta az eljegyzési közleményt vagy
a számos újságcikk valamelyikét, és rögtön meglátta a lehetőséget, hogy bajt keverjen.
Rezzenéstelenül állta mostohaanyja tekintetét.
- Egyetlen témát sem tudok, amelyről veled beszélhetnék, de minthogy még én sem kávéztam, főzhetek egyet.
- Lekötelező figyelmesség! - gúnyolódott Jeanette.
Diana kivonult a konyhába, és felsóhajtott. Amíg a kávé elkészül, lélegzetvételnyi időhöz jut.
Nem kétséges, hogy Jeanette tud az eljegyzésről, és az is egyértelmű, hogy valami határozott céllal kereste fel őt, mert
cél nélkül soha nem csinál semmit. De mi lehet az?
Kormos miákolva a lábához simult, és mintha részvevőn nézett volna fel rá.
- Jeanette csak egy lidérc a múltamból - magyarázta neki Diana. Lehajolt, és megcirógatta az állat selymes
bundáját, majd gépies mozdulattal, gondolataiba mélyedve bekapcsolta a kávéfőzőt.
Ennyi idő után a mostohaanyja tényleg mintha a múlt ködéből lépett volna elő. Nemrég még ő is ebbe a fájdalmas
múltba temetkezve élt, most azonban kimondhatatlanul szerette Raymondot, és rettenetesen félt attól, hogy elveszíti őt.
Mégis tudta, hogy mindenképpen el fogja veszíteni - mégpedig a saját hibájából.
Tegnap elalvás előtt még azt remélte, hogy tisztázódhat a helyzet, Jeanette látogatása azonban szertefoszlatta minden
reményét. Ha ugyanis Jeanette kitalálta, hogy ő eltitkolta igazi kilétét Raymond előtt, akkor nyilván kéjes örömmel
tájékoztatja majd a férfit, hogy a menyasszonya nem más, mint Diana Lambeth, Howard Lambeth lánya. Valószínűleg
épp ezért jött ide!
- Jeanette valamit akar tőlem, amiből semmi jó sem sülhet ki - közölte Kormossal, miközben tálcára tette a kannát és
a csészéket.
- Csak nem a macskáddal társalogsz? - hallatszott Jeanette csúfondáros hangja az ajtóból. - Beszélgetés ütötte meg a