Kegyetlenül szép [Befejezett]

10.FEJEZET

*Raymond:
Gyötrő lassúsággal vánszorgott az idő. Raymond kővé dermedve ült az ágy mellett, szemét megbabonázva szegezte
Dianára, aki mozdulatlanul feküdt, és az arca éppolyan fehér volt, mint a kötés, amely homlokán a mély sebet fedte.
Más sérüléseket szerencsére nem szenvedett, mert az autó, amelynek elé-szaladt, lépésben hajtott.
Raymond azonban tudta már, hogy Diana tizenkét éve súlyos lelki sebeket hurcol magával, amelyek talán sohasem gyógyulnak be.
Hogyan gyűlölheti őt, és milyen régóta!
Annak idején nem ismerte fel, mennyire elkeseredett idegállapotba került Howard. Később újra meg újra szemrehányásokat tett magának, amiért nem vette észre, mire készül. Elhalasztotta a sorsdöntő megbeszélést, amely
talán visszatarthatta volna Howardot attól a megváltoztathatatlan lépéstől. Végül aztán azzal nyugtatta magát, hogy már úgysem segíthet a férfin, s idővel elhomályosult az emlék.
Diana viszont nyilván sohasem felejtette el a lidércnyomásszerű élményt.
Mindig tudta, hogy Howard után maradt egy kislány, de honnan sejthette volna, hogy Diana az? Legszívesebben a haját tépte volna tehetetlen dühében, hogy amikor a titkára röviddel ezelőtt közölte, miszerint Diana gyermekkoráról semmit
sem tudott kinyomozni, lényegtelennek tartotta a dolgot. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy csak a jelen számít.
Ebben tévedett. Diana éppen a gyermekkori fájdalmas tapasztalatai nyomán vált azzá a nővé, akinek ő megismerhette.
Mit fog szólni, ha majd magához tér ájulásából?
Ha egyáltalán felébred... Az orvosok felkészítették, hogy erre nincs semmi biztosíték. Az ütközés óta, immár tizenkét órája eszméletlen, és minél tovább tart az öntudatlan állapot, annál nagyobb a veszély, hogy kómába esik. Nem kizárt,
hogy belső sérüléseket is szenvedett, esetleg agyvérzés következett be, amelyet nem ismerhettek fel.
Felsóhajtott. Mi mindenen ment már keresztül ez a fiatal lány! Talán nem is akar felébredni, mert nincs kedve tovább élni? Nem, az nem lehet.
- Semmi változás? - tudakolta halkan Chris, és közelebb lépett.
A nap folyamán többször is benézett, és igyekezett megvigasztalni Raymondot. Más látogatók is jártak már benn.
- Semmi - rázta a fejét a férfi.
Csak az ő életét változtatta meg visszavonhatatlanul ez a fiatal nő, aki itt fekszik mozdulatlanul. Bármit tartogat kettejük
számára a jövő, Dianának meg kell gyógyulnia. Kell, és kész.
*Diana:
Kellemes volt lebegni ebben a félhomályban, békés és megnyugtató. Messziről ismerősnek tűnő hangok hallatszottak.
Ki lehet az? Majd ismét elenyésztek a beszédfoszlányok, s a lányt újra körülvette a puha szürkeség, átölelte, bebugyolálta.
Aztán megint megszólalt egy hang, egy halk, jól ismert hang. Most már emlékezett. Ez... ez... Raymond. Kihez beszél olyan gyengéden suttogva?
- Sajnálom, Diana, végtelenül sajnálom.
Hiszen őhozzá szól! Igen, ő Diana. Vagy mégsem? Nem volt egészen bizonyos benne.
Ki akarta nyitni a szemét, hogy a férfira nézzen. Talán akkor rájön, hogy kicsoda valójában. De a szemhéja olyan nehéznek tetszett, mintha ólomból lenne.
- Ébredj, Diana, magadhoz kell térned!
Tehát tényleg ő Diana. Igen, és szereti Raymondot. Ez biztos. De mit sajnál a férfi? Ezt nem értette:
- Sok mindent kell mondanom neked - érzett meleg érintést a kezén, mely ernyedten feküdt a takarón. - Sok mindent kell megmagyaráznom.
Hiszen hallgatja! Talán Raymond nem vette észre?
- Itt leszek, amikor felébredsz - folytatta a férfi -, akármeddig kell várnom. Engem látsz meg elsőnek, amikor végre magadhoz térsz.
Szeretett volna elmosolyodni, és megmondani neki, hogy pontosan őt akarja látni. De elhagyta az ereje még a kezét sem tudta megszorítani. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Ismét mély álomba merült.
*Raymond:
Ma kell eldőlnie, gondolta Raymond, mert ma engedik ki a kórházból. Bárhogy végződik is, nem halogathatja, el kell mondania neki, mert nem bírja tovább ezt a lelki nyomást.
Amikor á betegszobába lépett, Diana nem feküdt az ágyban, és egy pillanatra pánik futott át rajta. Aztán meglátta a lányt. Az erkélyen ült. Még mindig sápadtnak látszott, de a kötés eltűnt a fejéről. Csak ragtapasz takarta homlokán a hat
öltéssel összevarrt sebet.
Egy héttel ezelőtt tért magához. A félelem, hogy agykárosodást szenvedett, szerencsére megalapozatlannak bizonyult.
Kisebb zúzódásoktól, egy könnyű agyrázkódástól és az ebből eredő fejfájástól eltekintve Diana ép bőrrel úszta meg a balesetet.
Azóta mindketten kerülték a kényes kérdést, hogy miért futott el Diana Raymond elől.
A férfi máskor nem félt semmitől, most azonban tudta, mi forog kockán. Mindent elveszíthet, ami egyáltalán jelent a számára valamit.
Diana láthatólag éppúgy óvakodott a nyílt beszédtől, mint ő. Ritkán is maradtak magukra, így eddig könnyen mellőzhették a múlt felemlegetését.
A lány felnézett, mintha megérezte volna Raymond közelségét. Zöld szeme elsötétülni látszott, ahogy felismerte, hogy itt az idő, nincs több haladék. Már felöltözködött az induláshoz. Lábszárközépig érő, tarka virágos szoknyájához zöld
felsőrészt viselt. Haja szabadon hullott a hátára, homlokán a tapasz hangsúlyozta sebezhetőségét.
Raymond még sohasem látta ilyen szépnek.
Diana úgy érezte magát, mint egy áldozati bárány, akit az oltárhoz vezetnek. Raymond az utóbbi napokban nagyon
kíméletesen viselkedett, de szemlátomást már türelme végéhez érkezett.
Nyíltan megbeszélnek mindent, azután Raymond elhagyja őt. Örökre. Az élet megy tovább, de az ő számára végtelenül üressé válik.
Raymondnak természetesen nem tehet szemrehányást. Rajtakapták, ocsmány terve napvilágra került, s ezt a férfi nem
bocsáthatja meg neki. Felsóhajtott. Jöjjön, aminek jönnie kell!
*Diana:
Amint a lakásához értek, meglepő módon Jeanette várt rájuk. Olyan képet vágott, mint aki nem önszántából jelent meg.
- Két óra múlva indul a gépem - magyarázta mogorván -, úgyhogy fogjuk rövidre!
- Addig maradsz, ameddig nem tisztáztunk mindent - parancsolta kérlelhetetlenül Raymond, mialatt Diana kinyitotta
az ajtót, és előrement a nappaliba.
Nem tudta biztosan, kibírja-e ezt az idegi megterhelést. Már az autóút a kórháztól idáig is egészen kimerítette, most
pedig még Jeanette is itt van.
Ez rosszabb, mint amire számított. Mintha kalapáccsal verték volna a homlokát, le kellett ülnie, mert attól félt, különben
összeesik.
- Főzök egy kávét - ajánlotta rögtön Raymond.
- Arra nekem nincs időm - vetette közbe Jeaneakarom Diana meg én ráérünk - felelte ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, és kivonult a konyhába.
A lány egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, észrevette, hogy a mostohaanyja fennhéjázva
méregeti.
- Foglalj helyet! - intett bágyadtan. - Úgy látom, Raymond szervezte ezt a találkozót.
- Pökhendi csirkefogó! - sziszegte dühösen Jeanette, és leült az egyetlen székre, amely a nappali zsámolyai között
állt. - Marco végre beleegyezett, hogy tartásdíjat fizessen, én meg ahelyett, hogy Olaszországba repülnék, és beszélnék
vele, mielőtt újra meggondolja magát, és anélkül hagy ott, hogy...
- Ő hagy ott téged? A legutóbb még másképp fogalmaztál.
- Nem mindegy, melyikünk adta be a válópert? - tért ki pirulva a válasz elől az asszony. - Marco úgy döntött, új feleséget kerít magának. Egy bűbájos, vörös hajú texasi csitrit, dúsgazdag apucival - húzta el megvetően a száját.
-Tudhattam volna, hogy a fiatal lányok izgatják, amióta téged is megpróbált elcsábítani.
- Mindig azt állítottad, hogy nem hiszed - fortyant fel Diana.
- Ide hallgass, szeretném ezt a beszélgetést minél előbb befejezni - türelmetlenkedett Jeanette. - Már a repülőtéren
lennék, ha Raymond a fejébe nem vette volna, hogy idecibál.
A férfi ebben a pillanatban lépett be.
- Jól tudod, miért.
- Nem hiszem, hogy különben tényleg a bíróság elé idéztettél volna - vetette fel kihívóan a fejét Jeanette.
- Kipróbálhatod - felelte Raymond fenyegetően szelíd hangon. A lány csodálkozva hallgatta őket. Miről van szó tulajdonképpen? Még az arcfesték sem leplezhette Jeanette sápadtságát.
- Diana igazán nem sínylette meg, hogy...
- Tényleg? Bármelyik rendes ember megmondhatná, hogy az a nyolc év lidércnyomás volt a számára - vágott a szavába megvetően Raymond.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy én nem tartozom a rendes emberek közé? Nincs ínyemre, ha sértegetnek.
- Nem baj, akkor is itt maradsz, amíg a teljes igazságra fény nem derült. Utána mehetsz, ahová akarsz. - A férfi hangja azt sugallta, hogy leginkább a pokolba.
Diana még mindig nem tudta, mit jelent ez az egész. Legszívesebben jajgatott volna dühében, mert Raymond most újra
kiment a konyhába, hogy behozza a kávét.
Jeanette felállt, az ablakhoz sietett, és némán kibámult rajta. Látszott, hogy mégiscsak ideges.
Mire a férfi visszatért a tálcával, Diana is egyetlen érzékeny ideggócnak érezte magát.
- Valaki elárulná végre, mi folyik itt?
- Na, Jeanette, ez a te végszavad - nógatta Raymond az asszonyt.
- Miért az enyém? - ellenkezett újult erővel Jeanette, de a férfi zord pillantása megadásra bírta. - Miután apád
meghalt, Diana, Raymond havi támogatást folyósított a részünkre. Vagyis a részedre - helyesbített gyorsan a figyelmeztető tekintet hatására. - Internátusra, nyaralásra és a többi. Nekem mint gyámodnak kellett kezelnem a pénzt. Az iskolát ki is fizettem, egyébként meg mire van szüksége egy kislánynak? - tette hozzá védekezőleg.
- Tovább! Chalfordról beszélj! - utasította Raymond.
- Hiszen csak három hónapja töltötte be a huszonegyet! Ki se látok a gondokból, hogy győzném észben tartani a születésnapját?
- A házassági problémáid nem érdekelnek. Diana annál inkább. És az sem közömbös, hogy eltulajdonítottad azt, ami az övé.
Diana teljesen megzavarodott. Raymond tette lehetővé, hogy magániskolába járjon? Az apja vagyonából ezek szerint
semmi sem maradt. De miért támogatta anyagilag Raymond? Bűntudatot érzett Howard Lambeth öngyilkossága miatt?
- Jobban rászorultam a pénzre, mint Diana - magyarázkodott feldúltan Jeanette. - Miből éltem volna?
- Elég gazdag férjet találtál magadnak alig fél év múlva. De neked semmi sem elég. Nem, te megloptál egy gyereket
is, egy gyereket, aki súlyos lelki megrázkódtatáson ment át.
- Ő is meglopott engem, amikor elég nagyra nőtt ahhoz, hogy rájöjjön, Marco nem tud ellenállni egy üde
virágszálnak - kacagott fel gonoszul Jeanette.
- Hazugság! - kiáltotta Diana. A beszélgetés egyre képtelenebb fordulatot vett. - Tizenhat éves voltam, Raymond.
Nem is sejtettem, mit akar Marco. Gondolod, arra vágytam, hogy megerőszakoljanak? Amikor Jeanette-nek elmeséltem,
nem hitt nekem.
- Már hogyne hittem volna? A saját szememmel láttam, hogy szabályszerűen levetkőztet a tekintetével. Lerítt róla,
hogy sóvárog utánad.
- Akkor miért...
- Ha elismerem, hogy észrevettem, mennyire érdeklődik irántad, az a házasságunk végét jelentette volna. Hát inkább
úgy csináltam, mintha semmi ilyesmi nem tűnt volna fel. Te is segítettél, mert volt annyi eszed, hogy többet nem jöttél
hozzánk. Marco azonban nem felejtett el - folytatta keserűen az asszony. - Amikor fotómodell lettél, és a képeid
rendszeresen megjelentek a hetilapokban, megfigyeltem, hogy majd felfal a szemével. Fűnek-fának dicsekedett vele,
hogy Divinia a mostohalánya.
Diana hátán végigfutott a hideg a gondolatra, hogy Marco mohón bámulta a fotóit. Hányinger fogta el.
- Soha nem emeltem a kezemet nőre, Jeanette - vetette közbe indulatosan Raymond. - Most sem amennyire bemocskolni, úgyhogy meséld el gyorsan, amit Dianának tudnia kell Chalfordról, aztán tűnj el, mielőtt mégis
megtéplek.
- Magamtól nem is jöttem volna ma ide - dacoskodott az asszony.
- Egyáltalán nem kellett volna Angliába jönnöd, hogy Dianát megzsarold - emlékeztette gorombán a férfi.
- Nem is tettem volna, ha nem válik világossá előttem, hogy itt valami különös dolog folyik. Ha tudtad volna, hogy
Diana Howard lánya, arról én is értesültem volna. Mivel szemlátomást nem közölte veled ezt a tényt, bizonyára
valamilyen hátsó szándék vezérelte - mosolygott jelentőségteljesen Jea-nette. - Egyszerre megértettem, mit forgat a
fejében „Ártatlanság kisasszony".
- Mire a rád jellemző alattomos módon elhatároztad, hogy kihasználod a helyzetet - egészítette ki Raymond. - De
most nem erről van szó, hanem Chalfordról.
- Chalford a tiéd, Diana - vont vállat az asszony. - Csak veled együtt lakhattam volna ott, de azt a kellemetlen
emlékek miatt nem akartam. A huszonegyedik születésnapodtól fogva a ház és a birtok a te kizárólagos tulajdonod.
Mi vár még itt rám? - riadt meg a lány. Ha Chalford az enyém, az azt jelenti, hogy Raymond rám íratta. A bűntudat
kényszeríthette, hogy visszaadja, amitől megfosztotta az apámat. Tehát mégis elkövette, amivel éveken át vádoltam.
Próbálta elhitetni magával, hogy Raymond nem felelős a tragédiáért, hiszen annyira szerette, de amit most hallott, az a
férfi bűnösségét bizonyította.
A szerelme ennek ellenére nem csökkent.
- Miért? - kérdezte végül rekedten.
- Ez napnál világosabb - felelt dölyfösen Jeanette. - Howard azért lőtte
agyon magát, mert...
- Elég! - hallgattatta el a férfi. - A többit magam is el tudom intézni.
- Ó, igazán? - pillantott az asszony gőgösen a holtsápadt Dianára. Raymond bólintott.
- Bizalom kérdése az egész, de persze te ezt nem értheted, Jeanette. Meg kell tanulnunk bízni egymásban, ha közös
jövőt akarunk, gondolta
komoran a férfi. Amint a lány reszkető, falfehér arcára nézett, sejtette, hogy ez Dianának nem lesz könnyű feladat. Előre
tudta, mennyire megrázza majd, ami rá vár, de nem halogathatta tovább a beszélgetést.
- Fel nem foghatom - fordult ismét az asszony felé -, mit talált benned Howard, miért szeretett annyira, hogy eldobta
az életét miattad - ingatta a fejét.
Kezét a zsebébe csúsztatta, mert attól félt, hogy dühében mégis megüti
Jeanette-et.
- Nem ezért halt meg - tiltakozott Diana.
Lelki szemei előtt ismét megjelent a felejthetetlen irtózat.
- Dehogynem. Nem bírta elviselni, hogy a felesége cserbenhagyja, amiért hirtelen elszegényedett. Olyan
vállalkozásba fogott, amely balul ütött ki. Tőlem, a barátjától kért kölcsön, fedezetül Chalfordot kínálta fel. Berzenked-
tem ellene, de Howard kitartó erősködésére ráálltam. Nem tartottam igényt az otthonodra, Diana, de apád kényes volt a
becsületére, és ragaszkodott hozzá, hogy rám írassa, miután a kölcsönnel sem tudta megmenteni a vagyonát. Jeanette
erre bejelentette, hogy semmiképp sem marad Howarddal, mivel annak már se pénze, se háza. Nekem sohasem volt
viszonyom a mostohaanyáddal.
- Ugyan, Raymond, mindez olyan régen történt - mentegetőzött Jeanette, de kerülte a férfi tekintetét.
- De a hatása ma is érezhető.
- Hát jó, tényleg azt mondtam Howardnak, hogy elhagyom. Tudta, hogy vonzónak talállak, ezért azt hitte, te vagy az
oka. Ez talán az én hibám?
Raymond figyelte, hogyan hallgatja szavaikat a lány. Most már megérthette, miért halt meg az apja. Az arcán
megkönnyebbülés tükröződött és... a férfi nem tudta bizonyosan, mi az a másik érzés, csak remélte, hogy a szerelem.
*
Diana szinte észre sem vette, hogy Raymond kitessékeli Jeanette-et. Az elmúlt fél órában egész múltja feltárult, s
világossá vált mindaz, amit addig félreértett. Gyerekfejjel másképp gondolkozott, szerette az apját, és meg akarta védeni
attól, aki nyilvánvalóan annyi gondot és bánatot okozott neki.
Most viszont felismerte, hogy az apja, akár egy sebzett vadállat, mindenkibe belemart, abba is, aki segítő szándékkal
közeledett hozzá. A felesége el akarta hagyni, s ez elvette az életkedvét és az ítélőképességét.
Még a lánya sem tudta kirángatni búskomorságából. Egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy a barátjának nem
áll szándékában elvenni sem a feleségét, sem a házát. Raymond Falcont tette meg bűnbakként bajai végső okozójának.
Diana most már megértette, hogy Raymond segíteni akart az apján. Az utóbbi hetekben valóban megismerte a férfit, s
tudta, hogy bármilyen erőszakos, sőt akár gátlástalan, abban nem lel örömet, ha másoknak bánatot okozhat. Ezenkívül
baráti szálak kötötték az apjához. Most már arra is emlékezett, hogy annak idején az apja eleve milyen elutasítóan
viselkedett, meg sem akarta hallgatni Raymondot.
A mostohaanyja tehát a bűnös Howard öngyilkosságában, az imént maga vallotta be. Biztosan nem hazudott, hiszen
beismerésével inkább veszíthetett, mintsem nyerhetett.
Könnyes szemmel nézett Raymondra, aki mozdulatlanul állt az ajtókeretnek támaszkodva, amióta Jeanette elment.
- Rájöhettél, mit hittem évekig - kezdte fátyolos hangon. - Nem tagadom, a múlt indított arra, hogy megismerkedjem
veled, de tudnod kell, mindennek dacára beléd szerettem. Nagyon szeretlek.
- Végre! - sóhajtott fel a férfi, átvágott a szobán, Diana elé térdelt, és a karjába vette. - Nem is sejted, mennyire

aggódtam érted - suttogta. - Tehetetlennek éreztem magam - fogta óvatosan két kezébe a lány fejét, és szenvedélyesen
megcsókolta. - Annyira szeretlek, hogy semmi más nem számít.
Diana hozzásimult. Elmúlt a vihar, ismét nyugodtabb vizekre ért, bár a biztos révbe érés még várat magára, ahhoz előbb
mindent tisztáznia kell.
- Éveken át gyűlöltelek abban a hiszemben, hogy tönkretetted a családomat.
- Ez teljesen érthető.
- Szerintem nem - rázta a fejét a lány. - A bosszú akkor fogalmazódott meg bennem, amikor Christ megismertem.
Addig nem voltam tudatában, mennyire megvetem a Falconokat. Aztán magam előtt láttam Christ, aki fiatal és gazdag,
mindennel elhalmozta az élet. Most már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de akkor elkényeztetett úrigyereknek
véltem, aki a fejébe vette, hogy megszerez magának. A pökhendisége...
- Pont olyan, mint az apjáé - szólt közbe Raymond.
- Igen. Hirtelen feléledt a régi gyűlölet és ellenszenv, s nem tudtam ellenállni.
- Joggal gyűlöltél, hiszen azt hitted, én nyomorítottalak meg. Honnét tudhattad volna, hogy Jeanette a felelős apád
haláláért? Legszívesebben mégis beperelném őt meg azt az undorító férjét, de legalábbis összetörném Marco minden
csontját.
- Marco már nem fontos, hagyjuk a múltat! Számomra csak most kezdődik az igazi élet, és én veled szeretnék élni,
ha te is akarod.
- Soha többé nem engedlek el - szorította magához Dianát a férfi -, mert végre tudom, hogy szeretsz. Ezentúl
mindenhová magammal viszlek.
- De Raymond, nem kísérgethetlek folyton.
- Chalfordba sem? Hiszerí a tiéd. Jeanette egy utolsó csaló. Nem lett volna szabad rábíznom a pénzedet. Röviddel
apád halálát követően azonban megbetegedtem, aztán nyakamba szakadt a rengeteg munka, rendet kellett tennem a
pénzügyi zűrzavarban, amit Howard hátrahagyott. Ellenőriznem kellett volna, mire költi Jeanette a pénzt, de sajnos
megbíztam benne. Úgy gondoltam, a barátom kislányának jólétben kell élnie, hogy kiheverhesse a megrázkódtatást. Azt
tanácsolták, ne találkozzak veled, mert az felébresztené benned a szörnyű emlékeket. Nagyon bánom már, hogy ezt
akkor elhittem. Bizonyára jobb lett volna, ha mégiscsak beszélünk egymással, és tisztázzuk, mi történt. Az igazság
sokszor fájdalmas, de gyógyító hatású. Én azonban Jeanette-re hallgattam, aki biztosított, hogy az iskolában jól fogod
érezni magad, és a huszonegyedik születésnapodon átadja neked Chalford birtoklevelét.
- Chalford - ismételte halkan Diana. - Amikor az imént megtudtam, hogy az enyém, először arra gondoltam, soha
többé nem akarom látni. De ez ostobaság. Legalább még egyszer el kell mennem oda, hogy végképp leszámoljak a
múlttal. Azután eladom, ha nincs ellene kifogásod.
- Egyetértek. Akkor ezt tisztáztuk is. Ide hallgass, Diana, még valamiről beszélnünk kell, ami mindkettőnk
szempontjából fontos - sóhajtott Raymond. - A minap említettem neked, hogy nem akarok több gyereket. Az igazság
azonban az, hogy nagy valószínűséggel nekem nem is lehet gyermekem - magyarázta minden köntörfalazás nélkül.
- Hogyhogy? Hiszen Chris a saját fiad.
A férfi felállt, mert nem tudta elviselni a másik közelségét ebben a pillanatban, amikor a közös jövőjük dől el.
- Jó néhány éve mumpszos lettem. Ez felnőtt férfiaknál általában terméketlenséghez vezet, mint bizonyára te is
tudod.
- Elvégeztetted az ellenőrző vizsgálatot?
- Nem, mostanáig nem bírt jelentőséggel, hiszen nem akartam újranősülni. De a kedvedért megcsináltatom a tesztet.
- Mumpsz - morfondírozott Diana. - Mikor voltál mumpszos?
- Röviddel apád halála után.
A lány elképedve bámult rá, azután felnevetett, és Raymondhoz lépett, aki homlokráncolva figyelte.
- Tudod, mivel küldtek haza annak idején az intézetből? Mumpsszal. Ezért voltam otthon az iskolaév kellős közepén,
amikor meglátogattad apámat. Nyilván rajta keresztül megfertőztelek!
- Micsoda? - kérdezte hitetlenkedve Raymond.
Éveken át nem értette, hogyan szedhette össze azt a gyermekbetegséget, amelyen Chris már egészen kicsi korában
átesett. Milyen különös fintora a sorsnak, hogy épp Dianától kapta el!
- Meggyőződésem, hogy nincs semmi bajod - biztosította a lány. - Nem lehet ilyen kegyetlen hozzánk a végzet
mindazok után, amiken átmentünk.
- És ha mégis? - ölelte szorosan magához Raymond.
- Akkor is egymáséi maradunk, és ez a lényeg!