Az Alvilág angyala

Az angyal alászáll

Nagyot nyögve nyitottam ki a szemem és rögtön el is vakított az egyetlen napsugár, ami lejutott ebbe a mélységbe. Megpróbáltam felülni, de először nem sikerült. Akkor vettem észre, hogy mindenem sajog. Mennyit eshettem? És mióta vagyok eszméletlen? Nagy nehezen végül sikerült ülő, majd álló helyzetbe tornáznom magam. Ekkor vettem észre, hogy egy arany színű virágszőnyegen feküdtem egészen eddig. "Gyönyörű" - jegyeztem meg magamban és a történtek ellenére halványan elmosolyodtam.
Úgy gondoltam, még mielőtt továbbindulok, tisztázom magamban, mi történhetett.
Az egész úgy kezdődött, hogy elegem lett. Mindenből. Leginkább az emberekből. Megint bántottak az iskolában. Szeretik kihasználni, hogy én még egy szúnyogot sem tudok leütni. Elvették a pénzt, amiből az idei könyveimet kellett volna megvennem, utána nemes egyszerűséggel ott hagytak egy pocsolyában. Mindig is gyenge voltam, könnyű préda.
Aznap sírva szaladtam haza. Mindig is bőgőmasina voltam. Berontottam a házba. Mindent el akartam mesélni anyának, mert amikor kisebb voltam, mindig adott egy-egy jó tanácsot, reméltem hogy ez most is így lesz.
"Frisk, nem látod, hogy nem érek rá?!" nézett fel a laptopjából, miután már vagy öt perce beszéltem "Te jó ég, tiszta mocsok vagy!" - húzta fel az orrát. "Öltözz át!".
Sírva kullogtam fel a szobámba. Anyám volt az egyetlen támaszom, de neki mindig a munkája volt az első. Nem tudom, mit reméltem. Barátaim voltak, de nem igaziak. Mindig csak akkor jöttek oda hozzám, amikor nem volt más a közelben. Az emberek nagy része kihasználja az érzékenységemet és ezzel együtt engem is, ők pedig nem akarnak ezen embereknek az útjába állni. Az apám... más utat választott. Máshol, más nővel él, más gyerekei vannak és más gondjai is, mint én. Ez már nem éppen egy mai ügy, már nem zavar többé.
Így, lélekszakadva, tetőtől talpig sárosan léptem be a szobámba és vettem fel egy új öltözéket. A sáros ruhákat csak ledobtam az ágy szélére, leültem és vártam. Hátha az anyukám bejön és beszélgetünk. De teltek az órák és ő nem jött. Egy idő után sóhajtva ledőltem az ágyamra. Ha nem, hát nem. Akkor megtartom magamnak. Ezt is.
Akkor viszont lépéseket hallottam a folyosóról. Halványan elmosolyodtam. Hát mégis jön!
Jött is, de nem beszélgetni. Elkezdett velem kiabálni, mert amikor elszaladtam, összesároztam az egész házat és mert nincsenek a táskámban sem a könyvek, sem a pénz.
Akkor döntöttem el, hogy elszököm. Visszagondolva talán nem kellett volna ilyen hirtelen döntenem. Aznap este ki is terveltem, hogy a MT. Ebott nekem tökéletes lesz. Nincs annyira messze és azt állítják, aki egyszer elmegy oda, soha nem tér vissza. És én pont ezt akartam. Soha vissza nem térni. Nem vagyok emberek közé való.
Még mielőtt a nap felkelt volna, felvettem a kedvenc pulóveremet és az ablakon keresztü elhagytam a házat. Nem hagytam hátra semmit az üres szobámon kívül.
Akkor meg is kezdődött az utam. Kalandos volt, nagyon kalandos. Mentem busszal, vonattal, hajóval, utaztam jeggyel és potyautasként is. Két nap múlva értem el a hegyet. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt és halványan mosolyogva néztem a távolodó vonat után, ami talán az utolsó összeköttetésem volt az emberekkel.
És elindultam. Megállíthatatlanul haladtam felfelé, holott nem volt semmiféle ösvény, sem kitaposott út, a csalán gyakran csípte a lábamat, a faágak karmoltak és minden tele volt rovarokkal. A talán még felderítetlen környék mindezek ellenére gyönyörű volt. Virágok ezrei nyíltak egy helyen, máshol óriási fák magaslottak és nyújtóztak az ég felé. Minden egyes lépéssel mintha egy más helyen lett volna az ember. Egészen addig haladtam, amíg egy barlangot nem találtam. Nagyon örültem a szerencsémnek, egy barlangban tökéletesen meg lehet húzni magad estére. El is indultam befelé, de aztán hirtelen megtorpantam. Egy óriási lyuk tátongott a barlang alján. Küzdöttem magamban, mire kitaláltam, hogy közelebb megyek és megnézem ezt az érdekes képződményt. Amint viszont közelebb léptem, valamiben megakadt a lábam és már csak azt észleltem, hogy zuhanok a semmibe.
Így jutottam el odáig, hogy a semmi közepén álltam, nem tudva, milyen mélységre vagyok az élettől. Megjegyeztem magamban, legközelebb jobban odafigyelek, mit kívánok. Már ha lesz legközelebb.
Elkezdtem sétálni egy irányba. Ami azt illeti, kíváncsi voltam, hol vagyok és mik vannak erre. Ahhoz képest, hogy sok méterrel a föld alatt lehettem, meglepően világos volt. Leginkább a kicsivel előttem lévő másik virágszőnyegen. Lassan tovább sétáltam. Tetszenek ezek a virágok. Szinte világítanak a sötétben. Mintha valamennyi fényt hoznának a semmibe.
A másik virágszőnyeg meglehetősen fura volt. Tulajdonképpen lukas. Az egyik virág körül nagy üres hely tátongott. "Mintha félne tőle a többi virág" - gondoltam, majd halkan felnevettem ezen a nyilvánvaló butaságon. A virágok nem félnek egymástól!
Vagy mégis?
- Hali! - vigyorgott rám az előbb említett virág - Flowey vagyok! Flowey a virág...
Talán sikítottam volna, ha kijött volna akár egy hang is a torkomon. Ez a virág beszél! Hová kerültem?! Csodaországba?!
De a virág nem várta meg a válaszomat.
- Hmmm - kezdett el mustrálni óriási szemeivel - új vagy az Alvilágban, ugye?
Meglepetten bólogattam. Alvilág? Nagyon fura helyre kerülhettem...
- Egek ura, akkor nagyon ideges lehetsz! - nevetett - valakinek meg kell tanítania, hogyan működnek a dolgok errefelé! Úgy gondolom, akkor ezt most nekem kell megtennem - kacsintott rám. "Kedvesnek tűnik"- gondoltam és minden erőmmel a virágra összpontosítottam.
- Készen állsz? Akkor hát kezdjük! - nevette el magát. Ekkor fura dolog történt. A mellkasomból egy piros színű szív emelkedett ki. Nem a szerv, inkább egy medálra hasonlított és alig volt nagyobb az öklömnél.
- Látod azt a szívet? Az ott a lelked! - vigyorgott rám a virág - a létezésed kulcsa! Még nagyon gyenge, de erősödhet, ha különböző szinteket érsz el - megint kacsintott. "Mintha megjátszaná magát"- gondoltam.
- Hogy miből állnak a szintek? - mondta ezt anélkül, hogy bárki rákérdezett volna - hát szeretetből, mi másból! Szeretnél egy kicsit, nem igaz? - sandított rám - Ne aggódj, én szívesen megosztok veled valamennyit az enyémből! - és megint kacsintott. Egy virág, aki szeret kacsintani! Milyen mókás!
Körülötte a földből szintén öklömnyi nagyságú beazonosíthatatlan valamik emelkedtek ki. Kicsit olyanok voltak, mint a virágmagok, csak sokkal nagyobbak.
- Itt is vannak! Kicsi fehér "barátság tabletták"! Kész vagy? Próbálkozz és kapj el belőlük, amennyit csak bírsz! - nevetett. Ekkor elindultak felém a "tabletták". Kinyújtottam a kezemet, hátha el tudom őket kapni. Ekkor viszont éles fájdalmat éreztem az egész testemben. Ezek... megütöttek engem...
Térdre estem és összegörnyedtem fájdalmamban. Amikor sikerült felnéznem, a virág már nem vigyorgott. A szája torz vicsorra volt húzva és élvezettel bámulta, ahogyan szenvedek.
Ekkor viszont észrevettem egy még ijesztőbb jelenséget. A virág mögött a sötétségben egy vörös szempárt láttam. Engem mustrált, de amint észrevettem, köddé vált.
- TE IDIÓTA! - rángatott vissza a virág a szorult helyzetembe - Ebben a világban vagy TE ölsz, vagy TÉGED ölnek meg! Miért választaná BÁRKI is ezt a lehetőséget?!
Nem bírtam tovább, elkezdtem zokogni. Én... nem tudok ölni! És úgy tűnik, egy virág miatt fogok meghalni! Lehet ennél rosszabb?!
Körülöttem megint ezek a "tabletták" emelkedtek ki a földből, nem hagyva egérutat.
- PUSZTULJ! -üvöltötte Flowey, én pedig lehunytam a szemem, amikor ezek a tabletták elkezdtek felém közeledni.