Az Alvilág angyala

A gyűlölet középpontjában

Láttatok már egy sorozatgyilkost sírni?
Nem? Tényleg?
Láttatok egyáltalán sorozatgyilkost valaha?
Ugye, hogy nem láttatok?
Vagy láttatok, csak nem tudtok róla. Számít?
Ami azt illeti, igen. Számít.
Aki megöl valakit, attól soha nem kérdezik, miért tette. Vagy megkérdezik, de csak formaságból. Nem akarják tudni a választ. Az az ember megölt valakit, ami bűntény.
És mi van akkor, ha a sorozatgyilkos ezzel csak megment valakit?
A válasz: semmi. Hiszen ugyanúgy egy rohadt sorozatgyilkos marad, mint a többi, tekintve, hogy az áldozat már nem él.
De mi van akkor, ha minden egyes áldozatod él?
Szívás. Az van. Mivel ugyan tulajdonképpen úgy fest a helyzet, mintha meg sem öltél volna senkit, mégis mindenki gyűlöl téged, le akar vadászni, vagy csak szimplán a halálba kíván.
Senkit nem érdekel, miért csinálom, csak az, hogy mit csinálok.
Soha a büdös életbe nem értett meg senki. Mindig csak ítélkeztek, holott semmit sem tudtak.
Te! Igen, te!
Tudod, milyen nehéz megölni a saját anyádat?!
Nem tudod, igaz?! Te sem tudsz semmit, mégis ítélkezel, hiszen megöltem az összes szörnyet.
Persze ha senki nem tudná ezt rólam, egy aranyos kislány lennék csak, aki nem épült fel az egyetlen lény elvesztése óta, akinek igazán számított.
Így egy szörnyeteg vagyok. Az Alvilág rettegésben tartója.
Miért kellett így végződnie, Asriel?! Én csak segíteni akartam! Szabaddá akartalak tenni! Amint viszont felébredtem, én egyedül voltam, te pedig halott.
Asriel... Tudod, milyen nehéz így élni? Tudod, milyen minden egyes nap azzal a gondolattal felkelni, hogy azért nem vagy itt, mert megettem azokat a rohadt virágokat?! Bármit... BÁRMIT megtennék azért, hogy csak egyszer láthassalak még az életemben...
Igazából nem is akarok élni. Nap mint nap azt kívánom, bárcsak Frisk ne hozott volna vissza. Bárcsak ott lehetnék, ahonnan kirángattak: veled.
Te voltál az egyetlen, aki törődött velem. Amikor leugrottam, azt hittem, vége lesz a fájdalmamnak. Akkor igazából nem meghalni akartam, de tudod, milyenek voltak a szüleim. Amint kitört a háború, minden este azzal aludtam el, hogy lehet, másnap fel sem kelek, vagy ami még annál is rosszabb, elhurcolnak valahová.
Amikor viszont földet értem, én nem érkeztem olyan szerencsésen, mint utánam annyian. Mindenem szörnyen sajgott, azt hittem, szépen lassan meg fogok halni. Sírtam és segítségért kiáltoztam, bár nem tudtam, honnan jöhetne bármiféle segítség. Nem hittem a csodában. Hogyan is hihettem volna? A szüleim ki nem állhattak, az ismerőseim egymás után estek el a háborúban, az égből bombák hullottak... Ilyenkor a gyerekek felnőnek, bármennyire is nem szeretnék.
Te viszont ott teremtél és felsegítettél. Féltem tőled, de elfogadtam a segítséged. A nyakadba kapaszkodtam, te pedig elvittél a házatokba. Toriel és Asgore meglepődtek, de te szó nélkül betámogattál, leültettél és segítettél az anyukádnak leápolni a sebeimet és meggyógyítani a törött lábamat.
Emlékszem, mennyire izgatott voltál. Egy perc nyugtot sem hagytál nekem, folyton az emberekről kérdezgettél. „Milyen mágiát használnak az emberek?" „Hogyan működnek azok a guruló valamik, amibe az emberek beleülnek, az meg elviszi őket valahová?" „Az emberek mind ilyen alacsonyak?"
Be kell vallanom, nagyon idegesítő voltál. Nem hagytad, hogy szóhoz jussak, mindig csak kérdeztél és kérdeztél, mígnem Toriel kiparancsolt a szobából, hogy hagyj nekem egy kis nyugtot.
Imádtam azt az életet. Minden reggel, mikor felkeltem, azt láttam, hogy te még mélyen alszol a szomszédos ágyban és különböző kegyetlen módokat találtam ki, hogy felkeltselek. Mindig mikor felkeltél, megkergettél, ha pedig sikerült elkapnod, addig csiklandoztál, amíg ki nem csikartál belőlem egy bocsánatkérést. Emlékszem, ahogyan folyton segítettünk anyának pitét sütni. Az is vicces volt, amikor apa tanított minket zongorázni. Te olyan ügyesen játszottál én pedig püföltem a billentyűket, mint egy eszement, de soha nem sikerült egy szimpla dallamot lejátszanom. Mindig beszélgettünk a virágok locsolása közben. Soha nem vesztünk össze.
Minden tökéletes volt. Minden.
Miattad tanultam meg újra hinni a csodákban, Asriel. Te magad voltál a csoda.
Aztán egy nap... Mikor apának főztünk teát a boglárkából és ő majdnem belehalt... Akkor jutott eszembe a végzetes ötlet.
Mindig azt mondtad, hogy szeretsz itt lenni, de láttam rajtad, hogy nem mondasz teljesen igazat. Szenvedtél itt. Az évek alatt egyre rosszabb volt neked idelenn.
Igen, hazudtam neked. Hogy nem fogok meghalni és odakinn majd boldogan élhetünk. Sajnálom! Annyira sajnálom!
A másik végzetes hibám pedig az volt, hogy látni akartam a virágokat.
A virágok... Legszívesebben letépném az összeset és nézném, ahogy elfonnyadnak, elpusztulnak egytől egyig...
Miért vittél ki? Miért?! Én már úgysem láthattam semmit. Boldogan élhettél volna odakinn és vissza is tudtál volna menni a szüleidhez! Mindent, amit csak tudtam, odaadtam neked.
Miért kell neked ENNYIRE önzetlennek lenned?!
De talán jobb is volt úgy. Találkozhattunk odafenn. Azt hiszem. Én már nem tudom. Nem emlékszem.
Nem emlékszem!
Nem emlékszem a hangodra! Az arcod egyre homályosul előttem.
Már alig látom a mosolyodat.
Tényleg így kellett történnie?
Aztán visszarángattak az életbe és megkaptam a lehető legrosszabb „ajándékomat": A fekete lelket. A gyűlöletet.
Mindent utáltam, ami körülöttem volt. Utáltam a szörnyeket, utáltam az Alvilágot, az embereket, Frisket. Még téged is utáltalak.
Persze legjobban önmagamat utáltam. Másik lelket akartam, amivel végre érezhetek valamit gyűlöleten kívül.
Frisk, az a naiv kislány... Kapóra jött. Eltöröltettem vele ezt a rothadó világot úgy, hogy ő azt sem tudta, mit csinál és visszahoztam neki a lelkéért cserébe.
A határozottság érdekes érzés. Mindig is eltökélt voltam, de nem ennyire.
Így kezdtem el a gyilkolást. Végre elég akaraterőm volt hozzá.
Persze jogosan kérdezi mindenki azt, hogy „Miért?".
A válasz itt is te vagy, Asriel. Te sem akarnád ezt. Hogy mindenki, akit szeretsz, így éljen.
Tudom, hogy nem ezt akarnád.
Igazából szerintem ezért nem öltem még meg magam. Néha nagyon csábító a tudat, hogy egy mozdulat és újra találkozunk, de aztán rájövök, hogy te nem örülnél nekem annyira. Be kell fejeznem a dolgomat előbb.
Egek, annyira hiányzol!
És igen, most újra itt van Frisk és meg akar állítani.
Utálnom kellene őt. Hiszen miatta vagyok itt. Ő a hibás. Mindenért.
Igen. Utálni akarom őt, mindennél jobban.
Az igazság viszont az, hogy nem tudom. Mert amikor ránézek... néha mintha téged látnálak.
Mindketten érzékenyek vagytok, igazi bőgőmasinák. A segítőkészségetek és empátiátok is egyezik. Mind a ketten olyan... olyan ártatlanok vagytok!
Néha késztetést érzek, hogy elmenjek a Romokhoz, csak azért, hogy lássam őt. A mosolyában te is mindig ott vagy.
Igazából tudod, mit akarok?
Meg akarom ölelni Torielt és enni a szenzációs pitéjéből! Locsolni a virágokat apával! Meg akarom látogatni Alphyst, mint régen, és segíteni a kísérleteiben!
Nem. Nem is.
Én csak veled akarok lenni!
Tudod, félek, nem fogom tudni befejezni ezt az egészet. Nem tudom megölni Frisket. Nem tudok elveszteni még egy olyan lényt, mint te.
Nem bírnám ki.
Mindenki utál engem, ezt már megszoktam. Úgy teszek, mintha én is utálnám őket. Mintha nem fájna.
Bár' ne fájna...
Te! Te ott!
Még mindig elítélsz engem?
Még mindig csak egy kegyetlen gyilkosnak tartasz?
Még mindig azt gondolod, hogy meg kellene halnom?
Fura, hogy ha megismersz valakit, akarva-akaratlanul is a részed lesz.
Végül láthattál egy sorozatgyilkost. Láthattad, ahogy sír.
Miket is beszélek?!
Én nem vagyok sorozatgyilkos.
Én csak egy ember vagyok.

Sikeresen folyton alulmúlom önmagamat a fejezetek hosszát illetően :D Emiatt bocsi, majd visszaállítom magam a kb 2000 szavas fejezetekre, de addig kénytelenek lesztek beérni ezzel.
Egek, ha tudnátok, mennyit szenvedtem vele! Nem egyszer kezdtem el bőgni, és fél percenként abba akartam hagyni.
Egyébként párhuzamosan elkezdtem írni egy másik fanficet "Szörnyek közé zárva" címmel. Az hogy hogy jön az ehhez a történethez, egy rejtély. Senki nem tudja ( csak ladyvoldy00 és én :D ).
Arra is rájöttem, hogy nem fogom tudni még a nyáron befejezni ezt a kis történetet, úgyhogy inkább nem is sietek és javítgatok az eddigi fejezeteken.
További szép délutánt nektek! :D