Az Alvilág angyala

Vége?

Az idő meglepően gyorsan telik errefelé. Az első utamat Snowdin-ban nem egy másik követte Sans „társaságában". Ezek körülbelül úgy néztek ki, hogy csontos kísérőm értem jött, követtem addig, ameddig Toriel házából el lehetett látni, aztán ő csettinett egyet és eltűnt.
Hogy bántam-e? Az igazság az, hogy nem. Egyáltalán nem. Semmi bajom nem volt Sans-szel, de szerettem, hogy szabadon járkálhatok. Nem volt szükségem egy csontvázra, aki minden lépésemet megfigyelte.
A dínó gyerekkel időközben barátok lettünk. Sokszor, mikor kiengedtek, együtt csúszkáltunk a jegen, vagy néztünk szét jobban a faluban Chara-t keresve. Sejtettem, hogy nem fogjuk megtalálni, ezért mentem bele a játékba és meg kell mondjam, igen jól szórakoztam. Persze dínó barátom nevére már hetek óta nem sikerült rákérdeznem, egyszerűen csak havernek szólítom.
Anya... izé... Toriel először rossz szemmel nézte, hogy ismeretlenekkel állok szóba. „Veszélyes mostanában" nézett rám szigorúan, mikor először meséltem neki kezetlen barátomról, de egy idő után már nevetve hallgatta közös kalandjainkat, sőt, néha még kérte, hogy meséljek neki a kis dínóról.
Sans nem változott. Nem mondott semmit arról, mi baja velem, ellenben egyre több faviccet hallottam tőle, amikor beszéltünk. Nem zavart, de tudni akartam, mi rosszat tettem, ami miatt az első pillanattól fogva ferde szemmel nézett rám. De sosem mondta, én pedig soha nem kérdeztem.
A többi szörnnyel egyre többet beszélgettem, mialatt Toriel szép fokozatosan megenyhült. Papyrus előszeretettel főzött nekünk spagettit, miközben „hőstetteiről" mesélt. Ő soha nem kérdezett, viszont ez pont így volt jó. Szerettem hallgatni, ahogy kissé öntelten elmeséli a történeteit, melyek sokszor egész kiskoráig nyúltak vissza. Gyakran panaszkodott arra, hogy Sans milyen lusta és rengetegszer említette, hogy Undyne edzéseket tart neki, hogy bekerülhessen a királyi testőrségbe.
Ha már Undyne-t emlegettük, ő is elég gyakran járt át. Edzéseket tartott nekem, de az sokszor úgy fejeződött be, hogy én kifulladtam, Toriel meg kiharcolta nekem a kegyelmet. Egyébként a halálos edzéseken kívül rengeteget nevettünk mindenfélén. Valamiért elnevezett engem „Punk"-nak, de nem mintha zavart volna. Egész viccesen hangzik.
Mettaton, a robot is egész rendszeresen töltötte nálam az idejét, ami állítólag óriási megtiszteltetés, mert ő az alvilág egyetlen bálványa. Mit ne mondjak, abszolúte meg tudtam érteni, miért. Eleinte csak úgy besétált és elkezdett az emberekről kérdezősködni és mindent lejegyzett, miközben azt bizonygatta, hogy ő erről filmet fog forgatni és ha szerencsés vagyok, szerepelhetek is benne, sőt, akár főszereplő is lehetnék, természetesen az ő oldalán. Aztán egy idő után megunhatta a kérdezősködést, vagy elég információt szerzett, mert elkezdett ruhákat tervezni nekem. Gyakran, mikor úgy gondolta, jó lett a ruhaterv, meg is varrta és mindig ragaszkodott hozzá, hogy felpróbáljam. Szerintem nevetségesen mutattam a ruháiban, de ő mindig el volt tőle ragadtatva. Párszor le is fényképezett és ki is rakott az alvilági internetre (Toriel eléggé meglepődött, amikor először látott vissza engem Mettaton oldalán mini-Mettaton szerelésben).Ezt még mindig nem unta meg, gyakran tért be egy elég... érdekes ruhával. Máskor viszont együtt gondolkodtunk a következő filmjén, vagy segítettem a következő műsorának kitalálásában. Már egy ideje rágta Toriel fülét, hogy engedje meg, hogy szerepeljek legalább az egyik show-jában, de ő hallani sem akart róla, mivel az összes stúdiója Hotlandben áll, ami úgy hallottam, elég messze van.
A dínó-tudós, név szerint Alphys, elég ritkán jött át, mivel munkája volt, de szeretett itt lenni, azt hiszem. Amikor átjött, gyakran néztünk animéket és más sorozatokat együtt. Nagy kedvence a „MewMew: Kissy cutie", amiből akármennyire is ritkán járt át, már a sorozat végét néztük együtt. Őt különösen kedvelem, nagyon aranyos és rettentően okos szörny. Bármit kérdeztem, szinte biztos, hogy tudta a választ. Persze visszagondolva soha nem kérdeztem értelmeset...
A pók-kisasszonyt és a kecskeurat egyszer sem láttam a találkozó óta. Valamiért ők nem akartak jönni, vagy nem tudom. Pedig szívesen megismertem volna őket is.
Aki még néhanapján meglátogatott, az Napstablook, a szellem, akit a Romokban ismertem meg. Vele nehezen lehetett beszélgetni, mert rettentően kevés önbizalma van, szinte soha nem beszélt magáról. Általában zenét hallgattunk együtt, de az mindig nagyon jó volt. Eléggé ritkán, de ő is el szokott mosolyodni.
Összefoglalva egyre eseménydúsabb lett az élet Torielnél.
Egyszer csak azt hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtómon.
- Gyere! - kiáltottam ki. Kíváncsi voltam, ki lehet az.
- Hali, Punk! - nyitotta ki az ajtót Undyne és mosolyogva az ajtófélfának dőlt - Találd ki, kit engedtek el ma Snowdinba edzeni?
- Te viccelsz velem - meredtem döbbenten rá. -Anya csak akkor enged ki, ha...
- Nem viccel - jelent meg a kecskemama az ajtóban, halványan mosolyogva. Szerintem szereti, amikor anyának szólítom. - Tényleg elengedtelek. De vigyázz magadra!
- Köszönöm! - pattantam fel lelkesen és szaladtam a kabátomért. Undyne jött utánam.
- Egy kérdés, Punk - ért mellém pár lépéssel - Hányadán állsz a dárdákkal?
- A dárdákkal? - döbbentem meg.
- Nagyothalló lennél? - nézett rám úgy, mintha nem lennék normális.
- Nem - ráztam meg gyorsan a fejemet - Igazából nem tudom. Még soha nem próbáltam...
- Értem - vigyorodott el és elindult, le a pincébe. Gyorsan felkaptam lila színű, új kabátomat és szaladtam utána.
Már Undyne oldalán léptem ki a hóra. Elmosolyodtam, amikor a fehér hótakaró ropogni kezdett a talpam alatt. Kísérőm viszont összerezzent, amint kilépett a kapun. Egyetlen egy vékony, ujjatlan felsőt viselt, farmernadrággal.
- Miért van errefelé ilyen hideg? - forgatta a szemét és hosszú léptekkel elindult, alig győztem követni.
- Kéred a kabátomat? - lépkedtem mellette futólépésben.
- Ugyan már - legyintett, majd suttogóra vette a hangját - Beárulsz, ha kicsit túlmegyünk?
Ezen nagyon meglepődtem és kíváncsian pillantottam fel az arcára.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- A Vízeséshez- vigyorodott el a kísérőm - ott remekül lehet gyakorolni, megfagyás és ropogósra sülés nélkül. De meg kell ígérned, hogy ezt nem említed Torielnek!
- Tőlem ugyan nem tudja meg - nevettem el magam. Nem akartam hazudni, úgy gondoltam, majd az edzést elmesélem, de nem említem meg, hogy nem Snowdinban voltunk.
A városkába beérve nem a szokásos utamon mentem tovább, hanem lefordultunk és a folyó felé vettük az irányt. A kikötőben most egy csónak állt, azon pedig egy sötét alak. Megtorpantam.
- Mi van Punk, megijedtél? - nevetett rám Undyne - gyere nyugodtan, nem harap a csónakos!
Óvatosan felszálltam a csónakra. Keveset utaztam hasonló helyzetben. Undyne is felszállt mögém, bár látszott rajta, hogy ő szívesebben úszna.
- Hová szeretnének utazni? - kérdezte a csónakos, meglepően magas hangon.
- A Vízeséshez, kérem - mondta kísérőm. A csónak elindult, én pedig már csak akkor eszméltem fel, amikor a süvítő szél a hajamat kezdte borzolni. Nagyon gyorsan száguldottunk a folyon.
- Hé, Punk! - fordult felém Undyne - Tudom, hülye kérdés, de szoktál látni ilyen fura, csillagszerű fényeket néhány helyen?
- Igen - bólintottam - te is látod őket?
- Dehogy látom - forgatta a szemét - Alphy mesélt nekem róluk és említette, hogy te láthatod őket. Meg szoktad őket fogni?
- Mostanában nem - vontam meg a vállamat. - Ha megfogom, felvillan egy fény és annyi. Vicces meg minden, de egy idő után meg lehet unni.
- Fogd meg őket - nézett rám hirtelen Undyne - Alphys azt mondta, ezek fontosak és a mi sorsunk is függhet ettől. Tehát fogd csak meg.
- De mi... - kezdtem bele a kérdésembe, de a csónakos megszólalt.
-Megérkeztünk!
Kiszálltunk a csónakból, a csónakos pedig továbbment. Nem kért fizetést, sem bármi mást. Meglepetten sétáltam kísérőm oldalán, a meglepettséget viszont igen hamar csodálat váltotta fel.
A Vízesés egyszerűen gyönyörű volt! Tátott szájjal néztem a sok vizet mindenfelé és a belőle itt-ott kikandikáló világító, kék színű virágokat. Undyne nem szólt egy szót sem, de láthatóan jól szórakozott csodálkozásomon.
Hidakon sétáltunk, míg körülvett minket a víz. Soha nem tudtam volna megunni a látványt.
Csodálkoztam azon, hogy kísérőm hogyan igazodik el az óriási hídlabirintuson, szinte lehetetlennek tetszett, ő viszont megcsinálta. Végül egy óriási hídra értünk. Legalább kétszer akkora volt, mint a házunk és elég széles.
- Készen állsz, Punk? - Undyne hangja zökkentett ki gondolkodásomból. Kicsit össze is rezzentem.
- Persze! - fordultam gyorsan felé - Ömm... akkor... dárda? - néztem rá értetlenül. Üres kézzel jöttünk, holott azt mondta, dárdával fogunk gyakorolni.
- Igen? - nézett rám újra úgy, mintha meghülyültem volna.
- De... hol van a dárda? - kérdeztem rá óvatoan. Ő felnevetett, majd felizzott a fél szeme és elsuhant mellettem három kék lándzsa, majd semmivé foszlott. Ijedtemben felsikítottam.
Ekkor egy ismerős hangot hallottam a közelből.
- Ez nagyon menő volt!
Undyne megpördült és az előbb látott fegyverek hadja jelent meg mögötte, majd foszlott semmivé, amikor meglátta a zaj forrását.
- Már megint téblábolsz, mi? - nézett rá dínó haveromra.
- Hát... - nézett a földre a kis barátom, majd hozzám szaladt - Yo, nem is mondtad, hogy ismered Undyne-t! - kezdett el lelkesen hadarni - Pedig igazán említhetted volna. Tudod, ez mennyire menő? Most éppen mit csinálsz? Nem akarsz játszani? Megkereshetnénk...
- Héhéhé, kishaver! - nézett rá Undyne - mi most éppen edzenénk...
Dínó barátomnak elkerekedett a szeme.
- Ti együtt edzetek?! - nézett felváltva rám és Undyne-ra. - Ez... Csúcsszuper! - élénkült fel és kezdett el pattogni. - Én is jöhetek? Légyszilégyszilégyszi! - nézett rám nagy szemekkel.
- Hát persze! - előztem meg Undyne-t, aki szemmel láthatóan nem örült ennek, de annyira nem hinném, hogy zavarta volna.
- Tényleg? - képedt el a barátom, mintha el sem hinné, hogy igent mondtam.
- Egye fene - mormogta Undyne. - Akkor Frisk a kézzel, te pedig megpróbálhatod mágiával használni, rendben?
- Yo, ezt el sem hiszem! - ugrándozott a kis dínó. Én csak mosolyogtam.
Undyne meglehetősen jó tanárnak bizonyult, én pedig kevésbé ígéretes tanítványnak. Bármennyire is próbáltam erősen elhajítani a dárdát, szinte mellettem esett le. Dínó barátom sem járt sokkal több sikerrel, de legalább azt el tudta érni, hogy a kék színű dárdák, melyeket Undyne megidézett, pár centire elemelkedjenek a földtől és erre rettentően büszke volt.
Pár óra múlva mind a hárman fáradtan terültünk el a hídon.
- Soha többé nem tudom megmozdítani a kezem! - nyöszörögtem.
- Az normális, ha fáj az agyam? - kérdezte a barátom, majd kisvártatva hozzátette - tud olyat egyáltalán?
- El sem hiszitek, mennyire nehéz titeket tanítani - sóhajtott Undyne is.
Először dínó barátom kelt fel. Azt mondta, haza kell mennie és el is indult.
- Mi is menjünk, Punk - sandított rám Undyne - Toriel már így is meg fog ölni, hiszen...
A mondatát nem tudta befejezni, mert sikítás hasított a levegőbe. Egyszerre pattantunk fel és kezdtünk el rohanni. Ő sokkal gyorsabb volt nálam, de én is voltam olyan gyors, hogy a szörnyű látványnak tanúja lehessek.
Az egyik vékonyabb hídon állt a dínó barátom, hasán mély vágás tátongott és rémülten nézett rám, a követkető pillanatban pedig egyszerűen szertefoszlott. Por lett belőle. Láttam a lelkét, amint sok darabra tört, majd azt is elvitte egy szellő.
Mögötte egy alak kezdett el kibontakozni a homályból. Ezer közül is fel lehetett ismerni: vörös szemei szinte világítottak a sötétben, ahogy mosolyogva sétált felénk és a késére ragadt port a pulóverébe törölte.
„Chara..."
Undyne felüvöltött és minden szó nélkül támadott. Chara ügyesen elugrált a kék színű dárdák elől anélkül, hogy akár meg is karcolta volna bármelyik.
Olyan volt, mint aki már százszor végigcsinálta volna ezt az egészet.
- Frisk, menekülj! - ordította Undyne.
Arra senki sem számított, hogy Chara erre leblokkol. Döbbenten arra nézett, ahol én álltam, sokkoltan, remegve, anélkül, hogy bármit felfogtam volna az előbbi jelenetből.
- Frisk? - húzta össze a szemeit.
Butaság volt leállni. Ez a pillanatnyi döbbenet elég volt ahhoz, hogy három dárda egyszerűen felnyársalja Chara-t. Ő meglepetten felhördült. Vér folyt a száján. „Meg fog halni..." - gondoltam elborzadva.
De persze megint tévedtem. Chara nem annak az embernek bizonyult, akit három dárda simán meg tud ölni. Torz vicsort öltött fel az arca és elkezdett felém lépkedni.
Undyne lesajnáló arckifejezéssel még három dárdát repített a sérült lány testébe. Chara térdre, majd arcra esett előre.
Hat dárda... Az már neki is sok volt.
Én még mindig sokkoltan bámultam magam elé.
Meghalt a kis dínó barátom.
Meghalt Chara.
- Hé, Frisk! - fordult felém Undyne. Láttam rajta, hogy vívódik valamin. Én is odafordultam, teljes kábulatban.
Kísérőm sápadtnak tetszett, de nem csodálkoztam rajta. Én is az lehettem, sőt, az ájulás határán álltam. Üres tekintettel néztem az előttem álló nőt.
- Bocsáss meg nekem... - szorította össze a szemét.
Hirtelen fájdalmat éreztem a hasamban. Akkora fájdalmat, amekkorát még soha ezelőtt. A lélegzetem elállt, nem tudtam sem sikítani, sem sírni. Lenéztem a hasamra.
Egy dárda állt ki belőle.
Rémülten felnyögtem és térdre estem. Nem akartam meghalni.
- Ne haragudj, Punk! - térdelt le elém Undyne - Ígérem, rá fogsz jönni, miért tettem! - a szemében önvádat és szomorúságot, talán néhány könnyet is láttam - De most ne erőlködj! Nem akarom, hogy szenvedj! Fogadd el, hogy meg kell most halnod...
Nem akartam elfogadni, de muszáj volt. A világ már kezdett homályosulni előttem. Sírni akartam, de nem tudtam. Segítségért akartam kiáltani, de egy hang nem jött ki a torkomon. Hirtelen elszállt minden erőm és előre estem. Sötétség nyelt el mindent.
Én... meghaltam!

Megjegyzés: Ó, nem. Nagyon nincs vége :D