Az Alvilág angyala

Toriel

Lehunytam a szemem. Tudtam, nem fogok sokáig szenvedni. „Egy pillanat az egész" - nyugtattam magamat. „Egy pillanat és vége". Még egy utolsó könnycsepp kicsordult a szememből, és...
Sikítás törte meg a csöndet.
A virág eltűnt, a helyén pedig kicsit parázslott a fű
- Milyen utálatos teremtmény! Szegény, ártatlan lényeket kínoz. Olyanokat, mint te... - hallottam egy lágy hangot.
Egy nő állt előttem, amikor felnéztem. Legalább is a sziluettje az volt első pillantásra. Egy kézmozdulattal megtöröltem a szemem és szemügyre vettem. Nem. Ő határozottan nem egy nő. Egész testét hófehér szőr borította, szarvai és hosszú fülei voltak, az arca pedig... Teljesen olyan volt, mint egy ember és egy kecske ötvözete.
Rémülten pislogtam rá. Talán segíteni akart. Viszont lehet, csak ő akarta azt az élvezetet, hogy megölhessen engem. Hiszen Flowey is megmondta: Vagy én ölök, vagy...
- Ne félj tőlem, gyermekem! - guggolt le elém - Én Toriel vagyok, a Romok gondnoka. Minden nap eljövök ide, hogy megnézzem, nem esett-e le valaki. - a nézésébem és a hangjában is volt valami megnyugtató. Nem tudtam, megbízzak-e benne. Flowey is kedvesnek tűnt, viszont utána...
Úgy döntöttem, mégis megbízom Torielben, de azért rajta tartom a fél szemem...
- Hosszú idő óta te vagy az első ember, aki lejött ide. - állt fel. - Gyere! Átvezetlek a katakombákon!
Azt hittem, nehéz lesz felállnom. Vagy hogy nem is fogok tudni feltápászkodni az ütések után, amiket kaptam. Ennek ellenére egy pillanat alatt talpra álltam és meglepetten könyveltem el, hogy már kutya bajom. Nem is értettem, mi ez az egész.
- Erre! - mondta a kísérőm és átsétált egy tágas kapun. „Segítség nélkül biztosan el fogok tévedni" - gondoltam és utána siettem.
Egy tágas helyiségben találtam magamat, óriási falakkal körülvéve. Itt-ott levelek díszítették a talajt. Az egyik nagyobb levélkupacban, valami csillogót vettem észre. Nem tudtam, mi az, de éreztem, hogy közelebb kell mennem hozzá. Szépen lassan sétáltam, ügyelve minden lépésemre. Éreztem magamon Toriel tekintetét, de nem zavart. Valami húzott a csillogás felé. Muszáj volt odamennem.
Amikor odaértem, lehajoltam és kézbe vettem azt a valamit. Legalább is körülbelül, mert az lebegett a kezem felett. Nem tudtam, szilárd-e egyáltalán, leginkább egy csillagra hasonlított. Akkor, ott, úgy éreztem, teli vagyok lehetőségekkel és sokra vihetem. Egy pillanatra mintha ragyogás töltötte volna meg a kis teret. Kíváncsian néztem meg a tenyeremet, de a csillag már nem volt ott. A levélkupac felett lebegett. Ott, ahonnan elvettem.
Értetlenkedve néztem a lépcső tetején álló Torielre, ő pedig meglepetten és palástolatlan érdeklődéssel nézett vissza, majd intett, hogy menjek oda. Izgatottan szaladtam fel, nagyon kíváncsi voltam, mi volt ez. Ő viszont amint látta, hogy elindultam, besétált egy másik ajtón.
Nem tehettem mást - követtem.
Egy szűkebb helyiségbe értünk, fura téglákkal a földön. Az egyetlen kapu zárva volt Kísérőm felém fordult és szélesen mosolygott.
- Üdvözöllek az új otthonodban, drágám! Engedd meg, hogy megmutassam neked a romok működését! - Erre sarkon fordult és a hat téglából négyre rálépett, amik erre besüllyedtek a földbe.
„Tehát ezek gombok..."
Toriel, miközben én a gombokat bámultam, átállított egy kapcsolót, mire az előttünk lévő kapu kitárult.
- A romok tele vannak ilyen feladatokkal. Ezek ősi kapcsok az akadályok és az ajtók között, meg kell oldani őket, hogy szobáról szobára lehessen mozogni. Kérlek, próbálj meg hozzászokni a látványukhoz - lassan és türelmesen magyarázott, mint egy tanárnő. Idővel csak egyre jobban bíztam benne.
A következőkben átvezetett engem ilyen kirakósokon, tanítva, hogyan oldhatom meg őket. Nem szeretnék nagyképű lenni, vagy bármi ilyesmi, de szinte segítség nélkül megoldottam. Az összes feladványt. Egyszer viszont Toriel felém fordult.
- Most lenne egy igazán nehéz kérésem, gyermekem - nézett komolyan a szemeimbe. - Azt szeretném, ha magadtól sétálnál át ezen a szobán. Bocsáss meg nekem ezért!
És elszaladt, hátrahagyva engem, aki a meglepettségtől mozdulni sem bírt. Most mit csináljak? Mi lesz, ha csapdába csal? Mi van, ha ő is olyan, mint Flowey?
Nem. Egy undok beszélő virág papolása miatt nem félhetek minden egyes lénytől, aki szembe jön! Lassan elkezdtem sétálni az ösvényen. Ez egy kifejezetten hosszú szoba volt és akadály nem is volt benne. Nem értettem, miért akarta Toriel, hogy átsétáljak rajta. A végén megálltam és szétnéztem. Sehol senki. Akkor most innentől folytassam egyedül?
Ekkor viszont kísérőm kisétált egy oszlop mögül.
-Üdvözlet, gyermekem! - mosolygott szélesen - Ne aggódj, nem hagynálak itt. Egész végig emögött az oszlop mögött voltam. Kösznöm a bizalmadat! - simogatta meg a hajamat. Olyan volt, mintha az anyukám lenne. Mármint nem az igazi anyám, ő soha nem csinált ilyesmit. Inkább mint... egy másik, rég elfeledett anyukám.
-Egyébként fontos is volt tesztelnem az önállóságodat - folytatta a beszélést - mivel most van egy kis dolgom és itt kell hagynom téged egy kis időre. Kérlek maradj itt! Veszélyes itt egyedül mászkálnod. - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna - van egy ötletem! Kapsz tőlem egy telefont! Ha szükséged van bármire, csak hívj! - bólintottam - Légy jó, rendben? - mosolyodott el utoljára és elsietett.
Magamra maradtam. Nem tudtam, meddig kell itt várakoznom, de semmi kedvem nem volt hozzá. Úgy gondoltam, belevtem magam a feladványok sűrűjébe.
A következő szoba nem bizonyult túl nehéznek. Csak el kellett sétálni a végébe. Én viszont kíványcsi voltam mindenre. Először is találtam egy titkos ajtót. Bementem rajta és egy tál cukorkát találtam odabenn. Mit ne mondjak, eléggé meglepett. Azért elvettem egyet, hátha tud valamit, ami kellhet a későbbiekben. Az ajtón kívül volt pár levélkupac. Az egyikben megint megtaláltam azt a fura csillagszerű képződményt, amit az első szobában is. Kézbevettem ezt is, megint fény töltötte be a szobát. Nem értettem, mi ez, de elég viccesnek tűnt. Besétáltam egy másik levélkupacba is, hátha ott is találok valamit.
Ekkor elém ugrott egy béka. Teljesen olyan volt, mint a felszínen, egy kivétellel: a derekamig ért. Én hirtelen megijedtem és elkezdtem rohanni a szoba végéig. A béka nem követett szerencsére.
A következőkben szintén érdekes feladványokat kellett megoldanom, annyit, hogy szinte nem is emlékszem, milyenek voltak. Az egyik viszont tisztán megragadt az emlékeim közt.
Egyszerűen csak át kellett volna mennem egy kis szobából a másikba, ami nem is lett volna olyan nehéz. Viszont a két szoba közötti szűk és egyetlen átjáróban egy szellem aludt. Nem tudtam miatta folytatni az utamat, ezért úgy gondoltam, talán arrébb teszem. Fel is emeltem, viszont ekkor felébredt.
Tudhattam volna. Hülye ötlet volt.
A szellem nem mérgesen, inkább mélabús unottsággal figyelt és nem akart továbbengedni.
Úgy gondoltam, kissé felvidítom és szélesen rámosolyogtam, mert hirtelen semmi más nem jutott eszembe.
- Most nagyon nem így érzem magam. Sajnálom. - mondta, viszont egy kicsit már mintha jobban érezte volna magát.
Talán fel tudom vidítani.
- Hé - sandítottam rá - hogy hívják a bátor, mindenre elszánt kanalat?
- Hogyan? -nézett rám kíváncsian.
- Merőkanálnak - mondtam halkan. A humorérzékem sosem volt az igazi...
- Heh... heh... - ez nem volt éppen őszinte nevetés, de megpróbálta. Hirtelen elkezdett sírni. Nagyon megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, közelebb léptem, de aztán meglepetten kiáltottam fel. A szellem krokodilkönnyei visszapattantak a földről és ami elért engem, az rendesen meg is égetett.
Tehát ez az ő támadása!
Viszont egyre jobb kedvűnek látszott, úgyhogy úgy gondoltam, tovább próbálkozom. A fájdalomtól kissé könnyes szemmel elmosolyodtam és szólásra nyitottam a számat, ő viszont közbeszólt, mielőtt bármit mondhattam volna.
- Mutathatok valamit? - kérdezte. Én félve rábólintottam. - Nézzük - motyogta a nem létező orra alatt és tovább potyogtatta a könnyeit, amik hirtelen megfordultak és elkezdtek felfelé szállni, kalapot formálva a feje tetején.
- Ezt úgy hívom, „Elegáns Blook". Tetszik? - nézett rám reménykedve.
- Ez valami zseniális! - kezdtem el tapsolni. - Hogy csináltad?
-Azta - nézett el fölöttem gondolkodóba esve, a kérdésemet teljesen figyelmen kívül hagyva. - Általában azért jövök le a Romokhoz, hogy egyedül lehessek, de ma - szegezte hirtelen rám a szemeit - megismertem valakit, aki igazán kedves... Oh -nézett hirtelen szét - Már megint rossz helyen vagyok... Elmegyek az utadból... - és egyszerűen köddé vált.
Halványan mosolyogva néztem a helyet, ahol az előbb állt. Igazán szimpatikus ez a szellem! Amikor viszont lenéztem a lábamra, megijedtem. Egy-két helyen egészen felhólyagosodott az égéstől. „Szerencse, hogy csak pár helyen" - gondoltam és tovább mentem.
A többi feladványon játszi könnyedséggel túljutottam. Megtanultam békét kötni néhány kevésbé intelligens szörnyeteggel. Néha megsebeztek, de végül szabadon engedett mind.
Viszont elég hamar elfáradtam. A végén már alig álltam a lábamon és azon gondolkodtam, hol és hogyan aludjak biztonságban. Azt gondoltam, keresek egy biztonságosabb szobát.
Kisvártatva egy házikót találtam, előtte egy hatalmas fával. „Milyen kis takaros" - gondoltam. „Vajon beengednének éjszakára?"
Viszont már nem volt szükség megkérdezni. Hirtelen kinyílt a házikó ajtaja és Toriel viharzott ki rajta.
- Jaj nekem - mondta idegesen - Ez hosszabb lett, mint ahogyan azt elterveztem... - majd szaladt előre és a fülélhez emelte a telefont. Ebben a pillanatban az én telefonom csörrent meg. Toriel megtorpant és egyenesen rám nézett, majd rémület futott át az arcán és egyenesen hozzám szaladt. - Hogyan jöttél ide gyermekem? - kérdezte meglepett-aggódó arccal. - Megsérültél? - megráztam a fejem, viszont ő egyből kiszúrta a kisebb sebeket szerte a testemen. Sóhajtott - Erre, erre, be tudom gyógyítani... - kezdett el befelé terelgetni a házba.
- Nem szabadott volna ennyi időre magadra hagynom téged... - csóválta a fejét. - Felelőtlenség volt, csak azért, hogy meglephesselek téged... Gyere, kicsim - mondta és besétált a házba. Kissé megszeppenten baktattam utána. Nem tudtam, miért ilyen kedves, amikor még a nevemet sem tudja.
A házba lépve fennséges illat csapta meg az orromat. Nem is tudtam, mi lehet a forrása.
- Érzed ezt? - mosolygott rám Toriel - Meglepetés! Ez egy vajkaramellás-fahéjas pite!
Csak most, a korgó gyomrom hallatára jöttem rá, hogy egész nap nem ettem egy falatot sem és nagyon éhes vagyok. Akár idegen Toriel, akár nem, meg kell kóstolnom ezt a pitét...
- Gyere csak - intett nekem - van számodra még egy meglepetésem!
Odamentem hozzá, ő pedig megfogta a kezem. Volt valami benne, ami nagyon megnyugtatott. Kézen fogva egy ajtóig vezetett engem.
- Itt is van - nézett rám csillogó szemekkel - Egy szoba neked. Remélem tetszik! - borzolta kicsit össze a hajamat. Úgy bánt velem, mint egy kislánnyal, de ezt egyáltalán nem bántam.
- Valami ég... - szagolt bele hirtelen a levegőbe. - Ömm... Érezd magad otthon! - mondta gyorsan és elsietett.
Kissé elvarázsolva léptem be a szobámba. Kíváncsian néztem szét. Egész nagy szoba volt. Közepén egy óriási szőnyeg, kaptam egy saját ágyat, a falnál egy doboz volt különböző méretű cipőkkel, és egy óriási ruhásszekrény is volt ott. Kíváncsian belenéztem. Az egész szekrény tele volt csíkos pulóverekkel. Hasonlóak voltak, mint az enyém, viszont zöld alapon sárga csíkosak. Elővettem egyet kíváncsiságból.
Hirtelen rossz érzés fogott el, nem tudtam, miért. Villámgyorsan visszadobtam a pulóvert a szekrénybe és becsaptam az ajtaját.
A kényelmetlen érzés abban a pillanatban el is múlt.
Kíváncsi voltam, mik vannak még ebben a gyönyörű házban, viszont a szemem már ragadt lefelé. Jobbra néztem. A megvetett ágy állt ott. Nagyon hívogatott már, hiszen nem is tudom, mikor aludtam utoljára.
Utolsó emlékem, hogy ledőltem az ágyra és szinte abban a pillanatban beszippantott az álmok világa.
Egy mezőn keltem fel. Láttam a napot az égen.
„Csak álmodtam volna az egészet?"
A szememet dörzsölve ültem fel, utána úgy gondoltam, szétnézek. Felálltam és körbeforogtam. A mezőnek nem volt sem eleje, sem vége, de még széle sem. Amerre elláttam, csak napsütötte fűcsomók voltak mindenfelé.
- Szia Frisk! - hallottam egy hangot a hátam mögül. Ijedten megpördültem és egy lánnyal találtam szembe magam.
Ez a lány egyszerre volt gyönyörűszép és ijesztő. Rövid, barna nadrágot és zöld pulóvert viselt, sárga csíkokkal. A haja kicsivel ért az álla alá, pont, mint nekem és csak pár árnyalattal volt világosabb. Körülbelül egymagas volt velem. Az arca olyan volt, mint egy tündérnek: pirospozsgás és végtelenül szép. Egy valami nyugtalanított benne: a szeme. Nagy és szép vágású szemei voltak, viszont mindkettő vörös színű. Jóságosan mosolygott rám.
- Hogy megijedsz mindig! - nevetett fel halkan - kijelenthetem, hogy alig változtál, mióta utoljára láttalak - lépett közelebb és cirógatta meg az arcomat.
Tehát ismernem kéne ezt a lányt?
- Igen, ugyanolyan néma maradtál, mint régen - mosolyodott el. Én erre kicsit kinyitottam a számat, hogy mondjak pár szót, de ő halkan felnevetett.
- Nem kell emiatt beszélned. Így is aranyos vagy, ne aggódj - döntötte oldalra a fejét. - Nem hinném, hogy emlékszel rám, olyan rég volt... - kezdett el játszadozni a hajammal. - A nevem Chara. Jó barátok voltunk egészen addig, amíg-hehehe-el nem árultál engem - mosolygott továbbra is. - De ez már nagyon rég volt, szinte el is felejtettem. Na de nézzük, emlékszel-e. Tudod, miért vagyok most itt?
- Ne-nem tudom - mondtam szinte suttogva. Nem értettem, miért, de rosszul éreztem magam. Ebben a lányban volt valami visszataszító, amitől féltem, de nem tudtam volna pontosan megmondani, mi az.
- Igen, igen, rég volt az, nagyon régen - sóhajtott és hátrébb lépett. - Lenne egy küldetésem számodra...
- Küldetés? - suttogtam. Nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban.
- Ejnye Frisk, csak nem félsz? - nézett rám szánakozva - tőlem nem kell félned, a barátod vagyok!
- Én nem félek - suttogtam és egyenesen a szemébe néztem. Igyekeztem nem remegni.
- Remek! - csapta össze kezeit - Akkor térjünk hát a tárgyra - fordult hirtelen felém teljes testével, elkomolyodva - Meg kell ölnöd Torielt!
- Hogy mi? - léptem hátra megrökönyödve.
- Hát nem érted, Frik? - nézett a szemembe aggódva - ezek a szörnyek nem a barátaid! Lehet, mosolyognak, de egyedül azt várják, hogy megölhessenek! És azt tudod, miért?
- Miért? - suttogtam elcsukló hangon.
- Mert már csak egy lélek kell, hogy megtörjék az átkot. - mondta komoran. - Nem önszántukból vannak ők a föld alatt, nehogy azt hidd! Mi, emberek zártuk ide őket. És csak úgy juthatnak ki, ha szereznek néhány emberi lelket. -fordult el tőlem. - Most még kedvesek veled. Segítenek. Befogadnak téged. Családtagként kezelnek. De aztán mikor eljön a pillanat - szorult ökölbe a keze - és élvezettel fognak megölni.
Hirtelen térde estem. Nem tudtam befogadni ennyi információt egyszerre. Tehát Toriel mégis...
Megint keserves sírásba kezdtem. Mióta leestem ide, folyamatosan csak bőgök...
-Shh - térdelt le elém Chara és átölelt - Semmi baj! Egyenlőre csak annyit kell tenned, hogy megölöd Torielt. Ha megölöd a királynőjüket, rettegni fognak tőled! Utána majd meglátjuk, mi lesz - suttogta - Én mindig itt leszek neked és segítek, ha baj van.
A zokogásom nem akart abbamaradni. Chara még utoljára odahajolt hozzám és a fülembe súgta.
- Ne feledd: Toriel nem élhet, ha te élni akarsz!
Ebben a pillanatban izzadtan, könnyes szemmel és zihálva ültem fel új ágyamban.