Az Alvilág angyala

Múlt

Értetlenül néztem a gyerekekre.
- Bezárult a kör? Ez mit jelentsen?
- Hát nem ismersz már mindannyiunkat? – nézett fel rám Amelia.
- Tulajdonképpen de, viszont...
- Meg kell mutatnunk valamit – mondták egyszerre. De nem véletlenül tették, hiszen az egyezés tökéletes volt és ez az egész kétségkívül nyomasztó érzést keltett bennem.
- Mit? – kapkodtam a fejem köztük kíváncsian.
- A múltat – felelték. Rémisztő volt a tökéletes összhang köztük.
- Hogyan? – döbbentem meg.
- Tudod – kezdett el Jonathan beszélni – az emberek birtokában is van egy kis mágia. – Utána pedig a cowboy kalapos fiú folytatta:
- Ugyan sokkal kevesebb, mint a szörnyeknek, de van.
- Egy lélek még gyenge lenne ehhez – mondta Jane.
- Viszont mi hatan vagyunk – folytatta Mark.
- És hat lélek elég ahhoz, hogy meg tudjunk neked mutatni egyet s mást. – fejezte be Dorothy.
Ez a mutatvány egyszerre volt ámulatra méltó és fene módon ijesztő. Rémülten kapkodtam ide-oda a fejemet és nem bírtam megszólalni.
- Készen állsz? – kérdezték egyszerre.
- I-igen – mondtam halkan, mert nem voltam benne biztos, hogy ha bólintanék, azt látnák-e. A fény felerősödött és hirtelen elkezdett velem forogni a világ. Ők egyenként kinyújtották a kezüket, ami felett egy halványan derengő szív alakú lélek lebegett. Látszott, hogy ezek nem az igazi lelkek, legalábbis nem voltak itt teljes valójukban, mert csak halványan világoltak, ellenben az enyémmel, ami kiemelkedett a mellkasomból és vakítóan fénylett. A hat lélek egyszer csak elkezdett közelíteni az enyém felé. Pánikba estem, mert ha valami a lelkem felé közeledett, az általában nem jelentett jót. Próbáltam elmozdulni, de nem tudtam. Olyan voltam, mint egy élő kőszobor. Nem tudtam mást tenni: figyeltem, ahogy a hat lélek(?) közelít az enyém felé, anélkül, hogy bármit tehettem volna.
És egyszer csak összeolvadt. Az összes. Mindent vakító fény töltött el.
Amikor ki tudtam nyitni a szemem, a Romokban voltam, de még annak is az elején. Előttem terült el a virágágyás, a felszínről sütött le a nap. És a virágágyás kellő közepén ott feküdt...
Ott feküdtem én. Legalábbis a hasonmásom. Döbbenten figyeltem, ahogyan föláll és tovább sétál. Nem kellett követnem, a hely mozgott a talpam alatt.
- Hali! – hallottam meg egy felettébb idegesítő hangot – Flowey vagyok! Flowey a virág!
- Menj tovább! – mondtam a hasonmásomnak – Menj tovább, különben bajod esik!
Ő viszont mint ha meg sem hallott volna. A virágra mosolygott.
- Hahó! Bántani fog! – próbálkoztam újra. Semmi.
- Gyerünk már! – tettem a kezem a hasonmásom vállára. Azaz csak tenni akartam, mert a kezem átsiklott a testén.
„Szóval nem is vagyok itt" – jöttem rá.
A lány nem mozdult el Flowey lövedékei elől. Megsebezték őt, de szerencsére jött Toriel és megmentette őt. Minden szó egyezett ezzel az idősíkkal és másodpercre pontosan ugyanaz történt. A lány mindenre ugyanúgy reagált, mint én. Ugyanúgy jutott túl a romokon. Ugyanott sérült meg. Mindent úgy csinált, ahogyan én tettem.
Torielnél is rögtön aludni ment.
És akkor történt az első változás.
Amikor felkelt, nem volt zaklatott. Nyújtózott egyet, aztán megtalálta a vajkaramellás-fahéjas pitét és eltette, majd vidáman kisétált a szobából. Toriel derűsen üdvözölte, de ő csak ennyit kérdezett:
- Mikor mehetek haza?
Toriel kitérő választ adott, de ő nem adta fel és addig kérdezősködött, amíg Toriel fel nem állt a helyéről és lement a pincébe. A hasonmásom utána ment és bármennyire is korholta emiatt Toriel, nem fordult vissza. A kapunál kecskemama felé fordult.
- Bizonyíts! Bizonyítsd be, hogy elég erős vagy a túléléshez! – és támadott. Tűzgömbök jöttek elő a tenyeréből és indultak el a hasonmásom felé. Ő próbált előlük elugrálni, de némelyik így is eltalálta őt. Ilyenkor felkiáltott az én hangomon, de közben próbált elugrálni. Egyszer sem támadt Torielre, mindig kitárta a karjait, hogy megölelje. Egy idő után anya már arra figyelt, hogy ne találja el a tűzgömbökkel a hasonmásomat. Végül megölelte és megengedte, hogy kimenjen az ajtón azzal a feltétellel, hogy soha többé nem jön vissza. Ezen meglepődtem. Toriel tekintete fájdalmas volt, amikor elment és nem Chara-tól féltette a hasonmásomat, hanem Asgore-tól.
A másik Frisk félve sétált a Snowdinba vezető úton. Egyszer-egyszer lépéseket hallott maga mögül, néha megroppant egy ág mögötte, ő erre gyorsított a léptein. Viszont ő volt a lassabb (vagy csak nem tudott teleportálni, mint a „támadója"), így felismerve a vereségét, megállt egy híd előtt.
- Nem tudod, hogyan köszönts egy új havert?
Sans állt mögötte. Én láttam, ő viszont nem és nagyon meg volt ijedve. Sans hangja fenyegető volt.
- Fordulj meg és fogjunk kezet!
A hasonmásom megfordult, de a csontváz keze, amit megfogott, szellentés hangot hallatott. Sans felnevetett és ami azt illeti, lehet, én is kuncogtam egy kicsit. A csontváz nagyon kedves volt a hasonmásommal. Mindig vigyorgott, de ilyen gondtalanul vidámnak még soha nem láttam. Kicsit szétnéztem, amíg ők beszélgettek és észrevettem Papyrust a távolban. Sans is észrevehette, mert elbújtatta a hasonmásomat egy lámpa mögé.
Papyrus rendesen leszidta Sans-t, mivel nem figyelt eléggé arra, ha esetleg egy ember arra járna. Lehet nem figyeltem... Miért kell Sans-nek az emberekre figyelnie?
Papyrus konkrét előadást tartott arról, mi lesz, ha ő elfog egy embert. Nagyon vicces volt, mint általában, de itt mindenkiben volt valami fura.
A találkozó után a hasonmásomnak megint akadályokon kellett túljutnia, de ezek feleannyira nem voltak nehezek, mint a Romokban. Talán azért, mert Papyrus csinálta őket. Ami azt illeti, láttam már ezeket az életben is, de már nem működnek szerencsémre, különben akármennyire is egyszerűek, megnehezítenék a Snowdinba sétálást.
A falun elámultam. Minden ház függönye ki volt húzva, a fenyőfa ezer színben pompázott a tér közepén. A hasonmásom bement a boltba, ahová én soha nem tudtam és vett pár fahéjas nyuszi alakú kalácsot. Szinte éreztem az illatát. Snowdin utcáin emberek nyüzsögtek és beszélgettek egymással, mintha semmi gondjuk nem lenne. Elbűvölt a látvány. Soha nem láttam ilyennek a falut.
Snowdinon túljutva Papyrussal találtuk szembe magunkat, aki kihívta a hasonmásomat. Harcoltak ugyan, de a fiatalabb csontváz nem volt túl erős, a hasonmásom pedig nem akarta bántani őt. Papyrus kékké változtatta a hasonmásom lelkét, amitől ő a földhöz ragadt és ugrálnia kellett az alatta elsuhanó csontok elől.
Végül Papyrus győzött. A hasonmásom összeesett. Először azt hittem, meghalt, de észrevettem, hogy lélegzik. Papyrus felkapta és bevitte egy kutyaházba, majd rázárta a rácsokat. A hasonmása hamar fölkelt, majd játszi könnyedséggel átmászott két rács között és újra elindult a faluból kifelé. Újra megküzdött Papyrussal. Ezúttal senki nem győzött. Mind a ketten lefáradtak és feladták a harcot, majd a másik Frisk felajánlotta, hogy legyenek barátok.
Utána elmentek randizni.
Hát mit ne mondjak, sem a hasonmásom, sem Papyrus nem tudott igazán, pedig szemmel láthatóan mindketten azt képzelték egymásról, így a randi mondjuk úgy, hogy kudarcba fulladt, de szerencsére ők ketten jó barátok maradtak.
A másik Frisk tovább indult.
A következő helyszín a Vízesés volt. Itt ismerte meg a hasonmásom közelebbről a kis haveromat és itt találkozott Undyne-nal. Őszintén szólva még úgy is megijedtem tőle, hogy tudtam, én tulajdonképpen nem is vagyok ott. Egész testében páncélt viselt és a hangja több volt, mint fenyegető. Meg akarta ölni a hasonmásomat, ő viszont folyton vagy elmenekült, vagy a dínógyermek elállta az útját. A hidakra kiérve találta meg úgy, hogy tudjon is harcolni. A másik Frisk rohant, ahogyan bírt, de egy-egy dárda így is eltalálta, mégsem ejtett rajta végzetes ütést egyik sem. Túljutott a híd labirintuson...
...egyenesen egy zsákutcába. Mikor elindult visszafelé, Undyne elvágta az útját, ami azt illeti: szó szerint. Dárdaesőt zúdított a hídra, amin állt és ezért a híd beomlott, a hasonmásom a mélybe zuhant. Újra egy virágágyásra érkezett. Kis időre elvesztette az eszméletét, amikor pedig felkelt, eléggé meg lehetett lepődve. A víz körülötte legalább a derekunkig ért és mindenfelé szemétkupacok hevertek. Kissé felhúzott orral verekedte át magát a szemeten, viszont nem vette észre az egyik kupac tetején ücsörgő Dummyt, aki ezért felettébb mérges lett. Büszkeségünk ide vagy oda, Napstablook az utolsó pillanatban mentette meg a másik Frisket, aki vidáman tovább indult.
Különböző akadályokon haladt át, volt, hogy Undyne megtalálta, volt, hogy eltévedt és egyszer betévedt a Temmie faluba is. Aztán végül egy sziklához ért.
A tetején ott állt Undyne (a változatosság kedvéért).
- Hét. – mondta – Hét emberi lélek és Asgore királyunk istenné válik. – Eddig háttal állt, most kilencven fokkal elfordult. – Hat. Ennyit gyűjtöttünk az idők során. Értetted? – fordult felénk. A hasonmásomra pillantottam, aki reszketett. – A te hetedik és utolsó lelkeddel ez a világ átváltozik. – megint fordult kilencven fokkal – De először – fordult újra felénk (nem értettem, mi ez a nagy forgás) – hadd meséljem el a mi embereink tragikus történetét! – és újra elfordult (megj: de most komolyan, miért forog ennyit? :"D) – Az egész régen kezdődött...
Néma csend.
- Nem – fordult vissza – tudod, mit? A FRANCBA VELE! – kezdett el ordítani – MIÉRT MONDANÁM EL NEKED, HA TE HALÁLRA VAGY ÍTÉLVE?! NGAAAAAAAHHH!
És megint háttal állt nekünk, levette a sisakját és újra visszafordult.
- TE! – mutatott rá a hasonmásomra – mindannyiunk reményei és álmai útjában állsz! Alphys történelemkönyvei miatt azt hittem, hogy az emberek menők, az óriási robotjaikkal és óriás kardú harcosnőikkel („Honnan szedett ilyeneket?"). De te? Te csak egy gyáva féreg vagy egy gyermek testében! Fuss csak el! – gúnyolódott – „Ó én olyan más vagyok, csak mert random ellenségeket ölelgetek!" – figurázott ki minket – Tudod mi lenne még inkább értékes mindenki számára? – nézett a hasonmásomra fenyegetően – HA HALOTT LENNÉL! Ez az igazság, ember, hogy ha tovább mész, az bűnnek számít! A te életed minden, ami köztünk és a szabadság között áll! Ebben a pillanatban szinte érzem, hogy mindenki szíve egy ütemre dobog! Mindenki egész életében ezt a pillanatot várta! De mi nem vagyunk idegesek. Ha mindenki beleadja szívét-lelkét, nem veszíthetünk! Most, ember, fejezzük ezt be. Itt és most! Megmutatom neked, milyen határozottan tudnak lenni a szörnyek! – vigyorodott el – Lépj közelebb, amint készen vagy! Fuhuhuhuhu!
Még soha nem láttam ilyennek Undyne-t, de valljuk be, nem állt távol tőle ez a stílus. A hasonmásom vett egy nagy levegőt és elkezdett rohanni, hogy megkerülje a sziklát, de Undyne az útját állta és zölddé változtatta a lelkét. A hasonmásom azon kapta magát, hogy nem tud rendesen mozogni, de kapott egy pajzsot. Forogva védte egymás után a felé száguldó dárdákat. Hirtelen a lelke újra pirossá változott. Undyne nem koncentrált eléggé. Ő elugrott a maradék dárda elől és teljes erejéből rohanni kezdett. Sikerült megkerülnie a sziklát, de nem sokkal utána a hősnő megint elkapta. Újra védekezett, újra kiszabadult, újra menekült.
Ezt megcsinálta pár alkalommal. A Vízesésből kiérve egy kifejezetten forró helyen találtuk magunkat. Én legalábbis nem éreztem hőt itt, de a kiszáradt földtől és az alattunk folyó láva miatt szinte éreztem a meleget. Egyszer menekülés közben megcsörrent a másik énem telefonja, akkor nem kicsit komikus helyzetet eredményezve mindketten megálltak. Nem hallottam, mit mondanak neki a telefonba, ő leginkább „ühüm"-mel válaszolt, majd letette és rohant tovább.
Egy idő után Undyne teljesen kiszáradt és elveszítette az eszméletét. Elég volt a hasonmásom rémült arcára néznem, hogy pánikba essek: Mit fog csinálni? Mi lesz, ha elmenekül?
A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam: lehet, egy ilyen helyzetben én is menekülőre fognám a dolgot.
Szerencsére viszont a hasonmásom egy kis habozás után nem elrohant, hanem szétnézett és talált egy vízadagolót. Gyorsan odaszaladt, töltött egy pohár vizet és az eszmélettelen Undyne-ra borította a tartalmát. A legendás harcos feltápászkodott, vetett egy pillantást a másik Frisk-re, majd elfordult és elsétált.
Azt hittem, a hasonmásom tovább fog menni, de tévedtem. Ő megfordult és elindult visszafelé. Nem értettem, hová megy, egész addig, amíg egy fura házhoz nem értünk, amiben valaki zongorázott. A ház előtt Papyrus állt.
Végignéztem, ahogy beszélnek pár szót, aztán bemennek a házba. Jobb híján én is követtem őket.
Nos, Undyne nem volt a legbarátságosabb. Miután Papyrus az ablakon keresztül távozott (esküszöm, kezdem megszokni), eléggé lehordta a hasonmásomat, de mielőtt kirúghatta a házból, újonnan megjelent Papyrus és azt mondta, Undyne nem áll készen arra a feladatra, hogy a barátom (az enyém?) lehessen.
Undyne ekkor szinte megőrült és elkezdett arról hadoválni, hogy legjobb barátok leszünk. Mit ne mondjak, elég furának tartottam, hogy hellyel és itallal kínálta a másik Frisket, de mikor az fel akart állni, ő egy dárdát hajított az asztalba, ami kettétört.
A hasonmásom teát választott. Undyne gyorsan megfőzte és „felszolgálta". Annak ellenére, hogy törött volt, az asztalt meglepően jól lehetett használni. Utána Undyne elmondott egy történetet.
- Hé – törte meg a csendet. – Tudod... egy kicsit nehéz nekem, hogy ezt a teát választottad. – nézett a hasonmásomra tűnődően – Arany virág tea... Ez Asgore kedvence. – válaszra várva meredt a hasonmásomra, de ő nem szólalt meg – Tulajdonképpen így visszagondolva, kicsit rá emlékeztetsz – vigyorodott el – Mindketten totálisan zakkantak vagytok! – Megint csönd uralkodott egy perc erejéig. Undyne nagy levegőt vett. – Tudod, elég forrófejű voltam gyereknek. Egyszer, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legerősebb, megpróbáltam harcolni Asgore-ral – mosolyodott el halványan az emléken - Persze a hangsúly a „megpróbáltam"-on van – forgatta kicsit a szemét. Érdeklődve figyeltem én is, kíváncsi voltam Undyne múltjára. – Egy ütést sem tudtam rá mérni. És ami még rosszabb, ő egész idő alatt megtagadta a visszatámadás lehetőségét. Annyira megalázottnak éreztem magam – sütötte le a szemét – Persze ő észrevette ezt és valami óriási ostobaságot mondott: „Bocsáss meg, tudni akarod, hogyan győzz le engem?". Igent mondtam és onnantól kezdve ő edzett engem. Egy nap, gyakorlás közben végre leütöttem őt. És... rosszul éreztem magam – húzta el a száját – De ő szinte ragyogott. Még soha nem láttam valakit olyan büszkének azért, mert fenékbe rúgták – nevetett fel – Egyébként, hogy rövidre fogjam, ő folytatta az edzésemet és most én vagyok a királyi testőrség feje, szóval én vagyok az, akinek a lúzereket kell edzenie. Mint... ööh... Papyrus! De őszintén szólva... - sütötte le a szemét – kétlem, hogy bármikor is meg fogom neki engedni, hogy belépjen a testőrségbe. Ne mondd el neki, hogy ezt mondtam! – nézett komolyan a hasonmásomra – Ő csak... hát... - nézett oldalra – ez nem azt jelenti, hogy gyenge lenne, mivel egyébként ő nagyon kemény. Csak... ő... túlzottan ártalmatlan és kedves! Úgy értem... nézd... az volt a feladata, hogy elfogjon téged, de a végén ti mégis barátok lettetek! Soha nem küldeném őt egy háborúba... Apró, mosolygó részekre szednék őt szét. Pontosan ezért – nézett fel – elkezdtem őt főzni tanítani, tudod? Szóval, így talán tud valami mást kezdeni az életével.
A történet végeztével elgondolkodtam. Igazán aranyos volt, de nem értettem, Papyrus hogy lehet akkor most a testőrség tagja. Mi történhetett?
Már csak arra eszméltem fel, hogy a ház lángokban áll és Undyne egy dárdával a kezében áll a hasonmásom előtt. A másik Frisk felemelte az öklét és közelebb lépett. Elsápadtam.
És ekkor a hasonmásom megütötte Undyne-t, aki eleve nagyon dühös lehetett rá. A tenyerembe temettem az arcom.
- Mi?! – hallottam Undyne hangját – Ez a legjobb, amit be tudsz mutatni?! Még ha teljes erőddel támadsz is rám, akkor sem tudod rávenni magad, hogy bánts, igaz? – felnéztem. Undyne döbbenten állt a hasonmásom előtt. – Heh – sütötte le a szemét – Tudod, mit? – dobta el a dárdát – Tulajdonképpen nem is akarlak bántani. Eleinte utáltam azt az idióta, mosolygós képedet, de ahogyan most megütöttél... - nézett fel – Olyasvaklakire emlékeztetett, akivel edzenem kellett volna. Most már tudom, hogy nem csak egy tehetetlen vesztes vagy, hanem egy tehetetlen vesztes óriási szívvel! – vigyorodott el – Csak úgy, mint ő. – Mivel erre is csak egy félénk mosolyt kapott válaszul, sóhajtott egy nagyot – Figyelj, ember. Úgy tűnik, muszáj lesz megküzdened Asgre-ral. De őt ismerve, ő sem szeretné ezt. – mosolyodott el – Beszélj vele! Biztos vagyok benne, hogy meg tudod győzni, hogy engedjen haza! Talán egyszer majd egy rossz ember is leesik ide és el tudom venni az ő lelkét. – gondolkodott el egy pillanatra – Ó – eszmélt fel – és ha bántani mered Asgore-t... Elveszem a lelkeket... Megtöröm az átkot... És a lelket is kiverem belőled. Erre valók a barátok, nem? – nevetett fel – Na, menjünk a francba ebből a lángoló házból!
Mit ne mondjak, ez igazán érdekes volt. Undyne még elmondta, hogy innentől Papyrusnál fog lakni, majd elment. A hasonmásom elindult Hotland felé.
Hotland igazán érdekes helynek bizonyult. Rögtön az elején egy óriási labor tornyosult felénk. A másik Frisk szinte gondolkodás nélkül bement.
Odabenn félhomály uralkodott, a hasonmásomat viszont bármerre is ment, egy fénysugár világította meg. Rögtön az elején egy óriási computer volt, amin a másik Frisk szerepelt többszörös nagyításban. A teremben helyet foglalt még egy rendetlen asztal, amin halmokban álltak a levelek, egy hűtőszekrény és egy csomag kutyaeledel. A hasonmásom gyorsan próbált átszaladni és túlmenni a nyomasztó építményen, de hirtelen felkapcsolódtak a lámpák. Előtte egy alacsony, dínó szerű lény állt, szemüveggel az orrán.
„Alphys!"
- Ó, egek – rémült meg – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar találkozunk! – kezdett el pattogni - Nem mosakodtam, éppen hogy fel vagyok öltözve, itt minden rendetlen és... - ekkor észrevette, hogy a hasonmásom értetlenül nézi őt földbe gyökerezett lábakkal. – Ööööö... H-he-helló! Dr.Alphys vagyok, Asgore királyi tudósa! D-d-de én nem vagyok egy a „rossz fiúk" közül – kezdett el mentegetőzni a hasonmásom rémült arca láttán – Tulajdonképpen mióta kiléptél a romokból, én... ömm... - vörösödött el – megfigyeltem az utadat a kameráimon keresztül. A harcokat... A barátságkötéseket... Mindent! Eleinte meg akartalak állítani, de ha valakit folyamatosan nézel a képernyőn, egy idő után szurkolni fogsz neki – vörösödött el mégjobban. Sz-szóval most már segíteni akarok neked – mosolyodott el - A tudásommal könnyen keresztül tudlak téged vezetni Hotland-en! Tudok egy utat is Asgore kastélyához! Nem probléma! – kacsintott – Csak... öm... - vörösödött el harmadszor is – lenne itt egy kicsi gond ... Még régebben csináltam egy robotot, a neve Mettaton. Eredetileg azért építettem, hogy szóraoztató robot legyen, tudod, mint egy robotikus TV-s híresség vagy ilyesmi – mosolyodott el – Nemrég úgy gondoltam, kissé hasznosabbá formálom. Tudod, csak néhány praktikus funkció, mint például... - vörösödött el még jobban – Em... ember ellenes harci funkciók? P-persze amikor láttam, hogy jössz, rájöttem, hogy ezeket törölnöm kell belőle! Sajnos viszont a törlés közben egy kis hibát vétettem és... - nézett el oldalra – Most ő egy megállíthatatlan gyilkológép, aki emberi vérre szomjazik... - nevetett fel idegesen – de reméljük, nem futunk bele!
Abban a pillanatban puffanás rázta meg a házat. Mintha két keményebb fém egymásnak ütötte volna. A hasonmásom összerezzent, Alphys értetlenül nézett körbe. A másodiknál a másik Friskhez fordult.
- Te is hallottál valamit?
Utána egyre gyakrabban jöttek a puffanások, Alphys pedig értetlenül kapkodta a fejét. Aztán hirtelen rájött...
- Ó, jaj, ne...
Hirtelen a mellettük lévő falból kirobbant egy fura robot. Nem úgy nézett ki, mint az a Mettaton, akit ismertem, inkább egy guruló számítógépre hasonlíott, akinek vannak kezei. Emlékszem, láttam őt Papyrus egyik csapdájánál.
- Ó, igen! – mondta – Üdvözlök minden szépséget a mai kvízshow-nkban!
Színes fény töltötte be a szobát és a reflektor nem csak Alphyst és a hasonmásomat vakította el, hanem engem is.
- Egek! Már most megmondhatom, hogy a mai adás jó lesz! – folytatta a robot – Nagy tapsot a csodálatos versenyzőnknek! – tapsvihar töltötte be a szobát, holott (remélem) csak hárman voltak ott – Soha nem játszottál még ilyet, gyönyörűm? Semmi baj! Ez egyszerű! Egyetlen szabály van: Válaszolj helyesen... vagy meghalsz!
Majdnem felnevettem hirtelen meglepetésemben.
A kérdések egyszerűek voltak. Mármint egyszerűek voltak úgy, hogy Alphys körülbelül az összeset elárulta a hasonmásomnak.
A kvízshow végeztével a hasonmásom „szabadon lett engedve". Egész Hotland területrén különböző akadályokon ment át, miközben Alphys telefonon segítette. Nem egyszer rohant bele Mettatonba, aki különböző életveszélyes feladatoknak tette őt ki, több szörny is megtámadta, a legijesztőbbek talán a testőrség tetőtől-talpig felfegyverzett tagjai voltak. Egyszer Muffet, a pók-kisasszony hálójába is beleakadt és meg kellett küzdenie vele. Ő békét kötött minden egyes szörnnyel, akit látott.
Végül egy étterem előtt találta magát. Az ajtó mellett Sans állt.
„Jaj ne, ő is meg fogja támadni?"
- Hé – szólította meg – Úgy hallottam, a Maghoz készülsz.
A Mag az Alvilág középpontja. Onnan lehet eljutni Asgore palotájáig. A másik Frisk bólintott.
- Mi lenne, ha előtte eljönnél velem vacsorázni? – kérdezte a csontváz. A hasonmásom megint csak bólogatott.
- Király, köszi a meghívást – viccelődött Sans. – Erre – biccentett – tudok egy rövidebb utat...
Szinte rögtön egy étteremben találták magukat. Leültek egy asztalhoz, én meg több szék híján odaálltam az asztaluk mellé. Úgy sem voltam fáradt, hiszen eleget pihen az ember, miközben halott.
- Tehát itt vagyunk – törte meg a csendet Sans – Szóval az utazásod már majdnem véget ért, igaz? Tényleg haza akarhatsz menni – komolyabban beszélt mint általában és ez engem nagyon meglepett – Hé, ismerem az érzést, kölök. Mégis... Néha jobb, ha elfogadod, ami neked adatott – sütötte le a szemét – Idelenn tudsz enni, inni, vannak barátaid... Tényleg számít, amit tenni akarsz?
Egy kis ideig csend uralkodott.
- Á, felejtsd el – legyintett Sans – Szurkolok neked, kölyök!
Majd fölállt és elment. (megjegyzés: A történetet is le akartam fordítani, de csak a szóvicceknél jöttem rá, hogy azt nem tudom. Mindenkinek bocsi!)
Természetesen a hasonmásom sem üldögélt ott tovább. Egy szállodában volt. Szétnézett, de láthatólag nem volt álmos, úgyhogy tovább ment. Egy híd vezetett át a Magba. A másik Frisk meglepően jól tájékozódott és játszi könnyedséggel ment túl az őt érő akadályokon, míg végül egy ajtóhoz nem ért, ami mellett egy lift volt, de az nem működött. Sóhajtott egyet és belépett jobb híján az ajtón. Egy óriási színpadon találta magát. Gyanakvón kezdett el lépkedni egyre beljebb, míg nem Mettatonnal találta szembe magát.
- Ó, igen! Itt vagy, drágám! Itt az ideje, hogy kiterítsük a lapjainkat! Itt az idő, hogy megállítsd ezt az „üzemzavaros" robotot! – A hasonmásom és én is meglepődtünk ezen a mondaton.
- Vagy nem! – Huh, már kezdtem megijedni, hogy Mettatonnal valami baj van. – Üzemzavar? Újraprogramozás? Komolyan! Ez csak egy nagy műsor volt! Színészet! Alphys egész idő alatt adta neked a hülyét. Egész idő alatt figyelt téged, így hozzánőtt a kalandodhoz. Kétségbeesetten próbált a része lenni. Szóval úgy döntött, beszúrja magát a te történetedbe. Újra aktiválta az akadályokat. Megállította a lifteket. Ellened fordított engem. Így meg tudott védeni a veszélyektől, amik valójában nem is léteztek. Tehát, ha azt gondolod, hogy ő a jó, akkor tévedsz, mert ő nem az! És itt az ideje élete legszebb órájának! Egész idő alatt Alphys a szobán kívül várakozik. A „csatánkat" meg fogja szakítani. Azt fogja színlelni, hogy „deaktivál" engem és „megment" téged még egyszer utoljára. Végül ő lesz a megmentője a te kalandodnak. Annyira fel fogsz rá nézni, hogy rá tudjon venni, hogy ne menj el.
A hasonmásom eleve nem volt túl beszédes, de most még levegőt venni is elfelejtett.
- Vagy mégsem. Látod, elegem van ebből a kiszámítható akciózásból! Nem vágyom arra, hogy embereket sebesítsek meg. Az egyetlen vágyam a szórakoztatás. Mindenek után a közönség jó műsort érdemel, nem? És mit ér egy műsor fordulat nélkül?
Ekkor elzárult az egyetlen menekülési út a hasonmásom mögött. Szinte rögtön dörömbölés hallatszott.
- H-h-hé! – hallottuk Alphys hangját – M-m-mi történik?! Az a-a-ajtó csak úgy bezárta magát!
- Elnézést mindenkinek, de a szokásos programunk most elmarad! De itt látható a finálé, ami garantáltan megvadít mindenkit!
A színpad hirtelen elkezdett óriási sebességgel emelkedni, a hasonmásom hátra is esett.
- Igazi dráma! Igazi akció! Igazi vérfürdő! Mind az új műsorunkban: A gyilkos robot támadásában!
Mettaton ugyan támadott, de a hasonmásom könnyűszerrel védett. Egy pillanattal később megcsörrent a telefon a zsebében. Gyorsan felvette és halk „ühüm" – ökkel válaszolt, majd hirtelen megszólalt.
- Nézd csak, ott van mögötted egy tükör! – mutatott Mettaton háta mögé. A nagyképű robot megfordult, a másik Frisk pedig odarohant és átállította a hátán lévő kapcsolót.
- Te most... átállítottad... a kapcsolómat...
Hirtelen nem csak Mettaton, hanem minden fény vadul villogni kezdett és füst töltötte be a termet.
Amikor legközelebb látni lehetett, nem a régi számítógép szerű robot állt a hasonmásom előtt, hanem egy olyan robot, aki ember alakkal és feltűnően hosszú lábakkal büszkélkedhetett.
- Ó, igen! – szólalt meg. A hangja is megváltozott, mély férfihang zengett a teremben a robothang helyett. – Jaj nekem! Ha átállítottad a kapcsolómat, az csak egy dolgot jelenthet! Nem tudsz várni az új testem bemutatójára! Milyen udvariatlan! – pózolt drámaian – Szerencsédre régóta terveztem, hogy ezt megmutatom a világnak. Szóval köszönetképpen óriási jutalomban részesítelek! – kacsintott – Életed utolsó pillanatai tényleg gyönyörűek lesznek!
És támadott. Ez a csata átmenet volt egy tánc és egy igazi mérkőzés között. Két ütés között a harcolók drámaian pózoltak, vagy tettek pár tánclépést. A nézettség folyamatosan emelkedett.
Egy idő után Mettatonnak valamiért leestek a kezei. Majd a lábai.
Nem volt kérdéses a műsor kimenetele: a hasonmásom győzött. Egy lezárás után már rohant is tovább.
„Nagyon haza akarhat menni"
A lift előtt viszont Alphys megszólalt.
- Ezt nem bírom tovább – motyogta- É-én hazudtam neked. Egy emberi lélek nem elég az átok megtöréséhez. Ez a művelet legalább egy ember és egy szörny lelkét igényli. – szomorúan a másik Friskre nézett – Ha haza akarsz menni, el kell venned a lelkét. Meg kell ölnöd Asgore-t! – fordított hátat – Sajnálom! – mondta, majd elszaladt. A hasonmásom alig bírt levegőt venni. Tett egy lépést Alphys távolodó lépteinek hangja után, de aztán inkább megrázta a fejét és belépett a liftbe.
Egy hosszú liftezés után egy kőfolyosón találta magát. Mély levegőt vett és futólépésben elindult. A folyosó végén egy hosszú út volt, ami a város mellett vitte végig az arra járót. A város gyönyörű volt, de a másik Frisk mégis könnyes szemmel maga elé meredve sétált szaporán. A sétány egy otthonos kis házhoz vezetett, pontosan olyanhoz, mint amilyen Torielé volt. A hasonmásom bement. Odabenn nyüzsögtek a szörnyek, de egyikük sem támadta meg. Mindenki nyugodt volt és vidám. Időről-időre megszólították és meséltek neki.
- Réges-régen egy ember esett a romokba.
- Az esés miatt megsérülve az ember segítségért kiáltott.
- Asriel, a királyunk fia hallotta meg a segélyhívást.
- Behozta az embert a kastélyba.
- Idővel Asriel és az ember olyanok lettek, mint az ikertestvérek.
- A király és a királynő úgy viselték gondját az embergyereknek, mintha a sajátjuk lenne.
- Az Alvilág tele volt reménnyel.
- Aztán... Egy nap...
- Az ember nagyon megbetegedett.
- A beteg embernek egyetlen egy kívánsága volt,
- Hogy lássa a virágokat a falujából.
- De mi semmit sem tehettünk.
- A következő nap
- Az ember meghalt.
- Asriel, nagy fájdalom közepette elnyelte az ember lelkét,
- És egy hihetetlen erejű képződménnyé változott.
- Az ember lelkével Asriel átléphette az átkot.
- Kivitte az ember lelkét a napsütésre,
- És visszavitte az emberek falujába.
- Asriel elérte a falu belsejét,
- Ott talált egy arany virágágyást,
- Oda tette le az embert.
- Hirtelen sikítás rázta meg a falut.
- Az emberek látták, ahogyan Asriel fogja az ember testét.
- Azt hitték, ő ölte meg a gyermeket.
- Az emberek mindennel rátámadtak, amijük csak volt.
- Ütést ütés után kapott.
- Asrielnek megvolt az ereje, hogy mindnyájukat elpusztítsa.
- De...
- Asriel nem támadott vissza.
- Az embert szorongatva...
- Asriel mosolygott és elsétált.
- Végül Asriel hazatért.
- Belépett a kastélyba és összerogyott.
- A pora szétterjedt az egész kerten.
- A királyság kétségbe esett.
- A király és a királynő két gyermeket vesztettek el egy éjszaka alatt.
- Az emberek újra elvettek tőlünk mindent.
- A király eldöntötte, hogy itt az idő véget vetni a szenvedésünknek.
- Minden embernek, aki leesik, meg kell halnia.
- Elég lélekkel meg tudjuk törni az átkot örökre.
- Már nincs sok idő.
- Asgore királyunk reményt ad nekünk!
A hasonmásom már zokogva szaladt az újabb város menti úton.
Mit ne mondjak, nem csak ő zokogott...
- Mosolyognod kellene neked is!
- Nem vagy izgatott?
- Nem vagy vidám?
- Szabad leszel.
Az útnak vége szakadt. A hasonmásom bement a kastélyba. Egy folyosóra érkezett, aminek valaki volt a végén. A sírástól felpuffadt szemekkel lassan odasétált.
Sans fordult szembe vele.
- Tehát végül megcsináltad – mosolygott – az utad vége a kezedben van. Pár perc múlva megismered a királyt. És együtt... Te határozhatod meg a világunk sorsát. Minden mozdulatod számít. De te... nem számít, milyen küzdelmeken és nehézségeken mentél keresztül, mindig törekedtél a jó dolgot tenni. Megtagadtad, hogy bánts bárkit is. Még ha el is menekültél, azt egy mosollyal tetted. Most kell szembe szállnod a legnagyobb kihívással az egész utad során. A tetteid itt az egész világunk sorsát meghatározzák. Ha megtagadod a harcot, Asgore elveszi a lelked és elpusztítja az emberiséget. De ha megölöd Asgore-t és haza mész, a szörnyek továbbra is az Alvilágba zárva maradnak. Mit fogsz tenni?
De nem érkezett válasz.
- Hát, ha én lennék te, én már bedobtam volna a törülközőt mostanra. De te nem azért jöttél el idáig, hogy feladd, nem igaz? – mosolyodott el újra – Igen. Van valamid, amit úgy hívnak, „határozottság". Addig, amíg kitartasz, addig amíg azt teszed, ami a szívedben van, úgy gondolom, a jó dolgot tudod tenni. Rendben – sütötte le kissé szomorúan a szemét – Mi mindannyian számítunk rád, kölyök. Sok szerencsét! – veregette meg a hasonmásom vállát, majd eltűnt.
A másik Frisk kissé megerősödve lépett ve a következő szobába. Asgore, a király elvezette az átokig. Nem is átok volt tulajdonképpen, hanem egy megtörhetetlen akadály. Ott volt a hat emberi lélek. Szinte láttam a barátaimat bennük.
A csata rögtön úgy kezdődött, hogy a hasonmásom előtt megjelent négy gomb. Ő is meglepődött, mert eddig nem használta őket. A király felemelte a szigonyát és lesújtott vele a „béke"- felirítúra, ami darabokra tört.
A csata elkezdődött. A hasonmásom eleinte beszélni próbálkozott, de egy idő után mintha csak a falnak tette volna.
Ekkor vette elő a házban talált, használt tőrt. Könnyekkel a szemében időről-időre lesújtott, közben pedig igyekezett kitérni a tűzgolyók és a szigony elől.
Nem volt egy rövid csata, de legvégül Asgore térdre esett.
- Á – szólalt meg – Szóval ilyen érzés. Emlékszem a fiam halálát követő napra. Az egész Alvilág reménymentes volt. A jövőnk még egyszer el lett lopva az emberek által. A dühös irányított engem, hadat üzentem. Azt mondtam, elpusztítok minden egyes embert, aki lejön ide. A lelküket fogom használni, hogy isteni erőt kaphassak és mindenkit kiszabadítsak ebből a szörnyű börtönből és aztán elpusztítsam az emberiséget és hagyni, hogy a szörnyek békében uralhassák a felszíni világot. Idővel az embereim reménye visszatért. A feleségem felháborodott a tetteimen. Elhagyta ezt a helyet, soha többé nem láthatom őt. Igazából... Én nem akarok erőt. Senkit nem akarok bántani. Egyedül azt akartam, hogy mindenki reménykedjen. De... ezt nem bírom tovább! Csak látni akarom a feleségemet! Csak látni akarom a gyermekemet! Kérlek... Ez a háború már túl messzire ment. Megvan az erőd hozzá... Vedd el a lelkem és hagyd el ezt az átkozott helyet!
A hasonmásom vett egy nagy levegőt. Elkezdett Asgore felé rohanni.
- Ne! – kiáltottam fel.
A következő pillanatban a tőr hangosan koppant a földön. A hasonmásom megölelte Asgore-t.
- Azok után – mondta Asgore – amit tettem, hogy bánthassalak, te inkább maradsz itt szenvedni, mint boldogan élni a felszínen? Ember! Megígérem neked, hogy amíg nálunk maradsz, a feleségem és én vigyázunk rád, ahogyan csak tudunk. – Asgore hangja meghatott volt és talán először hallottam reményteljesnek. A hasonmásom könnyes szemmel mosolygott. – Ülhetünk a nappaliban, mesélhetünk történeteket, ehetünk vajkaramellás pitét. Olyanok lehetünk, mint egy család!
A következő pillanatban viszont öklömnyi nagyságú magok vették körbe Asgore-t és teljes gyorsasággal neki csapódtak, itt-ott a bőre alá fúródva. Ő meglepődött tekintettel nézett fel, majd szertefoszlott, csak úgy, mint a megtört lelke.
- Ne! – sikított a hasonmásom.
- Te idióta! Nem tanultál meg valamit. – Flowey állt a hasonmásom előtt. – Ebben a világban vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg!
És elvette a lelkeket.
A helyszín megváltozott. Az akadály helyett most... a semmiben voltunk. Semmi nem volt itt, kivéve egy csillagocskát a szoba közepén. A hasonmásom odarohant, de az apró darabokra tört a kezében.
Flowey jelent meg előtte, de sokszoros méretében.
- Hali! – vigyorgott – Én vagyok az, Flowey! Flowey, a virág! Tartozom neked egy óriási köszönettel! Te tényleg elbántál azzal az öreg vesztessel! Nélküled soha nem győztem volna le őt. De most, a segítségeddel, ő HALOTT! Én pedig megszereztem a lelkeket! – a hasonmásom rémülten meredt az óriásira nőtt virágra – Azta! Annyira régóta üres voltam... Jó érzés, hogy újra van bennem egy lélek! Hmmm, érzem, ahogy vonaglanak... Jaj, úgy érzed, kihagytalak, nem igaz? - meredt a hasonmásomra – Tulajdonképpen, ez így tökéletes. Mind ezek után csak hat lelket tudhatok a magaménak. Még szükségem van egyre - kacsintott – mielőtt istenné változom! És akkor az újdonsült erőmmel... Szörnyek... Emberek... Mindenki... Mindannyiuknak megmutatom a világunk igazi jelentését! És te... Végignézheted, ahogyan szétszaggatlak véres darabokra... Újra... és újra... és ÚJRA!
- Ne! – kiáltotta neki a hasonmásom. – Nem teheted! Nem hagyom!
- Mi? – nevetett fel Flowey – tényleg azt hiszed, hogy meg tudsz állítani?! – kuncogott – te tényleg egy idióta vagy! Hirtelen minden elsötétült, majd megjelentek a lelkek és... egyenesen Flowey óriásira nőtt testébe szálltak. Egy toronymagas szörnyeteg tornyosult a hasonmásom felé, növényi és mechanikus részek óriási, visszataszító ötvözete.
A hasonmásomnak esélye sem volt, mégis próbálkozott, és amikor a lelkek támadtak rá, segítségért kiáltott. Szinte mást sem tett, csak kiáltozott.
Egy idő után viszont valami fura dolog történt. A lelkek átálltak a hasonmásom oldalára.
És ők heten... legyőzték a gyilkos teremtményt.
A hasonmásom az akadály előtt találta magát. Flowey tépázottan pihegett előtte. Mindennel fenyegette, de nem sikerült rávennie a hasonmásomat, hogy megölje. Végül eltűnt.
A hasonmásom felnevetett a sikerén, majd...
Összeesett és meghalt. Rengeteg seb volt rajta és nagyon fáradt volt, arról nem is beszélve, hogy nem evett, nem ivott rendesen napok óta. Eddig bírta.
Az akadály előtt találta magát. Sarkon fordult és elrohant.
„Nem tudja végigcsinálni még egyszer"
A hotel előtt kapott egy hívást. A szokásos „ühüm"- ökkel válaszolt, majd Snowdinba utazott, ahol Undyne várta őt.
-Ömm, szóval... van egy kérésem számodra. – mosolygott – Ööö... én... Szükségem van rád, hogy kézbesítsd ezt a levelet. Dr.Alphysnek.
- Miért nem viszed el te? –mosolygott a hasonmásom azért eltéve a levelet.
- Huh? Hogy miért nem? Öhh... tulajdonképpen... - vörösödött el – Ez eléggé személyes, de mi barátok vagyunk, szóval... Elmondom... Hotland egy katasztrófa! Nem akarok odamenni! Szóval rajtad a sor – kacsintott – Ja és ha elolvasod, megöllek!
A másik Frisk mosolyogva bólintott.
- Nagyon köszi! Te vagy a legjobb!
A hasonmásom rekordidő alatt elért Hotland-be és becsúsztatta a levelet az ajtó alatt.
Kiderült, hogy Undyne randizni hívta Alphyst, Alphys viszont azt hitte, a hasonmásom küldte a levelet.
Így történt, hogy ők ketten elmentek randizni. De ez a randi már halva született és végül szerepjáték lett belőle, ami egészen addig tartott, amíg meg nem jelent Undyne.
És Alphys bevallotta! Bevallotta, hogy szerelmes!
Persze Undyne az egészből annyit értett meg, hogy az „anime nem igazi" és a hasonmásomnak kellett lenyugtatnia, mert rendesen ki is borult emiatt.
Ezután a másik Frisk visszament a laborba és nyitva találta a liftajtót. Kíváncsian belépett és megnyomta a gombot. Ekkor meghallotta, hogy csörög a telefonja. Felvette és az arcára rémület ült ki.
A következő pillanatban elvesztette a lift felett a kontrollt. A lift rettentő gyorsan elindult, ő pedig elesett, beütötte a fejét és elájult.
A sétányon tért magához. Sírva fakadt, amint látta, hogy a lift nem működik, de mit tudott volna tenni: bement újra megküzdeni Asgore-ral.
Ugyanaz történt, mint előző alkalommal, viszont amikor Asgore elő akarta venni a szigonyát, egy tűzgolyó eltalálta őt. Toriel jelent meg a hasonmásom előtt.
- Milyen utálatos teremtmény! Szegény, ártatlan lényeket kínoz. Olyanokat, mint te... Ne félj gyermekem, Toriel vagyok, a barátod és védelmeződ!
A hasonmásom felkiáltott: „Anya!" és odarohant megölelni Torielt.
Egymás után jöttek be a barátaink, hogy megállítsák a harcot, de amint meglátták a többieket, megnyugodtak. Beszélgetésbe elegyedtek egymással, ismerkedtek, teljes volt a hangzavar.
Hirtelen viszont Alphys kérdésére teljes csönd termett.
- Papyrus, honnan tudtad, hogyan hívj fel mindenkit?
- Lássuk csak – mondta Papyrus – egy parányi virág segített nekem...
Alphys remegni kezdett.
- Egy kis... VIRÁG?!
A következő pillanatban indák és gyökerek tekeredtek a barátaim teste köré, felemelve őket a magasba. A hasonmásom ezt látva felsikoltott és próbálta őket leszedni, de semmire nem jutott.
- IDIÓTÁK! – jelent meg újból Flowey.
Csak beszélt- beszélt és beszélt, de én nem fogtam fel semmit belőle. Láttam a hasonmásom arcát. Láttam a barátaim arcát.
Emlékeztem erre.
Már csak arra figyeltem fel, amikor a hasonmásom teste köré is indák tekeredtek és Flowey a leesés utáni módszerrel próbálta őt megölni, viszont a barátaim minden egyes támadást kivédtek még úgy is, hogy mozdulni sem bírtak. Egyre több szörny sereglett a szobába és mind biztattak. Engem!
Vagy a hasonmásomat. Minket.
- Áááá, ne! – Flowey hangja kétségbeesettnek tűnt – Hihetetlen! Ez nem történhet meg! Ti... TI....
A hasonmásom arcára diadalittas vigyor ült ki.
- El sem tudom hinni, hogy mind ennyire hülyék vagytok! – vigyorodott el Flowey.
Fény töltött el mindent, akkora, hogy majd' megvakultam tőle. Amikor felnéztem, egy ismeretlen szörny állt előttem. Olyan volt, mint Toriel és Asgore, csak sokkal kisebb.
- Végre – mondta – Olyan fárasztó volt virágnak lenni. Halihó! - Fordult a hasonmásom felé – Te vagy az, Chara? Én vagyok az, a legjobb barátod!
Egy egész kis pillanatra fény töltötte be a termet, amint felnéztünk, a csíkozott pulóveres szörnynek nyoma sem volt, a helyén egy óriási, ijesztő teremtmény lebegett.
- Asriel Dreemurr
Küzdenie kellett a hasonmásomnak, hogy életben maradjon. Nem lehetett feladnia. Asriel nagyon erősnek bizonyult. A hasonmásom viszont tudta, mit kell tennie. Határozott maradt. Nem ingott meg és mosolygott, amikor csak tudott.
Talán így sikerült megtagadnia a halált is.
Asriel dühös volt. Szinte tombolt. Egyre nagyobb erővel támadta a másik Frisket, mígnem elege nem lett.
A szörnyű teremtmény helyét egy még szörnyűbb vette át, a hasonmásom meg csapdába esett a kezei által. Nem tudott mozogni. Nem tudott beszélni. Nem tehetett semmit.
Viszont úgy határozott, megtagadja a tehetetlenséget. Nem tudott és nem is akart harcolni. Semmit nem cselekedhetett. Amije volt, ahhoz nem fért hozzá. Nem tanúsíthatott békét egy gyilkológéppel szemben.
De hát akkor mit tudott tenni?
Ekkor beugrott. Menteni.
Egymás után térítette magukhoz a barátai lelkeit, adott nekik reményt és visszaadta az álmaikat. Mikor befejezte, azt hitte itt a vége. Mosolyogva várta a lezárást, de az nem jött el.
Akkor rájött: Van még valaki, akit meg kell itt menteni.
- Asriel! – kiáltotta.
- M-Mit tettél? Mi ez az érzés?! Mi történik velem? Nem! NEM! Nincs szükségem senkire! – kiáltott vissza a szörnyeteg és támadott. A hasonmásom nem támadott vissza.
- Hagyd abba! Menj innen! Hallod?! Szét foglak szaggatni! – támadott újra. A hasonmásom elugrált a lövedékek elől és rámosolygott.
- Chara! Tudod, miért teszem ezt? Miért harcolok még mindig veled? – Tűzgömböket dobott a hasonmásom felé, de ügyelt, hogy ne találja el. A másik Frisk közelebb lépett hozzá.
- Azért teszem, mert te különleges vagy, Chara! Te vagy az egyetlen, aki megért engem. Te vagy az egyetlen, akivel jó játszani. – a hasonmásom egyre közelebb lépkedett hozzá.
- Nem... Nem csak ez... Azért teszem ezt, mert fontos voltál nekem, Chara! Fontosabb voltál, mint bárki más! – A hasonmásom kinyújtotta a kezét.
- Nem állok készen arra, hogy ezt befejezzük. – Asriel szemében mintha könnyek csillogtak volna – Nem állok készen arra, hogy elmenj. Nem állok készen újra elbúcsúzni valakitől, aki olyan mint te... - Egyre kevesebb tűzgömböt lőtt ki.
- Tehát kérlek... Hagyd abba ezt... CSAK HAGYD, HOGY NYERJEK!
Meglőtte a hasonmásomat. Olyan volt, mint egy lézersugár, amely elől nem tud elmenekülni. A hasonmásom nem is akart.
Megtagadta a halált. Megint.
Ezzel együtt újra fény töltötte el a szobát. A hasonmásom a földön feküdt, előtte az először látott pici szörny állt és sírt. A hasonmásom gyorsan felállt.
- Annyira sajnálom! – mondta Asriel megtörölve a szemét – Mindig is egy bőgőmasina voltam, nem igaz, Chara? – nevetett fel szomorúan.
- Én nem vagyok Chara – suttogta a hasonmásom.
- Tudom – mosolygott rá Asriel – Chara nagyon régen meghalt. Ömm... mi... mi a neved?
- Frisk – eresztett meg egy félmosolyt a hasonmásom.
- „Frisk?" Ez egy szép név – mosolyodott el a kis szörny – Frisk... Régóta nem éreztem így... Virágként lelketlen voltam. De most, mindenki lelkével önmagammal még mindig nem kaphatom vissza a saját érzéseimet, viszont tudom, hogyan éreznek a többiek. Ők mind annyira szeretik egymást! És téged is szeretnek, Frisk! – mosolygott a hasonmásomra. Ő visszamosolygott rá.
- Frisk... Megértem, ha nem tudsz nekem megbocsájtani. Megértem, ha utálsz. Szörnyű dolgokat tettem. Bántottalak. Annyi lényt bántottam... Barátokat, családot, szemlélőket... Nincs bocsánat arra, amit tettem...
- Én nem haragszom – mondta halkan a hasonmásom egy mosoly kíséretében.
- M-mi? – nézett fel Asriel – Frisk, ne már – nevetett fel elcsukló hangon – Te... te megint meg fogsz ríkatni engem. Viszont ha meg is bocsátasz, akkor sem tudom ezeket a lelkeket magamban tartani. A legkevesebb, amit tehetek, visszajuttatni őket, de előtte van valami, amit meg kell tennem...
A levegőbe emelkedett és újra villogni kezdett egy fény. Nem értettem, mit mond és szerintem a hasonmásom sem, de egy idő után csak egy reccsenést hallottam.
Az akadály kettétört. A szörnyek szabadok.
Így szerezte meg a hasonmásom a „happy endet". Asrielt nem tudta megmenteni, Flowey képében kellett maradnia, de az összes barátunkkal együtt kijutott a felszínre.
Egy idő után viszont láttam rajta, hogy valami megmozgatja. Valami nagyon érdekelte.
Egy végzetes estén döntötte el, hogy visszalép. A tenyerét erősen a „Reset" gombra nyomta...
És újra a virágágyáson találtuk magunkat Flowey-val magunk előtt.
Készen álltam arra, hogy újra végignézzem ezt az utat. Kíváncsi voltam, valami máshogyan lesz-e.
Viszont teljesen leblokkoltam, amikor a hasonmásom kegyetlenül végzett minden egyes vele szembejövő szörnnyel. Semmi idegent nem láttam sem a szemében, sem a viselkedésében, azt leszámítva, hogy halomra ölte a szörnyeket.
Akkor omlottam össze teljesen, amikor Toriel porrá foszlott szét a keze által. Nem követtem a további gyilkosságokat. Lekuporodtam a földre, becsuktam a szemem, a fülem is befogtam és csak egyszer-egyszer néztem föl.
Valami nem volt rendben. Valami történt. Idővel egyre több barátom meghalt a hasonmásom miatt. Toriel, Papyrus, Undyne... Nem volt megállás. Csak ölt, ölt és ölt. Olyan volt, mint Chara, csak rosszabb, mert ez itt ÉN voltam.
Meglepően gyorsan vége lett ennek az útnak. Sans után már csak ketten voltak, akiket meg kellett ölnie, viszont akkor először a hasonmásom megingott.
Sans volt a legerősebb szörny az összes közül. A másik Friss halált halál után halt és nem tehetett semmit ellene. Idővel egyre csak rosszabb állapotban tért vissza.
Viszont egyszer megváltozott. Úgy jött vissza, hogy a szeme vörösen csillogott és az arcára őrült vigyor ült ki.
„Chara"
Megölte. Megölt mindenkit.
Ketten maradtak. Vagy maradtunk?
Chara testet öltött. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig.
- Üdvözletem – mosolygott – Chara vagyok.
A hasonmásom ijedten hátralépett.
- Köszönettel tartozom. A te erőd keltett fel engem a halálból. Az én „emberi lelkem". Az én „határozottságom". Nem az enyém volt, hanem a tied. Először nagyon ideges voltam. A tervünk elbukott, nem igaz? Miért kellett újra élnem?
Válaszra várt, de a másik Frisk szó nélkül meredt rá.
- Te. – nézett rám. Halálra rémültem és a fejemet a hasonmásomra kaptam. Ő is felém nézett, de aztán vissza Chara-ra.
Nem látott engem.
Chara is visszafordította a fejét.
- A te tanácsadásoddal rájöttem, mi az újjáéledésem célja. Az erő. Együtt kiirtottuk az ellenséget és erősek lettünk. Elértük a maximumot. Már semmi sincs itt nekünk. Töröljük el ezt az értelmetlen világot és szálljunk rá a következőre!
A hasonmásom előtt két gomb jelent meg: „Törlés" és „Ne". Ő egy kis gondolkodás után erősen benyomta a „Törlés"-t.
Észre sem vettem, hogy mindeddig zokogtam.
- Jól van. Jó partner vagy. Örökké együtt leszünk, ugye?
És ekkor leszúrta a hasonmásomat. Számíthatott volna erre. Ő csak térdre esett és meghalt.
Ez után folytonos visszalépések következtek, de mivel semmi nem volt idelenn, a hasonmásom egyszer sem élte túl az esést. Sokadszori próbálkozásra egy hangot hallott meg.
- Érdekes. Vissza akarsz menni. Vissza akarsz menni a világba, amit elpusztítottál. Te voltál az, aki mindent elrontottál. Te voltál az, aki lerombolva hagytad azt a világot. De te nem tudod elfogadni. Azt gondolod, nem érnek utol a tetteid következményei.
- Nem – suttogta a hasonmásom.
- Akkor meg mit akarsz?
Néma csend uralkodott egy rövid ideig.
- Talán köthetünk egy kompromisszumot. Még mindig van valamid, ami kell nekem. Add nekem. Akkor én visszahozom neked ezt a világot.
- Rendben – mondta halkan a másik Frisk.
- Tehát megegyeztünk. Nekem adod a lelkedet.
- Igen – suttogta megsemmisülten a hasonmásom.
- Akkor megvagyunk!
És a hasonmásom újra meghalt Chara keze által.
Chara szabad volt. Azt tehetett, amit akart.
Miattam.

Howdy!
Bocsánat a kimaradásért, program miatt csak egyszer-egyszer tudtam írni, de remélem ez a fejezet elnyeri tetszéseteket! :)
Nagyon sokat fordítottam, de az szemet szúrhat, hogy nem mindent. Ez egyrészt értheőség (nem szeretném túlbonyolítani), másrészt lustaság miatt van. Alphys igazi laborját pedig azért hagytam ki, mert a történetem szempontjából nem lényeges.
További szép reggelt/napot/estét! ^-^