Az Alvilág angyala

Mindennek vége...

Ismeritek azt az érzést, amikor minden rosszul indul, de végül még a legapróbb kis részlet is jobbra fordul, te pedig boldogan élsz, amíg meg nem halsz?
Mert én nem.
Hogy lehet az, hogy amíg nem tudtam arról, mit tettem a múltban, nyugodtan éldegéltem a kényelmetlen kis életemet, de amint rájöttem, hogy bűnös vagyok, a karma lezúdult rám és még arra sem kaptam lehetőséget, hogy jóvá tegyem a hibáimat?
Ez még a karmától is szemétség...
- Ti idióták! – hallottam Flowey hangját.
- Nála vannak a lelkek, mi? – kérdeztem, szinte már sírva.
- Azt hittem, hogy... - kezdett el mentegetőzni Chara.
- Nem tudhattad. – legyintettem – Szóval most nem tudunk menteni és meg kell küzdenünk egy óriási virággal, aki hat emberi lélekkel, rengeteg élettel rendelkezik é lehetőleg meg sem kellene halnunk? – néztem fel bajtársamra.
- Honnan tudod, hogy...
- Ez egy hosszú történet – ráztam meg a fejem – Meg nem is éppen időszerű...
- Igaz... - bólintott – Van nálad valami, amiből életerőt nyerhetsz?
Benyúltam a hátizsákomba, a kezem viszont az alján bújt elő.
- Kiszakadt – sápadtam el – Egyedül a csoki volt nálam... Végem van...
Chara idegesen a hajába túrt.
- Akkor nem harcolsz – jelentette ki.
- De akkor te...
- Mérföldekkel több életerőm van – nézett rám ellentmondást nem tűrően – És te mégis hogy harcolnál, ha egy legyet sem tudsz bántani?
„Omega Flowey ellen simán" – gondoltam, de nem adtam hangot ennek, hanem bólintottam.
- Rendben – bólintott Chara is – Akkor... Azta...
Az akadály teljesen elsötétült és Flowey feje jelent meg, de az a fej csak magasságra is kétszer akkora volt, mint mi.
- Eleget beszélgettetek már – mondta azon a magas, vontatott hangján – Itt az ideje, hogy istenné váljak, nem?
- Csak hiszed, te szerencsétlen! –kiáltotta oda neki Chara.
- Egyébként – folytatta a gigantikus virág – Ez az egész a ti hibátok. Mindent ti ketten rontottatok el. Te – pillantott rám – Eldobtad magadtól és a barátaidtól a boldog befejezést és nézd meg, mist mi történik – kéjesen vigyorgott, mikor látta, hogy az arcom minden önuralmam ellenére megrándul – Te pedig – nézett Chara-ra – Megölted őket. Újra és újra, most pedig voltál olyan idióta, hogy nekem adtad a lelkeket...
Mindketten megrökönyödötten bámultuk Flowey-t. Igaz, hogy nagyon gonosz volt tőle, hogy így az arcunkba vágta ezeket, mégis mind a ketten tudtuk, hogy valahol így is igaza van.
Viszont más megközelítésből nélkülünk örökre itt ülnének a szörnyek. Nem történne velük semmi, legfeljebb az évezredek telése közben mind meghalnának.
De most itt vagyunk és egyedül annyi dolgunk van, hogy legyőzzünk egy óriási virágot.
Ez a gondolat eltökéltséggel töltött el. Törhetetlen határozottsággal pillantottam fel Flowey-ra és a szemem sarkából láttam, hogy a bajtársam is ezt teszi. A virág viszont nem jött zavarba.
- Ó, jaj, hiszen ti bűnözők vagytok! – vigyorgott ránk – És a bűnözőknek bűnhődniük kell!
A hat lélek elkezdett körülötte körözni.
„Na, megint kezdődik..."
Még a vakító fényáradat előtt eltakartam a szemem. Csoda, hogy még nem vakultam meg...
Akkor pillantottam fel, amikor Chara felsikított. Felettünk egy óriási teremtmény lebegett. A feje egy képernyő volt, amin az arcát őrült vigyorba torzította. A szirmai helyett hat cső állt ki a fejéből, amik ugyan úgy álltak, mint a szirmok, mégis ijesztő hatást keltettek, mert látszott, hogy mindben pumpálnak valamit. A lelkek lehettek a dologban, akaratuk ellenére is. A képernyő aljáról is egy arc lógott le, de nem emberi. Teljesen absztrakt volt, nem borította bőr. Két oldalt kiálltak a szemei, az orrnyílása az arca közepén volt és feljebb helyezkedett el. Szája is volt, de azt inkább nevezném simán csak állkapocsnak. A „fej" alján csattogott és pont az ellenkező irányba nyílt, mint az embereknek. Büszkélkedhetett még két pár szemmel, amik a két középső „szirmában" helyezkedtek el. Két, ellentétes irányba növekedő szár állt ki belőle, a „keze" fölött, mindkettőt óriási tövisek díszítették. Egy akkora tövisre simán fel lehetett volna nyársalni akár engem is. A „kezei" kaktusznak tűnhettek, szintén óriási, de hajszálvékony tövisekkel, mindkettő alján három gigantikus tövis-karom foglalt helyet. A lénynek nem voltak sem lábai, sem törzse, csak egy fejből, kezekből és egy csomó szerintem teljesen felesleges részből és csövekből állt.
Mégis, mikor ránézett az ember, akaratlanul is a végrendeletén kezdett el gondolkodni.
Határozottan nem hiányoltam ezt az arcát Flowey-nak.
Szinte fel sem sóhajthattam, máris elindult a támadás. Először kétfelől kezdett el lövedékeket lőni ránk, egyszerre többet. Én az emlékeimre, Chara az ügyességére hagyatkozott. Utána lángszórók elől kellett menekülnünk. A lángszórók után szintén lövedékek jöttek, amik körülöttünk jelentek meg és ha benn maradtunk, akkor is megütöttek minket, ha viszont kinn előtte álltunk, akkor is. A második sorozatban szorosan egymás mellett jöttek és alig volt egy-két rés, amin ki tudtunk menekülni. A legnehezebb az egészben talán az volt, hogy ezek a támadások szorosan egymás után következtek, így nem volt egy másodpercnyi időnk megállni, vagy gondolkozni. Még két sorozat lángszórót kellett túlélnünk, majd a virág bal alsó szirma világoskéken kezdett el villogni.
- Dorothy! – kiáltottam föl, hátha megelőzöm a támadást. – Dorothy, én vagyok az! A barátod! Frisk!
Persze ez is csak egy hiú remény volt. A képernyőn a kislány jelent meg, világító kék szemmel és felemelte a kezét. Körülöttünk kések jelentek meg, melyek párhuzamosan mozogtak és forogtak. Nagyon nehéz volt őket kerülgetni, én viszont elfelejtettem, mit kell tennem. Végül Chara kiáltott fel az én taktikámat felhasználva.
- Segítség!
A segítségkérése persze nem volt őszinte, de hogyan is lehetett volna? Neki egész eddig nem kellett segítséget kérnie senkitől.
Dorothy arca viszont megváltozott. Megrázta a fejét, a kezét pedig elhúzta. A kések zöld színű, ragtapasz alakú, nem teljesen szilárd tárgyakká változtak és elindultak felénk minden irányból. Behunytam a szemem és vártam az ütéseket, de mikor kinyitottam, láttam, hogy a ragtapaszokból már csak egy-kettő van és sokkal erősebbnek érzem magam.
- Köszönöm, Dorothy! – kiáltottam fel diadalittasan. Ez így könnyebb lesz, mint gondoltam!
Nem maradt sok időm örömködni, hiszen a következő pillanatban már megint az óriási virágszörnyeteggel álltam szemben.
A következő támadásban vékony kis lézerfények mérték be, hogy hol tartózkodunk és tövises inda-karokat lőttek ki felénk. Mi ketten fáradhatatlanul rohantunk ezek elől. Nem sokkal utána kezek jelentek meg, melyek mutató és középső ujjukkal fordultak felénk, szintén egy lézerrel mérték be, hol vagyunk és kilőtték ránk az ujjaikat.
Elborult, nemde?
Utána óriási légyraj tűnt fel és megállíthatatlanul repültek egy gigantikus húsevő növényhez. Feleszmélni sem maradt időnk, már bombák hullottak rólunk fentről, majd újra száguldó ujj-záporba kerültünk.
A következő támadó lélek a bátorság volt. Mark. Kezek fel-le, körkörös irányban mozogtak és megütöttek, ha az útjukban álltál. Egyszerre kiáltottunk fel Chara-val.
- Segítség!
Minden egyes kéz zölddé változott, mi pedig igyekeztünk minél többet elkapni.
Újra bemértek, újra karok lőttek ki felénk. Viszont ezúttal Flowey volt, hogy elmentette és újratöltötte a támadását, így nekünk egy akadállyal kétszer kellett megküzdenünk.
Lövedékek. Újratöltés. Karok. Újratöltés.
Majd Amelia a képernyőn. Mindketten a földre lettünk taszítva, felettünk pedig mindenfelé hegyes csillagok jelentek meg, majd gigantikus balettcipők áradata indult el felénk, egyszer magasba emelkedve, egyszer viszont lesújtva. Chara éppen az egyik alá került, mikor felkiáltottam.
- Segítség!
Kisvártatva a csillagok zöld hangjegyekké változtak, de én átengedtem őket Chara-nak, mivel neki most jobban kellett.
Lövedékek. Legyek. Majd absztrakt gumókból összerakott, fogsorral rendelkező hernyók jelentek meg és meg akartak enni minket. Erre a támadásra nem emlékeztem és annyira összezavarodtam, hogy beálltam az egyik lángszóró elé.
Csak egy pillanatra éreztem fájdalmat és még éppen hallottam, amint Chara felkiált. Összeestem és meghaltam.
A fekete tér most üresebbnek tetszett, mint eddig.
Miért? Miért éppen most?
Megvolt az esélyem arra, hogy mindent visszahozzak a rendes kerékvágásba! Miért kellett meghalnom?
Kétségbeesetten zokogni kezdtem.
Mi lesz Chara-val? És a többiekkel? Omega Flowey az egész világot el fogja pusztítani! Miattunk!
Visszagondolva viszont tényleg minden az én hibám. Én választottam ezt a boldog élet helyett.
És most még visszamenni sem tudok.
A karma, mi?! Lehet, hogy én ezt érdemlem, sőt, biztos! Nekem talán bűnhődnöm kell amiatt, amit tettem.
De a barátaimnak miért kellene szenvedniük miattam?!
Hirtelen újra fény töltötte be a semmit. Eltakartam a szemem.
Mindig a fények!
- Az a szemétláda! –hallottam Chara hangját, majd felnéztem. A bajtársam dühösen meredt maga elé. – El sem hiszem, hogy...
- Hehehehehe – hallottuk meg a virág hangját – Tényleg úgy gondoljátok, hogy megelégszem, azzal, hogy csak egyszer öltelek meg titeket?!
- Igen! – ugrottam fel, majd gyorsan megtöröltem a szememet.
- Mi? – pillantott fel Chara is.
A következő szempillantásban megint a virág előtt álltunk.
- Élünk! – ugrottam fel vidáman, majd stabil állást vettem fel, felkészülve az első támadásra.
A támadás viszont nem jött. Flowey félőrült vigyorral bámult minket.
- Mi van most? – nézett rám Chara.
- Fogalmam sincs – válaszoltam. – Talán össze akar zavarni minket.
Viszont hiába vártunk, Flowey nem támadott, sőt mozdulni sem mozdult, még akkor sem, amikor Chara megtámadta.
Hirtelen kirobbant az ajtó. Sans jelent meg, mögötte Toriel, Asgore, Undyne, Alphys, Mettaton és Papyrus.
Egy másodperc alatt váltam falfehérré, csak úgy, mint Chara.
Flowey viszont elvigyorodott és alig egy másodpercbe telt elkapnia őket az indáival.
- Ó, a francba – motyogta Chara. Én megszólalni sem tudtam. Talán azért, mert meglepődtem. Esetleg azért, mert agódtam a barátaimért.
De az is lehet, hogy azért, mert egy tövises inda tekeredett a testem köré és a magasba rántott, mielőtt még felkiálthattam volna.
- Frisk! – Chara előrébb lépett, de a bal lába nem mozdult.
Azok a szemét indák...
Flowey volt az egyetlen, aki láthatóan remekül szórakozott a szenvedésünkön.
- Idióták! Köszönöm, hogy önként ajánlottátok fel a lelketeket nekem! De még mindig kell legalább egy... De tudjátok mit? Jobb a több, mint kevesebb.
- Lövedékek indultak el felénk. Újra éreztem, hogy egyre csak veszítem el minden erőmet. Chara is ugyanezt élhette át.
Majd hirtelen a barátaim elkezdték kivédeni a nekem szánt ütéseket. Chara-nak is segítettek, de sokkal kevesebben, mint nekem.
Ezt majd azért meg kell beszélnem velük, ha ennek vége lesz.
Csakúgy, mint először, most is megjelentek a szörnyek, akikkel összebarátkoztam. Életemben először nem örültem annak, hogy látom a kis dínó barátomat.
Összeszedtem az erőmet és kiabálni kezdtem.
- Menjetek innen! Veszélyben vagytok! Menjetek messzire!
Persze ki hallana meg pont engem egy óriási hangzavarban?
Flowey szokás szerint előadta a hattyúhalálát, míg végül...
- Így minden lélek az enyém!
Hirtelen ötlettől vezérelve kiszabadítottam a kezem és felkiáltottam..
- Chara!
A bajtársam felkapta a fejét, én pedig felé nyújtottam a tenyereimet, amin megjelent a tenyérnyi piros szívecske. A lelkem.
Chara megértett engem. Minden erejét összeszedve kitépte a lábát az indák szorításából és elkezdett felém rohanni, majd felugrott.
Amint megfogta a lelket, éreztem, hogy a testem eltűnik.
Flowey felkiáltott, a következő pillanatban viszont megint fény töltötte meg a termet.
...
A szemem! Megint!
Nem sokkal később Chara az óriásira nőtt Asriellel állt szemben a szoba közepén. A sarokba húzódtam, holott szerintem nem is láthattak. Áttetsző voltam.
- Chara! – dermedt le a herceg.
- Asriel? – pillantott testvérére a hercegnő – Nem, ez nem lehet, hiszen te...
- Meghaltál – mondták kiegyszerre.
- Itt akarsz hagyni, igaz? – kérdezte Asriel szomorúan.
- Mi? – rökönyödött meg Chara. Még maga sem érthette, mi folyik itt.
- Ki akarsz szabadulni... Elengednél engem, nincs igazam?
- Asriel... - Chara szeme könnyekkel telt meg – Ha tényleg te vagy az... Jól tudod, hogy ez nem igaz...
- Dehogynem – húzta elő Asriel a kardját – Én soha nem megyek ki a felszínre, ti viszont itt hagynátok engem... És én ezt nem akarom... - gördült le egy könnycsepp az arcán – Így hát örökké itt fogunk harcolni... Mint egy játék...
- Nem! – Chara odaszaladt és a nyakába ugrott – Ha itt vagy, én soha nem megyek a felszínre! – kezdett el sírni. Nem zokogott olyan szánalmasan, mint ahogyan én szoktam, csak láttam, hogy a könnyei szinte patakokban folynak az arcán. – Asriel, én mindig is ott voltam, ahol te és örökké ott akarok lenni! Nem megyek a felszínre! Itt maradok veled!
Asriel meglepett arcot vágott, a következő pillanatban pedig eldobta a kardját és magához szorította a lányt.
- Chara... én... Sajnálom ezt az egészet!
- Mit sajnálsz te?! – nevetett fel Chara keserűen – Az én hibám volt minden!
- Nem! – lépett hátrébb Asriel – Csak segíteni akartál!
- Tényleg? – pillantott rá Chara – Ha nem haragszol a kérdésért te hogyan... Hogyan lettél...
- Egy virág?
Chara bólintott.
-Úgymond megszálltam egy egyszerű virágot aznap, akaratom ellenére. -sóhajtotta a herceg -  Bár' már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna...
És végre átváltozott. Újra azt a nem olyan óriási, barátságos Asrielt láthatta Chara, akit megismert.
- De tényleg, Chara... Annyira sajnálom ezt az egészet! Megöltelek téged...
- Így a legjobb végül, nem? – mosolyodott el halványan a lány – ezerszer is meghaltam volna, ha tudom, hogy újra veled élhetek...
- Ami azt illeti, az nem igazán lehetséges... - sütötte le a szemét Asriel.
- Miért nem? –rökönyödött meg Chara.
- A többi szörny lelke van bennem. Még ha nem is akarnám nekik visszaadni, akkor sem tudnám magamban tartani! Vissza kell majd változnom virággá.
- De... - kezdett bele Chara
- Így lesz a legjobb – mosolyodott el Asriel – Mindenkinek.
- Asriel...
- Most viszont az összes lélekkel meg tudom törni az átkot...
Újra láttam, hogy felemelkedik és kántálni kezd, a végén pedig hangos reccsenést hallottunk.
A szörnyek szabadok!
Örömömben elkezdtem sírni. El sem tudtam hinni, hogy mégis létezik „Happy ending"!
Asriel leérkezett a földre, Chara pedig odarohant hozzá és megölelte.
- Chara, ne csináld – nevette el magát Asriel – Sírni fogok!
-Mellettem leszel, ugye? – kérdezte halkan a lány.
- Nem halok meg, Chara – mosolygott a herceg – Csak visszaváltozom virággá... Ami azt illeti, nincs sok időm hátra...
- Maradj még! Egy picit!
Asriel bólintott, majd a zsebébe nyúlt és kivirult az arca.
- Ezt neked csináltam – nyújtotta a kezét Chara felé – Csak nem maradt időm átadni.
A lány óvatosan átvette az ajándékot. Egy szív alakú medál volt, „Legjobb barátok örökké" – felirattal.
- Köszönöm! – mosolygott a testvérére és a nyakába akasztotta a medált.
- Egek – csuklott el Asriel hangja – Nem akarok elmenni... - pillantott a szomorúan mosolygó Chara-ra, majd egy szaggatott levegőt vett és elindult egy irányba, de végül visszafordult.
- Kérlek, vigyázz anyára és apára helyettem!
- Megígérem! – válaszolt halkan Chara.
Asriel még rámosolygott egyszer, aztán eltűnt.Örökre.
Chara szomorúan sóhajtott egyet, majd megszólalt.
- Frisk! Ideje mennünk! – nyújtotta ki a tenyerét – Itt a lelked!
Odasétáltam és hozzáértem a piros szívhez, ami összeolvadt velem. Újra hús-vér ember voltam.
- Sajnálom – mondtam halkan.
- Ugyan, mit? – mosolyodott el szomorúan Chara – Lehet, hogy csak pár percig láttam őt... De akkor is... Mindennél jobban megérte...
Miután ezt kimondta, az ő lelke is kiemelkedett a mellkasából. Mindketten meglepődtünk. A vöröses szív alakú valami rázkódni kezdett, majd hirtelen lime- színbe váltott át.
- Mi a...
- A lelkem! – kiáltott fel Chara – Ez a régi lelkem! –nevetett fel.
- Úgy tűnik, mindent újra lehet kezdeni – mosolyodtam el.
- Ezt te tudod a legjobban – mosolygott rám Chara. – És most tűnjünk el erről az átkozott helyről!
Aggódó arcok gyűrűjében keltem fel. Mind engem, vagy a mellettem ébredező Chara-t mustrálta. Egyszerre sikerült felülnük.
- És most? – kérdezte Chara, miközben felém pillantott, nem hagyva szóhoz jutni a többieket.
- Vár minket a felszín – mosolyogtam rá a lehető legboldogabban.

És most a cím sem hazudott! Itt a vége! :D
Még azért kaptok majd egy rövidke epilógust :3
(Egyébként nem tudom, észrevennétek-e, de lelövök egy poént: érdemes megnézni a 8. fejezethez csatolt képet. Lesz rajta valami, amit szerintem sokan nem vettek észre :D )
Viszlát később! ^^