Az Alvilág angyala

A csata

Köhögtem és levegőért kapkodtam, mikor végre kikerültem a föld alól. Amint eljutottam odáig, hogy realizáljam, nem ott vagyok, ahol voltam, ijedten kaptam föl a fejemet.
A helyet, ahová kerültem, nem lett volna szabad ismernem, mégis miután végig követtem a múltbéli énem utait, jól tudtam, hogy a trónteremben vagyok. Nem értettem, hogy kerültem ide, viszont biztos voltam benne, hogy Sans már szólt a többieknek és mind aggódnak értem. Gyorsan felálltam, de ekkor vettem észre, hogy a kivezető utat indák nőtték be. Próbáltam őket elszakítani, de nem voltam elég erős hozzá. Majdnem sírva fakadtam.
Megfordultam és végignéztem az előttem elterülő óriási arany virágágyáson. Flowey nem volt itt és egy lelket sem lehetett látni ezen a helyen rajtam kívül.
Akkor ki hozott ide? És miért?
Az indákból és gyökerekből sejtettem, hogy Flowey keze... izé levele vagy mi – van a dologban. De mi oka lenne arra, hogy elhozzon erre a helyre, bezárjon, aztán meg se jelenjen?
Miközben a terem vége felé sétáltam, aranyszínű virágszirmok hullottak a hajamból. Nem söpörtem ki őket onnan, jelenleg örültem, hogy az a legkisebb gondom.
Amint teremről-teremre ballagtam, az indák ellenálló falat alkottak mögöttem, megtagadva előlem a meghátrálás lehetőségét.
Valaki találkozni akart velem. Valaki, aki egy növény. Viszont egyáltalán nem volt logikus, hiszen ha olyan, mint Flowey, már a trónteremben is találkozhattunk volna.
Egy szobában hét koporsót találtam. Mindegyikre egy keresztnév volt vésve, kivéve az elsőre, amin egy piros szív virított. „Mark" „Michael" „Jonathan" „Dorothy" „Amelia" „Jane". A vér is meghűlt bennem. Tudtam, hogy ezek a barátaim nem élnek, mégis szívszaggató volt látni a koporsókat, amikben ők feküdtek.
Következő pillanatban sikítva vettem észre, hogy mind a hat koporsó résnyire van nyitva. Az első viszont zárva maradt. Nem volt nehéz rájönnöm: azt a koporsót nekem szánták.
Sarkon fordultam és felrohantam a lépcsőn. A tetejére érve visszanéztem, de hiába: a gyökerek és indák mindent eltakartak a szemem elől. Sóhajtva indultam vissza, a trónterem irányába.
„Az Akadály" – gondoltam – „Ott kell lennie a foglyul ejtőmnek"
Utoljára körülnéztem, menekülési lehetőséget keresve, de mivel nem találtam, sóhajtva léptem be a szobába, ami idelenn tartotta a szörnyeket. Újra találkozhattam az Akadállyal.
Hallottam, hogy a növényfal összezáródik mögöttem. Sóhajtottam. Na MOST tényleg beragadtam.
- Ez nem igaz, Frisk – hallottam egy elképedt hangot – Pedig most konkrétan előtted állok...
Rémülten ugrottam hátra és az előttem álló lányra meredtem, aki kizökkentett a gondolkodásomból.
- Tudom, hogy nehezen veszed észre az embereket – mondta Chara kevés gúnnyal a hangjában – De ezen még én is elképedtem...
Nem szóltam semmit, előbb a mögöttem lévő növényfalra pillantottam, majd vissza a lányra.
- Hadd ne magyarázzam el – sóhajtotta – Készen állsz?
- Mire? – pislogtam értetlenül.
- A teázásra, Frisk – gúnyolódott szemforgatva. – Nem tudom, feltűnt-e de nem úgy tűnik, hogy egyszerre meg tudunk élni azonos helyen és időben...
- Szerintem igen – léptem felé – csak neked is fel kellene mutatnod némi békét és...
- Éppen erről beszélek – kezdett el ő is felém sétálni – Nem akarok békét.
- Pedig neked is jobb lenne – mosolyogtam rá. – Gondolj bele, élhetnél újra velünk. Lehetnénk egy nagy család és boldogan élhetnénk az Alvilágban!
Nem tudom, rosszat mondtam-e ezzel, de Chara megtorpant és egy pillanatra fájdalom villant a szemében. A következő pillanatban viszont egy kést nyomott a kezembe.
- Erősebb, mint az enyém – mondta érzelemmentesen. – Azért, mert nem tanultál harcolni. Ha készen állsz, szólj. Viszont azt el kell mondanom, hogy itt nincs mentési lehetőség. Amelyikünk meghal, örökre eltörlődik e világ színéről, amelyikünk viszont legyőzi a másikat, az lesz az Alvilág egyetlen és igazi angyala. Ha készen állsz, szólj. – lépett hátra. - Innen egyikünk sem megy el a csata végeztéig, bőven van időd felkészülni.
A kezemben lévő késre meredtem. Fa markolata volt és vörös színű pengéje. A tüdőmből minden levegő kiszorult, miközben arra gondoltam, hogy vagy megölöm Chara-t, vagy meghalok.
Akkor most tényleg végeznem kell Chara-val?
„Toriel nem élhet, ha te élni akarsz"
Hiszen Torielt sem kellett megölnöm! És még mindig élek!
Nem, nem szabad megölnöm őt! Azzal csak azt bizonyítanám, hogy ugyanarra vagyok képes, amit ő tett. Nem lehetek olyan. Az nem én vagyok.
Ha nem harcolok és nem köthetek békét, még mindig ott van a beszéd lehetősége, amivel talán megmenthetem őt.
Nekem kell az a „Happy ending"!
Ha pedig meghalok... nos... remélem, a barátaim megbocsátanak nekem...
Sóhajtottam egyet és eldobtam a késemet.
- Nincs szükség, harcra! – néztem fel Chara-ra – Nem akarlak bántani!
- Úgy tudtam! – nevetett fel keserűen az ellenfelem. – Tudtam, hogy nem fogsz harcolni! Olyan vagy, mint ő! Mint Asriel! – Chara kétségkívül rémisztő volt. A hangja dramatikusan csengett és beszéd közben úgy nevetett, mint aki megőrült. Valami történt vele. Valaminek történnie kellett... - „Legyünk egy család!" „Mentsük meg együtt a világot!" „Találjuk meg mindenkiben a jót!" „Együtt mindent megtehetünk!" – gúnyolódott kiabálva, aztán hirtelen elhalkult – Soha nem tudtam volna bántani őt, te pedig pontosan olyan vagy, mint ő...
- Chara! – léptem közelebb hozzá – Asrielnek igaza lenne! Együtt tényleg...
- ...ezért kell a B tervhez folyamodnom. – Nézett fel a lány.
- Mi? – lepődtem meg. Elég nagy pofára esés volt ez nekem, hiszen már éreztem a győzelem ízét. De bizony ez történik azzal, aki előre iszik a medve bőrére...
- Mint mondtam – válaszolt nem kicsit idegesen – Valamelyikünk ma meg fog halni...
Chara mellkasából kiemelkedett a pirosan világító lelke. Rémülten pillantottam a saját mellkasomra, de azzal semmi nem történt. Újra a lányra pillantottam.
A lelke egyre sötétedett. A fénye kezdett teljesen kihunyni. Chara arcán kínt láttam. Oda akartam hozzá lépni, de fel kellett sikítanom: A lány bőre is kezdett koromfeketévé változni. A hajában szép lassan feketévé változtak a tincsek és még a ruhái is elfeketedtek. A tenyerébe vájta a körmeit és az ajkába harapott. Fájhatott neki ez az átváltozás. Még csak látni sem volt kellemes: alig kaptam levegőt, miközben azt a teremtményt néztem, aki az egykori lány helyén állt.
A lelke koromfekete volt, csak úgy, mint a teste, kivéve a továbbra is vörösen villogó szemeit és az ugyanolyan színű száját, ami most őrült mosolyra húzódott.
- Látod, Frisk? – nevetett fel. Ez a hang nem az övé volt. Egy mély, hörgő tónuson beszélt hozzám – Látod, mire képes a gyűlölet? Nem csak lelkileg változtat meg – pillantott végig a testén – És ha még küllemre is ennyire más vagyok, milyen lehetek belülről? Még mindig nem akarsz harcolni?
- Jó ember vagy, Chara! – kiáltottam vissza – A gyűlölet semmire sem válasz!
- Frisk és a közhelyek – motyogta az orra alatt a teremtmény – És most – markolta meg erősen a kését. – Készülj a halálra!
Most az én mellkasomból is előjött a fénylő, piros, valljuk be, egész vicces kis lelkem. Tudtam: itt tényleg csata lesz.
Alattam egyre több vörösen fénylő pont kezdett el feltűnni. Fogalmam nem volt, mik azok, de jobbnak tartottam nem rájuk lépni. Nehezen, de sikerült kikerülgetnem őket. Hirtelen vörös karók tűntek elő a pontok helyén a földből. Rémülten pillantottam rájuk, hiszen csapdába ejtettek engem, de a következő pillanatban szerencsére az összes köddé vált.
Belegondoltam, hogy miket cselekedhetnék és azok közül is mit lenne érdemes.
Asrielt úgy mentettem meg, hogy emlékeztettem arra, ki is ő valójában...
- Chara! – kiabáltam. A lány nem hallgatott a nevére, válaszolni meg végképp nem akart. Megvillant a szeme és a levegőben áttetsző, vörös fonalak jelentek meg, több helyen átnyúlva a testemen, de ez nekem mégsem fájt. Értetlenül néztem körbe, majd éppen sikerült elugranom egy vörösen szikrázó kés elől, ami majdnem beleállt a fejembe.
Tekintetemet ide-oda kapkodva ugráltam a fegyverek elől, amit lehetetlennek tűnt, hogy megcsináljam, én viszont azt akartam, hogy sikerüljön. Megteltem határozottsággal. Amikor az utolsó vörös fonál is eltűnt, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd hirtelen fájdalmat éreztem az arcomon és azt láttam, hogy még egy,  egy ténylegesen utolsó kés suhan el a fejem mellett, végigszántva az arcomat. Hálát adtam az égnek, hogy nem álltam egy fél lépéssel arrébb.
- Nem kell ezt csinálnod! – kiabáltam – Visszaadom neked a családodat, ha abbahagyod a harcot! Esküszöm!
- Nem hiszek neked! Nincs tétje! – vicsorgott – esküdj meg az életedre, hogy visszakapom őket!
- Esküszöm az életemre, Chara! – reménykedtem, hátha leveszi magáról ezt az álcát.
- Nos – nézett rám ijesztő vörös szemeivel – Ezt az ígéretedet most be is teljesítheted...
Körülbelül egy méterrel a föld felé emelkedtem. Nem értettem, miért. Mikor szétnéztem, ugyancsak nem láttam semmit. Alattam viszont izzott a föld. Megállt bennem az ütő: Ezt a támadást kivédeni sem lehet! Próbáltam Chara felé evickélni, de nem tudtam. Mintha oda lettem volna bilincselve valamihez, ami lebegett és én mégcsak nem is láttam. Összehúztam magam és hallottam, hogy a gyilkos fénycsóva elindul. Szinte látom, ahogy az életerőm egyre csökken, majd végül a lelkem darabokra törik és porrá lesz, mint a szörnyeknek. Hát akkor... viszlát mindenkinek!
...
Ennek nem kellene fájnia?
Felpillantottam: piros fény vett körbe engem, elzárva a vörös sugaraktól. Megidéztem egy pajzsot!
A sugarak eltűntek, én is lekerültem a földre.
- Chara, te nem ilyen vagy! Ismerlek! – próbálkoztam harmadszor is – Hé, hagyjuk abba ezt! Menjünk haza! Élhetnénk úgy, mint a testvérek, lehetne egy csa...
- Testvérek, igaz? – hallottam meg a gúnyos hangját – Milyen vicces... Mindenki, akit a tetvéremnek neveztem vagy nevezhetnék, miattam hal meg!
Hát persze! Hogy lehettem ilyen hülye! Asriel! Vissza kell hoznom az emlékeit!
Ez a kevés gondolkodási idő is elég volt arra, hogy Chara közelebb lépjen és mély vágást ejtsen az oldalamon. Elugrottam, de ő utánam jött mindig. Sokkal nehezebb volt az ő kése elől kitérni, mint az eddigi három támadás. A saját késemet kerestem, hogy valamivel háríthassak. Meg is találtam: az Akadály másik végében. A támadás végére gazdagabb lettem egy vágással az ajkamon, a bal szemem fölött, a vállamon, többel a karomon és eggyel a combomon (magam sem tudom, az utolsót hogyan...). Az életerőmből is fogyhatott valamennyi, mert már nem éreztem magam olyan tökéletesen fittnek, mint eddig.
- Asriel ezt tenné, Chara? – kérdeztem tőle komoly arccal – Helyesnek tartaná, hogy ezt tedd?
- Asriel nincs itt! – válszolta. Most először fájdalmat véltem felfedezni a hangjában. – Halott. Már nem mondhatja el, hogy jónak látjha-e, amit csinálok...
Egy kis lebegő szigetecske jelent meg előttem. Nem tűnt veszélyesnek, úgyhogy megérzésből felugrottam rá. Utólag kiderült, hogy ez jó ötletnek bizonyult, hiszen a talajból a következő pillanatban ezer kés repült ki és állapodott meg alattam. Szigetecskéből sem egy volt: egymás után repültek felém, miközben kések próbáltak meg mindenfelé eltalálni, de legtöbben csak elsüvítettek a testem mellett, néha-néha megkarcolva a bőröm, vagy itt-ott elszakítva a ruhámat. Nem sebesültem meg úgy igazán. Eddig még nem. Nagyon büszke voltam magamra.
- ÁÁÁÁHH, MIÉRT NEM TUDOD CSAK ÚGY FELADNI?! – kiabálta Chara teljesen magán kívül.
- Asrielnek a barátai voltak a szörnyek! – kiabáltam vissza, ignorálva azt, amit mondott – A szülei is azok közül valók, akiket meg akarsz ölni! Nem tudok túl sok dolgot Asrielről, de egész biztos, hogy nem akarná, hogy bántsd a szüleit! Főleg nem miatta!
Chara egy pillanatra ledermedt és mintha emberi érzelem villant volna át az arcán, de aztán dühös vicsorba torzult az arca.
- Te nem ismerted őt. Engem sem ismersz eléggé. Nem érthetsz minket. NEM ÉRTHET MINKET SENKI SEM!
Egy kés indult el felém. Egyszerűen elhajoltam előle, de mikor diadalittasan utána pillantottam, azt vettem észre, hogy a fegyver megfordult és harmadmagával süvít, a szívemet célba véve. Felsikítottam és eszeveszetten rohanni kezdtem. Itt-ott újabb kések csatlakoztak be, megvágva engem a bokámon, nyakamon (szerencsére nem súlyosan), kezemen, hátamon és lábszáramon. Nem mondom, hogy nem fájt, hiszen azért mégis csak vágások voltak ezek, de jelenleg sokkal fontosabb dolgom is volt néhány vérző sebnél. Amikor a kések szertefoszlottak, zihálva kiabáltam oda a lánynak:
- Nem a te hibád, Chara! Szeretett téged és érted halt meg! Bármit is tettél, mi mindannyian szeretünk!
Chara arca meglepett volt, majd hirtelen a jobb szeme körül lepattant egy kis fekete rész. A jobb szeme és a körülötte lévő kicsi bőrterület újra a régi volt. Magamban diadalittasan felüvöltöttem.
Chara is felüvöltött, de az ő üvöltése nem diadalittas volt, hanem mérhetetlenül dühös.
Hirtelen mindenféle hegyes tárgy próbált meg eltalálni. A földből karók lövelltek ki, mellettem és fölöttem lándzsák, íjak, dobókések és tőrök suhantak el. Átlagember nem tudna kivédeni ennyi mindent.
Gondolom, mindenki arra számít, hogy én most bejelentem, hogy nem vagyok egy „átlagember", de ez részemről csak hiú ábránd. Még mennyire, hogy eltaláltak ezek a fegyverek! Szerencsére nem teljesen szilárd anyagból voltak, úgyhogy nem öltek meg, csak az életerőmet vitték le. Nagyon. A támadás végeztével erőtlenül hullottam a földre. Nem tudtam mit mondani, a zsebemben kezdtem el kotorászni, hátha van valami, amit megehetek.
Meg is találtam a tábla csokoládét, amit még Torielnél szereztem magamnak. Gyorsan kibontottam, és már haraptam is volna bele, amikor...
- Hé! – Chara mellém lépett, én pedig ledermedtem. Nem ölhet meg most! – AZ honnan van? – mutatott a csokoládéra és amikor az arcára pillantottam, láttam, hogy nem kicsit vágyakozó tekintettel mustrálja az édességet.
- Kérsz? – nyújtottam felé reményteljesen a táblát. Ő bólintott és letört egy darabot belőle, majd lassan beleharapott és ellazultak az arcizmai. Még egy kicsi fekete réteg repedt meg, majd hullott le az arcáról.
- Legutóbb akkor ettem ilyet, mikor még Torielnél éltem – mondta, miközben mellettem ülve a csokoládéját majszolta – Szinte már el is felejtettem, milyen finom.
- Kéred? – nyújtottam oda neki az egész táblát.
- Komolyan mondod? – nyitotta nagyra a szemét. Nem értettem, ennek miért van ekkora jelentőssége.
- Hát persze! – mosolyogtam rá, holott úgy éreztem, mindjárt elájulok. – Hiszen te nagyon szereted, nem igaz?
- Köszönöm – vette el, miközben még több fekete réteg pergett le az arcáról. Már a fél arca a régi volt a haját beleértve. Ő ezt észrevette és gyorsan felpattant.
- Nem! NEM! –dobta el a csokoládét, majd felém tornyosult, a kését magasba emelve. – HALJ MEG VÉGRE!
A halálra ítéltek nyugalmával néztem fel rá és szélesen elmosolyodtam.
- Hát nem érted, Chara? Senkinek nincs baja sem az életével, sem veled. Ezzel csak ártasz mindenkinek, de akárhányszor ölöd meg őket, ők mind készen lesznek megbocsátani neked! Ők is szeretnek téged! Kérlek, ne csináld ezt...
- Ezek csak üres szavak! – emelte döfésre a kését a lány, valamiért mégis habozott. Mintha valami visszatartotta volna.
- Emlékezz Papyrusra! Retteg tőled, mégis megpróbált a barátod lenni, sőt, azt sem hagyta, hogy a többiek bántsanak téged!
- Az a csontváz ostoba és naiv, semmi több – sziszegte Chara.
- Toriel mindig majdnem sír, mikor szóba kerülsz, pedig te magad is tudod, hogy mennyire erős. Asgore tekintete is mindig fájdalmat tükröz, mikor rólad beszél bárki is. Hiányzol nekik! Chara, a lányukként gondolnak rád!
- Nem igaz! – a lány felszabadult szeméből könny, a másikból fekete folyadék kezdett el csordogálni az arcán. – Hazudsz!
- Undyne sokszor mondta, hogy megbecsül téged, még ha dühös is, hiszen fiatal létedre remek harcos vagy, Alphys pedig még mindig őrzi a boglárkateát, amit nála csináltatok, amikor játszottatok. Nagyon szeretett mindkettőtöket tanítani!
- Nem jelent semmit! – sziszegte Chara. – Egyikük sem ismer!
- Sans... - folytattam. – Megölted az öccsét. A legfontosabb embert számára, mégis mikor először találkoztunk, azt mondta, azt kívánja, bárcsak mégis inkább te jöttél volna el és nekem már megbocsájtott...
- A francot érdekli a komikus! – ordította a lány remegő kézzel, mégis ott hagyta a késsel együtt a magasban.
- Asriel... biztosan ezt akarná? Hogy megölj itt engem? Hiszen én segíthetek neked...
- Asriel nem lát többé – szűrte a fogai közt a szavakat a lány – Nem láthat...
Látni, ahogy a legerősebb ember, akit ismersz, szép lassan elkezd tébolyultként viselkedni, majd összetörik és az igaza minden egyes utolsó fűszálába kapaszkodik, minden, csak nem kellemes. Bátor, nem kicsit vakmerő lépésre kellett elszánnom magam.
Nagy nehezen felálltam és szorosan megöleltem Chara-t.
- Kérlek! – suttogtam – Ne csináld ezt, Chara! Miért akarsz minket bántani? Kérlek, gyere velem és éljünk mind békében! Én nem megalázni akarlak, legyőzni meg még kevésbé! Ez nem egy verseny közöttünk, miért teszünk úgy, mintha az lenne? Mindenki szeret téged, vagy kész lesz szeretni és hidd el, mindannyian boldogan fogunk élni idelenn, bármennyire is be vagyunk zárva! A testvéred akarok lenni, Chara – gördült le egy könnycsepp a szememből – nem pedig az ellenséged!
A lány dermedten állt. Egy hangot sem adott ki és meg sem rezzent. Felkészítettem magam a szúrásra és a halálra.
Ehelyett viszont egy koppanást hallottam és éreztem, ahogyan karok fonódnak a testem köré.
- Igazad van – hallottam egy sírós-nevető hangot – Nem hiszem el, hogy egész eddig nem vettem észre magamat... Frisk... én... sajnálom!
A fekete réteg a lány egész testéről lehullott és most már az igazi Chara volt az, akit magamhoz szoríthattam.
- Hősnek képzeltem magamat – folytatta a lány – Pedig legbelül csak újra akartam látni anyát, apát és Asrielt...
- Velünk élsz majd, ugye? – kérdeztem tőle és alig bírtam elhinni, hogy egyáltalán kiejtem a számon ezeket a szavakat.
- Ha elfogadjátok, mindenképpen – hallottam. Chara hangja vidám volt. Jó volt végre egyszer ilyennek hallani.
Annyira örültem, hogy elsírtam magam. Megint.
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – pattogtam.
- És végül az is kiderült, melyikünk az angyal – nevetett halkan Chara – Hát mit is mondjak, nem vagyok meglepve...
- Mi vagyunk az angyalok – húzódtam el mosolyogva és megtöröltem a szememet. – Nem akarunk eltűnni innen végre?
- Dehogynem – bólintott szórakozottan a lánx – Flowey, engedj ki minket! – kiáltotta.
- Várj, mi? – fordultam hirtelen a lány felé.
- Ti idióták...

VÉGRE!
Nem hiszem el, hogy kész vagyok! D: Órákig sínylődtem ezzel a fejezettel, döntsétek el, megérte-e :) Ááááá, már csak 1-2 fejezet van hátra! >.< Ez nagyon durva!
És ne feledjétek: a csoki néha megmentheti az életeteket! ;)
További szép... hajnalt! :"D