Az Alvilág angyala

A hercegnő

Jobban belegondolva még soha nem voltam kinn egyedül úgy, hogy anya tudott volna róla. Még szerintem nem is lehetnék egy jó ideig, talán soha. És ez elég nagy bökkenő, amikor egyedül kellene találkoznom valakivel a konfliktusok elkerülése végett.
Már megkérdeztem anyát, hogy nem mehetnék-e ki egyedül akár egy órácskára, de mint arra lehetett számítani, a válasz egyértelmű, határozott és szigorú volt.
„Hát ennyit erről" - hallottam Chara hangját a fejemből. Elég gyakran beszélt így hozzám és nem mondhatom, hogy nem idegesített, de mit tudtam volna tenni? „Szökj meg! Este. Nem foglak sokáig feltartani, nem veszi majd észre." Sokat gondolkodtam ezen, de végül megfogadtam a tanácsát. Már előre bűntudatom volt, hogy ezt fogom csinálni, de úgy éreztem, nincs más választásom.
Majdnem az egész napomat azzal töltöttem, hogy gondolkoztam. Sétáltam a Romokban, rajzoltam, beszélgettem a Romokban élő szörnyekkel, de mindig csak a szökésen járt az eszem.
Toriel megsejthette, hogy valami baj van, mert öt percenként kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, amikor a közelében voltam. Én mindig rámosolyogtam, és bólintottam. Alig bírtam ránézni.
Azt még nem is említettem, hogy megint olyan fura álmom volt, pedig szerintem fontos lehet, sőt fontosabb, mint a többi.
Amikor „felkeltem" a semmiben, nem egy, hanem két gyerek fogadott. Az egyikük egy velem nagyjából egyidős fiú volt, rövid, barna haja volt és boxolónak volt öltözve. Barna szeme ebben a megvilágításban narancssárgának tetszett. Mögötte egy fiatalabb kislány állt. Alacsony volt és törékeny, hosszú vajszőke haja loknikban omlott a vállára és a fiú mögül, szégyenlősen pislogott rám.
- Szia! - intett a fiú vigyorogva - Mark vagyok, ő pedig itt mögöttem a húgom, Dorothy. Már alig vártuk hogy találkozhassunk veled!
- Sziasztok... - köszöntem halkan és halványan elmosolyodtam. - Én Frisk vagyok.
- Tudjuk - nevetett a fiú - igazából mi elég rendhagyó okból vagyunk most itt.
- Tényleg? - lepődtem meg - már azt hittem, megint csináltam valami rosszat.
- Eddig sem csináltál - nevetett Mark - csak...
- A jövőről lesz szó - szólalt meg halkan Dorothy. Most szólalt meg először, vékonyka hangja volt, olyan, amitől az emberek fele pillanat alatt pocsolyává olvadt volna.
- Ti tudjátok a jövőt? - tátottam el a számat.
- Dehogy tudjuk - nevetett fel Mark - csak következtetni lehet.
- Chara nem éppen könnyen meggyőzhető ember - Dorothy nem hagyta, hogy szóhoz jussak - nem egyszer kell majd megpróbálnod meggyőzni és még úgy sem biztos, hogy sikerülni fog. Egyetlen dolgot tehetsz: maradj türelmes és ne veszítsd el a fejed, bármennyire is nehéz lesz a feladatod!
Bólintottam. Ennyi idő után sem tudtam, miért segítenek nekem ezek a gyerekek, de jól esett, hogy ilyen kedvesek voltak velem és a tanácsaik hasznosak voltak.
- A másik az, hogy nem lesz könnyű dolgod és szörnyű dolgokkal kell majd szembe nézned, de nem futamodhatsz meg, mert most mind az emberek, mind a szörnyek érdekeit képviseled. - Mark ezt meglepő komolysággal mondta el - de úgy vettem észre, hogy nem vagy az a nyúlszívű embertípus, nincs igazam? - nevetett fel - csak maradj ilyen bátor, okés?
Erre is rábólintottam. Mi mást tehettem volna? Elég negatív jövőképet építettem fel ezek alapján és szerintem ezt meg is láthatták rajtam, hiszen nemsokára azt éreztem, hogy vékony kezek ölelik át a nyakamat.
- Bízunk benned, Frisk! - mondta Dorothy - Te vagy az Angyal! Megvan benned a képesség, hogy kiszabadíts minket. Mindannyian hiszünk benned!
- Dory, lejárt az időnk! - mosolygott ránk Mark -Kis idő és viszont fogsz látni minket, Frisk. Készülj fel!
Most már biztos voltam benne, hogy ezek az álmok nem hétköznapiak.
A nap végét a szobámban töltöttem, majd lefeküdtem „aludni".
Toriel jó éjt kívánt. Én úgy tettem, mintha már félálomban lennék. Könnyebben ment, mint gondoltam...
A biztonság kedvéért vártam még egy órát, majd magamra kanyarítottam a kabátomat, megtekertem a sálam a nyakam körül és leosontam a pincébe. Rengetegszer botlottam meg, egyszer hasra is estem, de szerencsére már távol voltam anya szobájától. Óvatosan kinyitottam az ajtót és kiléptem. Nem mintha idelenn annyira változnának a napszakok, de mégis úgy éreztem, mintha a szél hidegebb lenne, mint nappal. Minden sokkal barátságtalanabbnak tűnt, mint általában. Igyekeztem minél gyorsabban szedni a lábamat, nem akartam hosszú ideig távol lenni. Már így is óriási nyomás nehezedett rám.
„Vízesés, a visszhang-virágoknál" - hallottam a fejemben Chara hangját. Mivel eddig még csak egyszer voltam a Vízesésnél, fogalmam sem volt, merre vannak ezek a visszhang-virágok, de úgy gondoltam, meg fogom őket találni.
Futólépésben vágtam át magam Snowdin haván. A falu még mindig kihalt volt. Grillby's, a fogadó sötéten magasodott felém, házak közül nem lehetett látni egyet, amiben égett volna a villany.
Vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák, hova megyek?
Nem álltam meg a csónakosnál. Nem tudhatja, hogy itt vagyok. Tudtam, hogy Snowdin-on keresztül is el tudok jutni a vízeséshez.
Igazán üdítő volt, amikor a hideg hó helyett világító kristályokkal találtam szembe magam. A kabátomat a kezemben vittem tovább és gyönyörködtem a néha egészen pompás kilátásban. A szörnyeknek ezek a kristályok voltak a csillagaik a sötét kőzet-égen. Itt-ott egy teleszkópot is találtam.
Egészen szívszorító volt, hogy bármennyire be voltak zárva egy ekkora helyre, távol a Naptól, Holdtól, csillagoktól, ők nem feladták, hanem megteremtették azt, amire nekik szükségük volt és reménykedtek. Boldogok voltak, pedig alig volt valamijük.
Az emberek nem ilyenek voltak. Az emberek kinn éltek a felszínen. Minden reggel megadatott nekik, hogy együtt kelhettek a nappal. Akárhányszor felnéztek, láthatták a maguk felett elterülő eget, rajta a felhőket. Annyit sütkérezhettek a napsütésben, amennyit kedvük tartotta. Aztán este figyelhették, ahogy lement a Nap és várhatták, hogy meglássák a Holdat. Nézhették a csillagokat, kereshettek csillagképeket, sőt, ha szerencséjük volt, Holdfogyatkozást is láttak. Semmit sem kellett megteremteniük. Megvolt mindenük.
Mégsem voltak boldogok. Panaszkodtak a Napra, mert a szemükbe sütött. Forgatták a szemüket teliholdkor, mert nem tudtak olyan jól aludni tőle. A csillagokra rá sem pillantottak.
Most értettem csak meg, miért menekültem el az emberek elől. Én mindig is ide tartoztam.
Miközben sétáltam, igyekeztem mindent megcsodálni. Egy idő után egyre több virágot véltem felfedezni, amik kéken fénylettek. Az egyikhez kíváncsian közelebb mentem. „Az a kívánságom, hogy a családom biztonságban legyen" - hallottam egy idegen hangot. Először ijedten néztem körül, mert azt hittem, van még itt valaki, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a virág beszélt hozzám.
- Ki vagy te? - kérdeztem kíváncsian.
„Ki vagy te?" - válaszolt a virág az én hangomon. Meghökkentem
- F-Frisk? - válaszoltam a virágnak, hátha csak visszakérdezett.
„F-Frisk?" - mondta vissza a virág.
Ekkor jöttem rá, hogy ezeket nevezhetik visszhang-virágnak. Kicsit talán meggondolatlanul indultam tovább. Meghallgattam a virágokat. Mindegyik biztonságért esedezett.
Egyikük sem kérte, hogy kijusson innen. Semelyik szörny sem a Napot akarta látni. Egyszerűen csak élni akartak és nem akartak napról-napra Chara késére kerülni.
Az emberek nem csak a szabadságukat vették hát el tőlük. Elvették a biztonságérzetüket. A családjukat. A barátaikat.
Az életüket.
Hirtelen bűnnek éreztem már csak azt is, hogy itt járok az Alvilágban.
- Lám-lám, ki van itt...
Felkaptam a fejem. Pár lépéssel előttem Chara állt. A szokásos rövid, barna színű nadrágját hordta, a zöld-sárga pulóverével. Kedvesen mosolygott, viszont az arcán most egy mély vágás tátongott, a térde és könyöke fel volt horzsolva, a haja meg volt tépve (és talán egy kicsit meg is perzselte valami?) és a ruhája itt-ott el volt szakadva. Már épp kérdeztem volna, mi történt, de ő megelőzött.
- Összeakadtam egy igencsak halszagú nőszeméllyel - tűrt a hajába szórakozottan - végül elszöktem. Majd megölöm máskor. Miután megküzdöttem veled.
- Leálltál a gyilkolással? - döbbentem meg. Ezt jó előjelnek vettem.
- Ne vedd garanciának. Ha még egy félkegyelmű barátod megtámad, nem kap kegyelmet.
- Értem - bólintottam. Hát azért több volt, mint a semmi.
- Azért kértem, hogy találkozzunk, mert szeretnék veled kompromisszumot kötni. Semmi kedvem csatázni, főleg úgy, hogy értelme sincs, mert mindketten vissza tudunk térni. És az, hogy a „fejedben beszéljek", nem éppen célravezető, tekintve, hogy te nem tudod, hogy működik, engem meg legutóbb felnyársaltak, amikor huzamosabb ideig beszéltem veled.
Megint szólásra nyitottam a számat, de ő megint megelőzött.
- Plusz valamit már tényleg nagyon tudnod kell, annak ellenére, hogy mindenki teljes erejéből titkolja előled.
Az arcán ravasz mosolyt láttam. Nem tudtam, tényleg tudnom kell-e. Talán pont erre figyelmeztetett az egyik lány álmomban. Kutatással semmire nem jutottam akkor, de azt is mondta, hogy Chara-tól ne fogadjak el ilyen információt.
- Nos - szólaltam meg végre - miben szeretnél megegyezni?
- Abban, hogy csak annyi szörnyet ölök meg, amennyi szükséges ahhoz, hogy megtörjem az átkot, ami itt tart mindenkit és szabadon engedjem a szörnyeket.
- Te magad mondtad, hogy akkor háború lesz - néztem rá értetlenül.
- Ó, hát az - túrt a hajába elvörösödve - lehet, túlreagáltam...
A vak is látta volna, hogy hazudik.
- Chara, titkolsz valamit előlem... - néztem rá kérdőn.
- Tudod mit? Felejtsd el - legyintett - sejtettem, hogy nem fogsz belemenni. Mindig is ilyen voltál: „Mentsünk meg mindenkit, akit csak lehet!" - felsóhajtott - Majdnem mindig...
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni... - néztem rá értetlenül.
- Frisk, hát nem érted? Mi vagyunk az Alvilág angyalai! A hivatásunk, hogy kiürítsük ezt a helyet és szabaddá tegyük a szörnyeket!
- De hogyan törjük meg az átkot? - gondolkoztam el. - Vajon hol van a többi emberi lélek?
Chara a kezdte elveszteni a türelmét.
- Te tényleg ilyen hülye vagy?! - forgatta a szemét - Asgore.Megöli.Az.Összes.Embert! Egy egész emberiség élete fog a lelkeden száradni, ha a lelkekkel együtt megtöröd az átkot!
- Akkor beszéljünk Asgore-ral! - mosolyogtam rá.
- MEG FOG ÖLNI, TE IDIÓTA! - ordította Chara, majd vett egy nagy levegőt és láthatóan elszámolt magában tízig. - Ha pedig csak Asgore hal meg, a szörnyek fellázadnak. Szeretik a királyukat.
- De hogyan üríthetnénk ki az Alvilágot háború nélkül? - néztem rá értetlenül.
- Úgy, ahogyan én tettem eddig - forgatta a szemét.
- Ne úgy - ráztam meg a fejemet. - Kell lennie más megoldásnak. Egyáltalán Asgore miért akarja elpusztítani az emberiséget?
Chara meglepődött, pedig szerintem lehetett számítani erre a kérdésre. A lélegzete benn akadt, az arcából kifutott minden szín, a szeme elkerekedett.
- Nem kell elmondanod... -visszakoztam.
Nagy nehezen vett egy mély levegőt és lesütötte a szemét. Kifejezetten gyengének tűnt. Soha nem láttam őt ilyennek és nem is tudtam elképzelni egy törékeny Chara-t, most mégis itt állt előttem, teljes valójában.
- Elmondom - suttogta - Vállalnom kell minden következményt, hiszen tulajdonképpen én vagyok a hibás ezért...
- Ugyan... - kezdtem bele, de ő nem hagyta, hogy elmondjam.
- HIDD MÁR EL! - ordította. Nem szerette, hogy sebezhetőnek láttam és úgy tűnt, nem bírja a vigasztalást. - Én, idióta ugyanúgy hősködni akartam, mint most te is. Meg akartam menteni őket. Azt akartam, hogy az összes szörny odafenn élhessen és azt hittem, elég lenne hozzá az én lelkem... Tudod, milyen az a méregölő sisakvirág? - kérdezte halkan.
- Nem - ráztam meg a fejem. Ismertem a virágokat, de nem ennyire.
- Egy gyönyörű virág - mondta halkan - Viszont halálosan mérgező. Egyszer véletlenül teát főztünk belőle Asgore-nak. Alig bírták megmenteni. Én meg úgy gondoltam, hogy ha eszek egy kicsit ebből a virágból, a lelkemmel meg lehet törni az átkot. Meg is tettem. Amikor a királyi pár fia, aki a testvérem és egyetlen barátom volt, név szerint Asriel rám talált, már alig éltem. Rettegtem attól, ami történni fog, akkor már nem akartam hős lenni, csak vissza akartam menni a családomhoz. Asriel tudott a tervemről, de azt nem tudta, hogy így akarom véghez vinni. Gyorsan szólt a szüleinek, hogy segítsenek rajtam és ők mindent megtettek, de nem lettem jobban. Egy idő után elfogadtam, hogy meg fogok halni, de nagyon beleéltem magam abba, hogy látom majd a napfényt. Azt mondtam, látni akarom a virágokat a falumban. De már nem láthattam. Soha többé. Aznap este meghaltam. Csak utólag tudtam meg: Asriel a lelkemmel átjutott az átkon és elvitt a virágágyásra - alig hittem el, hogy sír. Közelebb léptem, hogy megöleljem, de ő ellépett - Ne érj hozzám! - förmedt rám - Megölték Asrielt. Ők. Az emberek. És akkor Asgore megfogadta, hogy elpusztítja őket. Mind egy szálig. Emlékszem az utolsó hozzám intézett szavaira - fordult felém. Az arcán könnyek csorogtak, de ő mintha észre sem vette volna ezt. - „Chara! Maradj határozott!" Tudod, mi az egyetlen gond? Hogy én nem voltam az!
- Mi? - lepődtem meg - Úgy érted... nem érezted magad annak?
- Nem, Frisk - rázta meg a fejét - Az én lelkem nem a „határozottság".
Elkerekedett szemmel pislogtam rá. Minden egyes szavával önmagát cáfolta.
- Tudod, a lelkek furák. Mondjak egy érdekes dolgot? - ahhoz képest, hogy az előbb még sírt, most széles mosolyra húzta a száját. - Képzeld el, nem létezik kettő ugyanolyan lélek.
- De a mi lelkünk... - kezdtem teljesen elveszni a sok információ között.
- Flowey jól mondta, tiszta agyhalott vagy néha - nevetett fel - Frisk, ez nem a saját lelkem!
- Akkor... kié? - néztem rá, a lehető legrosszabbakra felkészülve. Nem tudtam összerakni a mondatait.
- Nagyon lassan gondolkodsz - sóhajtott színpadiasan - Ez a lélek, Frisk, a tiéd.
Eltátottam a számat, de sokáig egy szó sem jött ki rajta, míg végül nagy nehezen kinyögtem:
- Az... lehetetlen.
Chara mondani akart valamit, de ekkor kiemelkedett a testéből a lelke (az övé?) és kékké változott. Elég volt rápillantania, hogy levonja a következtetést.
- Komikus - sziszegte a fogai közt (megj.: erre van egy olyan fordítás, hogy vígjátékszínész. Mennyivel jobban hangzana, nem? :D), majd elkezdett száguldani a fal felé. Oldalra kaptam a fejem. Sans állt ott, a fél szeme kéken izzott és a kezével irányította Chara lelkét. Chara elegánsan elrúgta magát a faltól, majd a kését előrántva elkezdett Sans felé rohanni, aki az utolsó pillanatban félreugrott.
- Ennyi idő után még mindig nem tudsz megsebezni, testvérgyilkos? - vigyorodott el a csontváz - Igazán tanulhatnál.
Én pedig nem gondolkodtam. Megtettem a lehető legnagyobb hülyeséget, amit jelen helyzetben elképzelni lehetett.
- Elég! - emeltem fel a hangomat és besétáltam a harcolók közé - Nem lehetne ezt megbeszélni?
- Menj innen, kölyök! - Sans ellentmondást nem tűrő tekintettel bámult rám.
- Nem! Hagyjátok abba! - dobbantottam a lábammal. Most olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki azért toporzékolt, mert nem kapta meg a hőn áhított nyalókát édesanyjától, de jelen helyzetben ez zavart legkevésbé.
- Frisk! El innen! - nézett rám Chara is dühösen.
- Hagyjátok abba! - kiabáltam. Ritkán emeltem fel a hangomat, már ennyitől is berekedtem.
- Bocs, Frisk, de kolonc vagy a nyakamon... - mondta Chara.
Egy pillanat alatt történt az egész. Chara előre lépett, felemelte a kezét, majd a kését a mellkasomba döfte. Rémülten néztem a mellkasomra, majd rá, amint a lelke kékre vált és elrepül. A kést erősen markolta, az is repült vele. Elhasaltam. Még hallottam, hogy Sans a nevemet kiabálja, de tekintve, hogy leszúrtak, ez nem segített túl sokat.
Megint meghaltam.
Viszont most nem a szokásos magányos helyemre kerültem. Az első, ami a szemembe ötlött, hogy pirosan ragyogtam. Körülöttem hat gyerek állt, egymás kezét fogva, ők is fénylettek, de különböző színekben. Felismertem őket az „álmaimból".
És ekkor rájöttem. Ők az eltűnt gyerekek. Őket ölte meg Asgore.
Egy hang szakította meg a gondolkodásomat.
„Bezárult a kör..."

Éééés igeeeen, a következő fejezetet már hetek óta várom! :D
Egyébként a méregölő sisakvirágot nagyon nehezen találtam meg. A buttercups egész pontosan boglárkát jelent, és ugyan a legtöbb boglárkafaj mérgező, de legtöbbjük nem halálosan. Először a fekete hunyort akartam beleírni a történetbe, ami a neve ellenére hófehér, csak az hashajtó és hánytató hatású, és valljuk be, az azért annyira nem stílusos halál. :/
A másik, amire gondoltam, az a farkasölő sisakvirág, ami tökéletes lett volna, ha nem csúszik egy logikai hiba a tervbe, hiszen annak a növénynek puszta érintése is mérgező lehet, ami azt jelenti, Asriel és Chara lehet, kipurcantak volna a teakészítés miatt.
Utolsó lehetőségem volt a méregölő sisakvirág, ami annyiban megfelelt az elvárásoknak, hogy boglárkafaj, halálosan mérgező, sárga és nem a legbrutálisabb módon végez az elfogyasztójával. :D