Az Alvilág angyala

A házon kívül

Egy hét telt el azóta, hogy megpróbáltam megölni Torielt. Egy hete rettegek, hogy Chara megjelenik és bosszút áll.
De az igazság az, hogy már egyre kevésbé. Chara nem jelent meg. A vörös szempárt sem láttam már napok óta. Nem értettem, mi ez az egész. Talán csak blöffölt. Talán akkor sem fog bántani, ha nem teszem meg, amit akar. Legalábbis nagyon remélem.
Az éltet körülbelül eseménytelenül telik. Azóta a fura délután után Toriel folyton ideges. Még a szőrén keresztül is látni a sötét karikáka a szeme alatt, és jól tudom, rengeteget sír, bármennyire is próbálja ezt előlem elrejteni.
A szörnyeket azóta ritkán láttam, Toriel igyekszik engem elzárni tőlük. Én nem értem, mi üthetett mindenkibe. Egyszer egészen véletlenül kihallgattam egy beszélgetését Undyne-nal. A kék bőrű nő próbálta meggyőzni őt, hogy engedjen engem ki ebből a házból, de Toriel hajthatatlan maradt.
Valami miatt nem akart elengedni még a Romokhoz sem. Egész nap be voltam zárva a kis házba.
A hét elején ez még nem is zavart annyira. Örültem annak, hogy biztonságban lehetek.
Viszont amint telik az idő, egyre jobban furdalt a kíváncsiság, mi lehet kinn.
„Ha akár pár percre is kijutnék..."
„...Toriel biztosan észre venné" - gondoltam magamban, óriásit sóhajtva - „És szívrohamot kapna..."
Igen, Toriel körülbelül öt percenként nézte meg, hogy megvagyok-e még. Valamitől nagyon féltett engem.
Vagy esetleg valakitől?
Az idő egyre szállt. Eltelt egy hét, kettő, három...
A szörnyek naponta jöttek győzködni Torielt. Szinte mindenkit láttam már a házban a bemutatkozásom óta.
Mindenkit, kivéve Sans-et.
Bár nem is csodálkoztam. Valamiért tényleg utálhat engem és szerintem örül, hogy nem járok szabadlábon.
Ami azt illeti, annyira nem sajnáltam, hogy nem láttam őt. Annyira fura volt! Amikor beszéltem vele, teljesen olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit. Valami nagyon fontosat...
Egy nap aztán mégis megjelent. Nem győzködte Torielt, csak megkérte, hagy mehessek ki pár órára.
„Ez gyenge próbálkozás" - gondoltam. - „Toriel már sokkal biztonságosabb terveket is elutasított."
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a kecskemama pár másodperc habozás után rábólint az ötletre.
Engem ez teljesen ledöbbentett. Nem engedett el a bivalyerős, háborús hőssel, Undyne-nal. Nem engedett el magával a királlyal. Abba sem ment bele, hogy a kísérőm egy köztudottan gyilkos robot legyen.
De elengedett egy alacsony, vigyorgó csontvázzal.
Ezt elég... furának találtam. De bíztam Torielben. Biztos voltam benne, hogy nem sodorna bajba.
Így történt az, hogy az egyetlen szörnnyel sétáltam a hóban, aki ki nem állhatott. És neki kellett vigyáznia rám. Ha nem ismertem volna Torielt, biztos lettem volna benne, hogy még ma meghalok.
A gondolataimból akkor zökkentem ki, mikor az arcomat megcsapta az első fuvallat, ami amellett, hogy majdnem elsodort, rettentően hideg volt. Vacogva fontam össze magam előtt a karjaimat.
- Rossz időnk van, kölyök? - nézett rám Sans vigyorogva. Ha nem tudtam volna, hogy ő mindig vigyorog, jogosan gondoltam volna, hogy annak örül ennyire, hogy majd' megfagyok. Vacogva bólintottam. Ő még tett pár lépést és közben láttam rajta, hogy gondolkodik valamin, aztán sóhajtott egyet, levette a kabátját és felém nyújtotta.
- Vedd fel! - nézett rám - Toriel megöl, ha egy jégcsapot kap vissza...
- T-te n-n-nem f-fagysz m-m-meg? -kérdeztem vacogó fogakkal. Az, hogy belőlem nem lesz jégcsap, még nem jelentette azt, hogy belőle sem lesz és mégis csak az ő kabátja volt, nem?
Ő csak a szemét forgatta még mindig vigyorogva, majd rám terítette a kabátot.
- Nekem nincsen bőröm. - vonta meg a vállát.
Kipréseltem magamból egy halk „Ó"-t és összehúztam magamon a kabátot. Feltűnően nagy volt rám, de ez most senkit nem zavart. Nem fáztam többet.
Némán sétáltunk még egy ideig. Láttam rajta, hogy többször is akart valamit mondani. „Talán egy viccet" - gondoltam. De végül sosem tette. Aztán egyszer csak felém fordult.
- El kell mennem egy kicsit - nézett rám - ha nem térsz le az ösvényről, nem eshet bajod, szóval ne térj le róla, rendben, kölyök?
Lehet, Toriel kicsit elhamarkodottan ítélt...
De mi mást tehettem volna, rábólintottam. Ha dolga van, nem tarthatom vissza. Levettem a kabátját és felé nyújtottam.
- Ne, ne, hagyd csak - legyintett - nincs most rá szükségem.
Majd egyszerűen eltűnt egy csettintéssel. Értetlenül bámultam a hűlt helyét, majd végül megráztam a fejem, mint aki álomból kelt, visszavettem a kabátot és azt tettem, amit Sans mondott: elkezdtem sétálni az ösvényen.
Elég érdekes helyeken jártam. Az egyiken hófotelek voltak, másikon pedig hókutyák és még sorolhatnám...
Kivédtem pár őrkutya támadásait. Az egyikük nem vett észre, ha nem mozogtam, így csak mozdulatlanul kellett állnom egy kis ideig. Utána ketten jöttek. Ők a szagomat érezték. Levettem a kabátot és belehemperegtem a sáros hóba (mert azért mégsem akartam fejfájást okozni Sans-nek), emiatt azt hitték, kiskutya vagyok. Utána már csak meg kellett simogatnom őket. Szégyellem bevallani, de egy kutyát jobban szerettem, mint az összes többit. Őt simogatnom kellett, erre egyre nőtt a nyaka, majd legvégül játékosan elugrált.
Hogy megsérültem-e? Egy kicsit. De nem számít. Nem fájt nagyon, vagy ilyesmi.
Így jutottam el szép lassan egy kis faluba. A látványra elszorult a szívem: a falu rendkívül otthonos volt, mégis teljesen kihalt. Néhol be voltak deszkázva az ablakok, a tér közepén egy karácsonyfa feküdt, kidőlve, törött díszekkel.
Mi történhetett? Él itt egyáltalán valaki?
Bárhová kopogtattam be, vagy nem érkezett válasz, vagy egy rémült párbeszédfoszlányt hallottam.
- Ez ő?
- Nem tudom! Tartsd erősen azt az ajtót!
Valamitől rettegtek a szörnyek, méghozzá annyira, hogy ki sem merték tenni a lábaikat kunyhóikból. Csak tudnám, mitől...
- Yo! - hallottam egy hangot hirtelen a hátam mögül. Rémülten megpördültem, mert esküdni mertem volna, hogy az előbb senki sem volt ott.
Egy kicsi dínót vettem észre. Velem egymagas volt és sárga színű, óriási szemekkel. Két lába rövid volt, kezeket egyáltalán nem is láttam rajta. Sárga-barna csíkos pulóvert viselt és mérgesen bámult rám. - Te ember vagy... igaz?
- Igen - próbáltam meg rámosolyogni. Ő viszont a következő pillanatban nekem rontott. Későn tértem magamhoz a meglepettségemből, nem volt időm védekezni. A dínó tarajos feje nagy koppanással találkozott a vállammal, fellökve engem. Biztosan jól estem volna, ha nem csúszok el és verem be a fejemet.
A világ egy pillanatra elsötétült előttem, de nem ájultam el. Sikerült felülnöm, bár kettőt láttam mindenből és azt is homályosan.
- Te bántod a szörnyeket egyfolytában! - nézett rám a kis dínó - Állj fel, Chara! Ellátom a bajod!
- Én... nem vagyok Chara... - álltam fel a vállamat szorongatva.
- Nem hiszek neked! - indult el felém újból a dínógyerek. Most számítottam a támadásra és elugrottam.
Ő viszont nem gondolta, hogy el fogok ugrani. Felkiáltott, majd kicsúszott a lába alól a talaj. Én nem gondoltam át, mit kellene csinálnom. Visszaugrottam elé, és elkaptam. Hiszen még az esést sem tudta volna tompítani.
Viszont mivel nem tudtam a kezénél fogva elkapni, jobb híján átöleltem.
Mit ne mondjak, kínos volt.
Pár másodpercig dermedten álltunk, majd egyszerre ugrottunk hátra.
- Ne haragudj, nem akartam... - kezdtem el a szabadkozást.
- Yo - nézett rám csodálkozva - te nem is akarsz bántani, igaz?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Ó - kezdte el a lábát kémlelni. - Akkor sajnálom... Csak azt hittem...
- Bánt titeket egy ember? - néztem rá együttérzőn. Ő bólintott.
- Chara a neve. Meg akar ölni mindannyiunkat.
- Az én nevem Frisk - mosolyogtam rá - de ne érezd magad rosszul emiatt. Hasonlítok Chara-ra. Legalábbis a kinézetem - húztam el a számat - nem te vagy az első, aki összetévesztett minket.
- Akkor örülök, hogy megismertelek! - mosolyodott el ő is - Az én nevem... - hirtelen kiabálást hallottunk valahonnan messziről. - Hoppá - húzta össze magát - Ez az anyukám. Jobb, ha megyek... Szia!
Azzal elszaladt. Azaz szaladt volna, ha pár lépés után nem esik pofára. De egy pillanat alatt újra álló helyzetbe tornázta magát és szaladt tovább.
- Vigyázz magadra! - kiabáltam utána.
Miután elszaladt, utána vettem csak észre, mennyire fáj a vállam. Fájdalmas grimaszt vágva úgy döntöttem, elindulok visszafelé.
Lassan sétáltam a fehér hóban várva, hogy Sans visszajöjjön. Ő viszont nem jött. Nem tudtam, mit csinálhat eddig, de biztos voltam abban, hogy Toriel aggódik értem.
Már a ház felé vezető ösvényen jártam, amikor hirtelen valami hátulról befogta a számat.
- Most meglakolsz a bűneidért... - hörögte a fülembe.
Ijedtemben ledermedtem. Moccanni sem bírtam a rémülettől, ami egy pillanat alatt felgyülemlett bennem. Hirtelen viszont kiszabadultam a szorításból. Sans állt mellettem. A pólója több helyen is el volt szakadva és elhagyta a fél papucsát.
Rendes esetben azon kezdtem volna gondolkodni, miért néz ki így és mit csinálhatott, de még mindig le voltam dermedve a rémülettől.
- Ejj, gyerek, majd' szörnyethaltál ijedtedben! - nézett rám nevetve - Csak nem rossz a lelkiismereted? - ugratott.
Valamiért nem voltam ilyen vicces kedvemben.
Még mindig az előbbi testhelyzetemben álltam és rémülten meredtem Sans-re.
- Gyerek! - lengette meg a kezét az arcom előtt. - Csak vicceltem...
Megpróbáltam nagy levegőt venni és aztán tovább menni, de a sokk miatt hirtelen mindkét szememet elöntötték a könnyek.
Mondtam már, hogy egy igazi bőgőmasina vagyok?
- Ó jaj - hervadt le a csontváz arcáról a vigyor - jaj ne... Kölyök, én nem úgy gondoltam... Nem volt komoly...
Könnyek öntötték el az arcomat. Meg sem tudtam tőlük szólalni.
- Ne haragudj, kölyök! - próbálkozott tovább Sans - Én tényleg nem akartalak ennyire megrémíteni, csak gondoltam, egy picit rád ijesztek... Nem gondoltam volna, hogy ennyire... Bocsánat!
Nem tudtam, ő-e az idegesebb, vagy én. Abba akartam hagyni a sírást és megmondani, hogy semmi baj nincs, de valami miatt nem tudtam. Az pedig, ha bőgve bizonygatom, hogy minden rendben, nem éppen meggyőző.
Ez a helyzet drasztikusabb megoldást követelt. Úgyhogy elkezdtem nevetni, miközben majdnem megfulladtam a zokogástól.
- Kölyök, ezt ne! - lépett hátrébb Sans - Megijesztesz...
Nem tudom, min nevethettem. Magamon? A szerencsétlen szituáción? Netalán Sans-en?
A lényeg, hogy nem tudtam abbahagyni.
A csontváz egy ideig úgy meredt rám, mintha egy őrültet látna, majd vonakodva odalépett hozzám és magához ölelt.
Hirtelen abbahagytam a sírást és a nevetést is. Újra ledermedtem. Nem mertem semmit csinálni, csak álltam, amíg Sans el nem lépett.
- Heh, ez még mindig működik - jegyezte meg és elindult. - Menjünk, kölyök!
A gondolataimba merülve sétáltam mögötte. Hogy érthette azt, hogy „még mindig"?
Nem szóltam hozzá, amíg el nem értük az ajtót. Ő sem akart beszélni. Én meg voltam illetődve, ő pedig egyszerűen csak utált engem. Amikor néha visszanézett, hogy megvagyok-e még, a tekintetében ugyan keveset, de fájdalmat láttam.
És ezt nem tudtam hova tenni.
Otthon Toriel majdnem sokkot kapott, amikor meglátott vizesen-sárosan, csapzott hajjal, de én erre azt mondtam, találkoztam egy gyerekkel és együtt játszottunk. Ő hitetlenkedve nézett rám, de nem kérdőjelezte meg, amit mondtam neki. Hagyta, hogy besétáljak a szobámba, miután visszaadtam Sans-nek a kabátot.
A szobámban levettem a sáros pulóvert és nadrágot és magamra húztam a pizsamának kinevezett, óriási pólómat, majd bedőltem az ágyamba. Nem akartam elmondani, hogy a vállam és a fejem is rettentően sajog, inkább úgy döntöttem, alszom rá egyet.
Nehezen, forgolódva sikerült elszenderednem, de végül mély álomba merültem.
- Csakhogy felkeltél! - hallottam egy fiú hangját.
Nagyokat pislogva felültem és szétnéztem. Megint azon a fura helyen voltam, ahová akkor kerültem, mikor megvágtam a kezem. Se padló, se tető, se falak. Csak én és egy velem egyidősnek tűnő fiú.
- Ki vagy te? - kérdeztem meg félénken.
- A nevem Jonathan - mosolygott rám bátorítón. Most vettem csak jobban szemügyre. Zöld színű inget viselt, piros csokornyakkendővel és barna, ujjatlan pulóverrel. Kicsit magasabb lehetett nálam. A haja lángvörös volt és két fehér madártoll volt beletűzve. A szemei smaragdzöldek és meglehetősen kedvesek voltak. - Te meg Frisk vagy, ugye?
Rábólintottam. Nem tudtam, ő miért ismer. Ebben a világban az emberek és szörnyek fele ismert engem, nekem viszont fogalmam sem volt arról, ők kik lehetnek.
- Tudom, ez furán hangzik, de ma követtelek - túrt a hajába picit elvörösödve - te nem láthattál engem, de én ott voltam minden egyes lépésednél... Majdnem - nevetett fel zavartan - nem vagyok valami kukkoló, nehogy azt, hidd! Csak... Amy mesélt rólad és... Hát... Gondoltam megnézem, ki is vagy te...
Nem hagyott szóhoz jutni, nagyon sokat beszélt. Ennek ellenére szimpatikusnak találtam a fiút. Nem tudtam megfogalmazni, miért. Egyszerűen csak nagyon aranyos volt.
- És elég fura napod lehetett, igaz? - nem várta meg a válaszomat, folytatta a mondandóját - Szerintem pár dolgot tudnod kell, hogy megértsd, mik történnek körülötted. Kezdjük mondjuk Chara-val.
Chara időtlen-idők óta rettegésben tart itt mindenkit. Pontosan nem lehet megmondani, mióta, mert ő képes visszalépegetni az időben és így nem telik az idő felettünk, hanem újra és újra ugyanazt a napot éljük át - a szeme komolyan csillogott, de nem ijesztően. Kicsit talán Torielre emlékeztetett - már meg sem tudjuk számlálni, hányszor gyilkolt meg mindenkit ebben a világban...
A kis gyermek összekevert téged vele. Róla azt kell tudni, hogy nagyon szereti a szuperhősöket - mosolyodott el a fiú - ő is az szeretne lenni és ezért meg akarja fékezni Chara-t - hervadt le a mosoly az arcáról - Nem egyszer kellett már emiatt meghalnia...
- A harmadik furcsa dolog Sans nemigaz? - nevetett rám. Hirtelen váltogatta az arcait. Vidám, komoly, vidám, szomorú és megint vidám. De ez neki különösen jól állt. - Mit gondolsz róla?
- Utál engem - sóhajtottam - Nem tudom, miért, de biztosan utál engem.
A fiú megveregette a vállamat, talán azért, hogy kicsit felvidítson.
- Akár hiszed, akár nem, ez téves - mosolygott rám szélesen - Sans nem utál téged, még ha próbál is utálni. Nem mérges, sokkal inkább... csalódott, mert... ajjh - harapott az ajkába - ezt nem mondhatom el, ne haragudj, a többiek kinyírnak, ha elmondom neked. Ez az első számú szabályunk, tudod? Nem beszélni a... Áhh már megint fecsegek - legyintett - A lényeg az, hogy Sans miatt ne érezd magad rosszul. Nem tud téged utálni, és erre majd ő is rá fog jönni. De azért - nézett picit el - ne nagyon idegesítsd fel, jó?
- Nem tervezem - mosolyogtam a fiúra.
- Köszi - borzolta össze a hajamat. - Egyébként igazán dicséretre méltó, amit csinálsz. Például hogy elkaptad a kis dínót, miközben ő éppen téged támadott...
- Hagynom kellene, hogy elessen?
- Épp ellenkezőleg - nevetett fel a fiú - sajnos viszont nem veszi mindenki ilyen természetesnek a segítséget, mint te. De maradj ilyen, rendben? -nevetett rám.
- Nem tervezek megváltozni - mosolyodtam el.
- Akkor jó - állt fel mellőlem. - Sajnos elfogyott az időm. Mennem kell. - sóhajtotta - Ne feledd, Frisk: Maradj kedves!
És szertefoszlott. Mint a balerina lány legutóbb.
És én megint elkezdtem zuhanni a semmibe. Amikor kinyitottam a szemem, az ágyamban feküdtem. Rápillantottam az órámra.
Reggel volt. Átaludtam az éjszakát.

Büszkén kijelenthetem, hogy én sem vagyok normális... :-D
A következő két hétben nem valószínű, hogy túl sűrűn lesznek fejezetek, mivel egyrészt nem igazán érek rá, másrészt pedig nincs ötletem, hogyan töltsek ki egy jó nagy űrt, ami a cselekmény egy fontos fordulópontjához fog vezetni.
De azért ígérem, igyekezni fogok :-)
További jó éjszakát! :-D