Az Alvilág angyala

Kapcsolat

- Még találkozunk! - kacsintott rám Chara és eltűnt.
Én pedig felkeltem. Már jó ideje minden egyes este Chara-val álmodtam. Nem történt semmi drámai, csak beszélgettünk. Azon kívül, hogy egy sorozatgyilkos volt, egész kedves és jól lehetett vele beszélgetni. És ha már úgyis álom volt, miért ne tettem volna?
Ez persze nem azt jelentette, hogy nem féltem tőle. Meg kellett fékeznünk egymást, mindketten tudtuk. Harcolnunk kellett, mert ketten két különböző célt akartunk elérni. Ennek ellenére viszont egyikünk sem akart ellenségeskedni. „Majd ha találkozunk" - mondta Chara is. „Egyszer elkerülhetetlen lesz a csata".
Az egyetlen baj az volt, hogy mindketten „határozottak" voltunk. Vissza tudtunk térni. Arról nem is beszélve, hogy én még a légynek sem tudok ártani.
A szememet dörzsölve keltem fel. Jó ideje nem láttam más szörnyet anyán kívül és nem kaptam hírt odakintről. Egy idő után egyre jobban zavart, de nem szóltam. Anya csak a legjobbat akarta nekem.
A barátaim viszont nagyon hiányoztak és emiatt egyre unottabb lettem.
Még kissé álmosan felvettem a rövid farmernadrágomat és a csíkos pulóveremet, amiben eljöttem. Folyton ezeket viseltem. Nem azért, mert nem volt más ruhám, hanem mert nem akartam Chara ruháit viselni.
Nyújtózva sétáltam ki a szobám ajtaján. „Megint elaludtam" - pillantottam az órára. A következő pillanatban megtorpantam. Egy magas csontváz állt előttem.
- Papyrus! - ugrottam a nyakába. Úgy tűnik, Toriel megenyhült kissé.
- Üdvözletem, ember! - kiabálta, mint úgy általában és felegyenesedett, ami miatt én jóval a föld felé emelkedtem - Toriel végre megengedte, hogy találkozzunk!
Nevetve kalimpáltam, hogy tegyen le, de ő folytatta a mondandóját.
- Persze nem itt. Gondoltam... megmutatom a házamat. De persze nem azért, mert valakit meghívtam. Csak talán Sans lesz még ott. Undyne most éppen otthon van...
Leestem. Persze nem ütöttem meg magam. Felkaptam a kabátomat és várakozva pillantottam csontos barátomra. Szomjaztam már a friss levegőre.
- Menjünk! - indult a pince felé, ahol az egyetlen kiút volt, ami nem a Romokhoz vezet. Futva indultam utána, mivel az én lábaim sokkal rövidebbek voltak az övénél.
- Vigyázzatok magatokra! - halottam még anya hangját. Nevetve szaladtam ki a hóra. A szél megcsapta az arcomat, de most kifejezetten tetszett. Nem voltam sok ideig elzárva a külvilágtól, de ahhoz elég volt, hogy nagyon hiányozzon. Ennél már csak a Napot hiányoltam jobban, de nem voltam biztos benne, hogy azt láthatom-e még egyáltalán. Mosolyogva sétáltam, miközben a dermesztő szél bele-belekapott a hajamba.
- És hogy vagy, Papyrus? - mosolyogtam kísérőmre egy idő után.
- Én csodásan! Képzeld el, Undyne megengedte, hogy beléphessek a Royal Guardba! - az arca virult. Nem tudtam nem mosolyogni.
- Gratulálok! - nevettem rá.
- És most az a dolgom, hogy felügyeljek arra, hogy az ember... Azaz a másik ember be ne tegye a lábát Snowdinba!
- Mi? -döbbentem le - Chara-t kell figyelned?!
„Undyne megőrült?!"
- Igen! Figyelnem kell és meg kell őt állítanom!
Volt egy olyan érzésem, hogy Papyrus nem akarná igazából megfékezni. Ő mindenkihez olyan kedves. Chara egy szempillantás alatt megölné. Magamban megjegyeztem, hogy sürgősen beszélnem kell Undyne-nal. Papyrusnak viszont ezt a világért nem mondtam volna el, úgyhogy nagy nehezen mosolyra húztam a szám.
- Akkor Snowdin biztonságban van végre...
Többet nem tudtam mondani. Néma csendben vánszorogtam végig az utamat egészen Snowdin városig, a gondolataimba merülve. Papyrus mellettem sétált és végig beszélt, de egy szót sem fogtam fel belőle. Jól tudtam: én vagyok az egyetlen, aki megfékezheti Chara-t, mielőtt elpusztít mindent, de fogalmam sem volt, mikor és hogyan.
A városba beérve egy ismerős hangot hallottam meg.
- Yo! Frisk!
Hirtelen erővel telve rohantam a dínó barátom felé, aki a karácsonyfa előtt állt és szorosan megöleltem. Egy pillanatra azt hittem, mindketten elesünk, de végül sikerült talpon maradnunk.
- Ez most hirtelen jött... - nevetett rám. Én viszont majdnem sírtam.
- Ha máskor meglátod Chara-t, szaladj, ahogy csak tudsz - suttogtam halkan - ne halj meg többször...
-Ugyan már, nem is olyan vészes -nevetett. Én elhúzódtam és gyilkos tekintettel néztem rá, bár kétlem, hogy ez annyira ijesztő lehetett, mert ő elnevette magát - jó, jó, vigyázom...
Halványan elmosolyodtam. Tátogtam egy „Majd találkozunk"-ot és visszaszaladtam Papyrushoz.
A csontváz testvérek házába belépve kellemes meleg csapott meg. Kíváncsian néztem körbe. Minden barátságos volt. Olyan érzés töltött el, mintha már jártam volna itt korábban. Mintha már ismertem volna ezt a házat valamikor régen.
- Papyrus! - hallottam egy hangot a hátam mögül. Már egészen megszoktam, hogy semmit sem veszek észre... Vettem egy nagy levegőt és szép lassan szembefordultam Undyne-nal.
- Szia! - mosolyogtam rá bizonytalanul.
- Szia, Punk... -nézett rám értetlenül. Szerintem azt várta, hogy megijedek tőle vagy ilyesmi, én viszont tudtam, hogy nem kell tőle félnem.
Papyrus, aki eddig ott állt az ajtóban, most megszólalt.
- Whoopsy doopsy! El is felejtettem! Nekem most az embert kellene figyelnem! - majd a változatosság kedvéért a szerencsére nyitott ajtón távozott.
Ketten maradtunk a lakásban Undyne-nal. Egy ideig néma csend honolt, amit végül én törtem meg.
- Alphys elmondott mindent - motyogtam halkan.
- Tényleg? - vörösödött el. - Ne felejtsem el megköszönni...
Halványan elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott még valami.
- Nem tudnál - kezdtem el a lábaimon hintázni - Papyrusnak más feladatot adni? Úgy értem - jöttem zavarba - valami kevésbé veszélyeset. Mert igazán kedves tőled, hogy már a Royal Guard tagja lehet, meg minden, de nem lehetne olyan feladata, amiben nem szerepel Chara?
- A démonkölyök miatt ne aggódj - rázta meg a fejét Undyne - egyik idősíkban sem jött még rögtön Snowdinba, mert itt sokan vannak. Itt meg tudják állítani. Nem Papyrust bíztam volna meg egy ilyen feladattal, ha nem lenne veszélytelen - vigyorgott. Nagy kő esett le a szívemről.
A következő órában beszélgettünk. Kiderült, hogy Chara nem jelent meg már jó ideje a szörnyek előtt. Valami miatt visszavonult, de ez nem feltétlenül jelentett jót.
Hirtelen egy hangot hallottam meg.
- Azta! Nem hittem volna, hogy ez még működik!
Felpattantam. Ez ő volt! Biztos, hogy ő volt.
- Hol vagy? - kapkodtam a fejemet rémülten.
- Mi az, Punk? - bámult értetlenül Undyne és a biztonság kedvéért ő is felállt.
- A fejedben vagyok, te hülye! - hallottam Chara hangját - és ez egy hosszú történet. Most ülj le és csinálj úgy, mintha semmi nem történt volna!
- Ömm... - túrtam a hajamba. - Csak... mintha hallottam volna valamit - ültem le - de biztosan rosszul hallottam...
Undyne bólintott és leült. - A frászt hoztad rám!
- Ez de jó! - Chara láthatóan örült, valaminek - Szinte már hiányzott ez az érzés...
- Én... nem érzem jól magam - álltam fel újra - Kell egy kis friss levegő... Egy perc! - mosolyogtam erőltetetten és kiszaladtam a házból, egyenesen az erdő fái közé.
- Miért hallak most téged? Hol vagy? - teljesen megrémültem.
- Az nem fontos, hol vagyok és kérlek, ne beszélj hangosan, mert valaki gyanút fog. - hallottam Chara hangját - és majd egyszer ígérem, elmesélem.
- Meséld el most! Kérlek! - suttogtam.
- Hát jó - a hangja bosszús volt. - Az az igazság, hogy... - itt elakadt.
- Hogy? - kíváncsiskodtam, válaszként viszont csak egy hörgést kaptam.
- Chara? - kérdeztem halkan.
- A... rohadt... életbe... - hörögte, majd „megszakadt a vonal".
Tudtam: meghalt. Nem sajnáltam annyira, hiszen azt is tudtam, hogy visszatér.
Egy dologtól féltem: hogy bosszút áll azon, aki megölte. Bár Undyne is jól van még, nem?
Már indultam volna vissza, amikor egy újabb, még kevésbé kellemes hang ütötte meg a fülemet.
- Szóval összeálltál Chara-val? Elárulod a barátaidat?
Lenéztem a földre, Flowey volt szinte a lábam alatt. Nagyon fázhatott.
- Nem árulom el őket - guggoltam le elé - Fogalmam sincs, mi ez... Nem fázol?
- Nem árulod el őket?! - nevetett a virág a kérdésemet figyelmen kívül hagyva - az nem árulás, hogy a hátuk mögött az egyetlen ellenségükkel tartasz beszélgető partyt?
- Nem - ráztam meg a fejemet. - Tudom, hogy majd harcolnom kell vele, de szerintem nem akar igazán gyilkolni. Nem akarhat. Senki nem akar...
- Megmondanád, hogyan szándékozol legyőzni gyilkolás nélkül egy sorozatgyilkost, aki bármennyire is nem akarja, gyilkolni fog, Ms. Pacifista? - nevetett gonosz arccal Flowey. Sejtettem, hogy megkérdezi.
- Adok neki egy esélyt - néztem komolyan a vigyorgó virágra - Miért ölnénk meg egymást, ha élhetünk ketten is? Csak meg kell mutatnom, hogy nem kell senkit bántania. Megérdemel egy második esélyt. Toriel biztosan megengedi, hogy velünk éljen.
Flowey hisztérikusan nevetni kezdett.
- El sem hiszem, hogy ennyire hülye vagy! - vihogott - Chara egy démon! Megölt MINDENKIT! Azt hiszed egyszer vagy kétszer? HÁT TÉVEDSZ! Megszámlálhatatlan alkalommal döfte belénk azt az átkozott pengét kegyelmet nem ismerve, te meg kitalálod, hogy jó útra téríted és elvárod, hogy még bocsássunk is meg neki?! Akkora egy... - a mondatát nem tudta befejezni, mert betemette egy hókupac. Szétnéztem, hátha megtalálom azt, aki „megmentett" ettől a beszélgetéstől, de senkit sem láttam a közelben. Vettem hát egy nagy levegőt és visszamentem a házba.
- Mi tartott ennyi ideig? - nézett rám Undyne.
- Kicsit kiszellőztettem a fejemet. De már legalább teljesen jól érzem magam...
Maradt volna még körülbelül negyed óránk beszélgetni, de a szobában kínos csönd honolt. Nem tudtam, mi járhat Undyne fejében, én pedig folyton a történteken kattogtam.
„Vajon mit akarhatott mondani Chara?"
Alighogy észbe kaptam, már hazafelé gyalogoltam a szokásos úton, ezen gondolkodva. Hazaérve köszöntem anyának, némán megvacsoráztunk, aztán mentem is aludni. Az ágyamon fekve sokáig gondolkodtam, de aztán elnyomott az álom.
Álmomban már megint egy üres térben voltam. „Chara fura helyet választott..." - ültem fel és vártam, hogy a lány betoppanjon és elmondja, amit akart.
- Chara-t várod, igaz?
Egy lány jelent meg előttem. Nálam biztosan idősebb volt, göndör, sötétbarna haját két copfba kötötte. Lila pólót, barna dzsekit, túranadrágot és bakancsot viselt, lila szeme előtt óriási, vastag keretes szemüveg volt. Kedves félmosollyal kémlelt engem.
- Jó látni téged, Frisk! - lépett közelebb és felsegített. - Nagyon szokatlan lehet, hogy az álmaidban ilyen fura fickók látogatnak meg és tanácsokat osztogatnak, nem? - nevetett - A nevem Jane. Örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta felém a kezét. Én bizonytalanul megráztam.
- A tárgyra térve - komolyodott el, majd kicsit feltűrte a dzsekije ujját. A keze tele volt írva vázlatpontokkal, idézetekkel és volt rajta pár rajz is. Rápillantott az egyik friss írásra és bólintott, majd visszahúzta a ruhadarab ujját.
- Chara majdnem elkotyogott neked valamit, amire még biztosan nem állsz készen, hogy tudd, viszont idővel muszáj lesz megtudnod. Ha megengeded, hogy adjak egy javaslatot, kicsit nyomozgass. A könyvtárban, Torielnél és a csontvázaknál is rengeteg könyv van. Biztos találsz bennük valamit. De arra kérlek - nézett rám - hogy ne akard megtudni az egész történetet. Még mindig jobb, ha semmit nem értesz, mint az érzés, amit éreznél, ha ezt az egészet egyszerre borítanák a nyakadba. Kérlek, higgy nekem!
- Rendben - bólintottam. Nem volt ínyemre a dolog és már most azon gondolkodtam, hol találhatok valamit, amiből információkhoz juthatok.
- Ami azt illeti, ennyit kellett elmondanom - nevetett fel Jane. - Van kérdésed, vagy beszélgessünk az álom végéig?
- Mi történt Chara-val? - néztem rá kíváncsian.
- Ó, Chara - nevetett fel a lány - elmerült a csevegésben és egyszer csak azon kapta magát, hogy fel van nyársalva - kacagott tovább - Elég viccesen jön ki, ha valaki belekotnyeleskedik a megszokott rutinjába. Látnád néha az arcát - vigyorgott - egyébként vele most Jonny beszél. - látva az értetlenkedő arcomat, felvilágosított - Tudod, Jonathan. A vörös hajú srác.
Emlékeztem rá. Ő volt a legkedvesebb közülük.
- Szegény Chara - sóhajtott - ki nem állhat minket, de őt is muszáj zaklatnunk. Ki akarunk jutni innen és végre szabadok akarunk lenni. Ti vagytok az egyetlen reményünk.
- Tehát azt mondod, van remény? Kijuthatunk? - néztem fel rá.
- Jaj Frisk! - borzolta össze a hajamat - Hiszen mindig van remény! Maradj kitartó!
És eltűnt.
Miért pont most kellett felkelnem?

Visszatértem ! :D Bocsánat a kihagyásért, de biztosan ismeritek ti is a "Még egy kicsit gépezek és aztán folytatom az írást" "Még egy kicsit olvasok is" "Most olyan meleg van! Majd este!" és a "Már túl késő van! Holnap majd megírom!" kifogásokat. Plusz teljes ihlethiányban szenvedek, pedig nem sokára jön az izgalmas rész... :)
További szép reggelt/napot/estét nektek! :D