Nemezis

7

Hevesen dobogó szívvel vártam a pillanatot, amikor Shawn egyszer csak megszólal és ezzel leleplez, de nem legnagyobb meglepetésemre, ez történt meg. 

- Shawn, minden rendben? - kérdezte apu, gondolom azért, mert a fiú legalább húsz másodperce állt mozdulatlanul az ajtóban. Riadtan mögé kaptam a pillantásomat és lélekben már felkészítettem magam egy magyarázatra, amikor Shawn váratlanul megszólalt. De nagyon nem azt mondta, amire számítottam.

- Igen, persze. Csak még meg sem figyeltem, hogy milyen jó innen a kilátás. - jegyezte meg. Ha nem tudtam volna, hogy a medence meg a virágoskert pontosan mögöttem volt, ostobán magamra vettem volna a megszólalást, épp mint tegnap odafent a szobával kapcsolatban. 

- Á valóban. - érkezett apu válasza és hallottam, hogy megcsikordul a széke. - Tényleg kifejezetten...

- Köszönöm a mai beszélgetést. - szakította fél Shawn aput, aztán nemes egyszerűséggel becsapta maga mögött az ajtót és a karomat megragadva elráncigált. Botladozva követtem őt végig a folyosón. A lábai hihetetlenül hosszúak voltak, amíg ő lépett egyet én legalább hármat. 

- Hé, te mit...? - szólaltam meg, de ő meg sem állt egészen a nappaliig. Akkor váratlanul elengedett és felém fordult. Már majdnem mondtam valamit, de a pillantása elnémított. Kifejezéstelenül meredt rám, nekem pedig nagyon nem tetszett ez a nézés. Még csak egy napja ismertem, de már utáltam, amikor ezt csinálta. Semmit nem bírtam kiolvasni az arcából, így azt sem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá. Pillantásának súlya alatt egyre forróbbnak éreztem az arcomat. Tényleg állandóan zavarban voltam ezelőtt a fiú előtt. Idegességemben a számat kezdtem harapdálni és az ujjaim a hajam végét birizgálták. Nem volt nehéz dolgom, mivel kicsivel a könyököm alá ért. 

- Na, ezt nevezik hallgatózásnak. - szólalt meg végül. Oké, a hangja nem tűnik mérgesnek, ez jó jel.

- Nem hallgatóztam! - vágtam rá rögtön. Persze nagyon jól tudtam, hogy az egészet felesleges volt tagadni, de az önérzetem nem hagyta, hogy csak úgy szégyenben maradjak. Hát az önérzetem igazán bekaphatja, mivel csak magam alatt vágtam a fát.

- Ó, nem? - döntötte oldalra a fejét mosolyogva. Összezavarodtam. Most miért viselkedik így? Mérgesnek kéne lennie, nem? Én az lennék. Pontosabban az voltam, amikor én találtam őt, az ajtóm előtt állva.  

Lassan megráztam a fejem, mire a mosolya még szélesebb lett, az én arcom pedig még vörösebb, csak most egészen más okból. 

Oké, ezer százalék, hogy NEM a marketing miatt volt.

- Pedig nekem nagyon úgy tűnt. - jegyezte meg. 

- Rosszul láttad. Én csak... szólni akartam, hogy kész az ebéd, de mivel hallottam, hogy beszélgettek vártam egy kicsit. Már épp vége volt a beszélgetésnek, amikor odamentem. Tényleg. - bizonygattam. 

Félredöntött fejjel nézett rám és úgy tűnt, nagyon gondolkodik azon, hogy igazat mondtam-e vagy nem. Végülis ő csak annyit látott, hogy a folyosón állok az ajtó előtt, kissé döbbenten. A hallgatózást nem tudta bizonytíani.

- Jól van, Manócska. - sóhajtotta végül. - Most az egyszer elnézem neked, de csak azért, mert én is ugyanezt csináltam. 

- Mit? Hallgatóztál? Azt hittem te csak "hallgattad" a beszélgetésemet. - mutattam idézőjeleket gúnyosan. 

- Így is van. - bólintott óvatos mosollyal az arcán, mire a maradék félelmem is elpárolgott. - De épp az előbbi mondatoddal ismertem be, hogy hallgatóztál. - jegyezte meg csak úgy mellékesen.