When I met you

2.

Augusztus közepe van. Igen, lassan vége a nyárnak.
Oh, igen Clare. Hogy mi van vele? Engem is érdekelne. Az elején minden jól indult, majd egyszerűen eltűnt. Mindenhol próbáltam elérni. Sok sikertelen próbálkozás után pedig feladtam. Most pedig éppen a kávézóba tartok, ahol dolgozom. Belépek az ajtón és az öltöző felé veszem az irányt. Miután sikeresen átöltöztem a pult mögé léptem. Egy szomorú mosollyal végig néztem az asztaloknál ülő társaságokon. Olyan vidámak voltak. Viszont köztük feltűnt egy lány aki a fejét lehajtva magányosan üldögélt és az előtte lévő poharat nézegette. Ismerősnek tűnt. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, mert új emberek léptek be az ajtón.  

A munkaidőm lassan lejár, az a lány pedig még mindig ott ül és kitartóan bámulja az asztalon lévő üdítőt. Mivel rajta kívűl nem volt más vendég úgy döntöttem odamegyek hozzá. Az asztalhoz sétáltam és megszólítottam.
-Szia-köszöntem neki mosolyogva. Ő pedig továbbra is csendben ült. Pár perc után kezdtem kínosnak érezni és már sétáltam volna el, amikor felemelte a fejét és rám emelte a tekintetét.
-Szia
Nem tudtam megszólalni. Ő volt az. Clare.
-Te hogy kerülsz ide?-kérdeztem meglepetten.
-Én..egyszer mesélted hogy itt dolgozol, én pedig úgy gondoltam..
-Örülök, hogy itt vagy-szakítottam félbe mosolyogva. -Lassan lejár a műszakom, lenne kedved eljönni velem sétálni?
-Persze!-mondta lelkesen.

Egy órával később már a part egyik elhagyatott részén sétáltunk és szinte a semmiről beszélgettünk. Clare egyszer csak megtorpant mellettem.
-Mi a baj?-kérdeztem.
-El szeretnék mondani valamit.
-Mit?
-Hát öhm..felejtsük el inkább-mosolygott rám szomorúan.
-Kérlek, tudod hogy nekem bármit elmondhatsz.
Rám nézett majd közelebb lépett és szorosan átölelt.
-Köszönöm-suttogta a fülembe.
Már pár perce ölelhettük egymást, mikor megszólalt a telefonja. Bocsánat kérően rám pillantott majd felvette a telefont. Nem hallottam mit mondott, mivel tőlem pár méterre telefonált. Viszont idegesnek tűnt. Aggódóan bámultam a lányt, aki a hívást megszakítva sétált vissza hozzám.
-Zora mennem kell.
-Minden rendben?-kérdeztem aggódva.
-Persze-válaszolta mosolyogva. Erőltetett mosoly volt. -Majd írok.
Ezután megölelt és elköszönt. Az egyre távolodó alakját nézve ürességet éreztem magamban. Szinte már most hiányzik. De ő csak egy barát. Ezt nem ronthatom el az érzelmeimmel.

Lassan én is haza fele indultam. Nyugodtan sétáltam az utcákon. Akkor még nem tudtam mi vár rám..