A Szerelem Hamvai / Harry Potter Fanficon (Átírás alatt)

Megérte... 19

Draco szemszöge:

Aznap a bank után megálltam egy virágüzletben, sietve vásároltam egy csokór fehér rózsát. Tudtam, hogy Hermione már rég hazaért, mert megbeszélés után az egyik titkár hozta oda nekem az üzenetét.
A kastély egyre barátságosabban festett minden este mikor hazatértem, ezt persze az én gyönyörű feleségmnek köszönhetem, aki minden nap végigjárta a kertet, hogy helyére igazítsa a növényeket, és aki odafigyelt az épület renoválására is.
- Megjöttem. - mentem be a hátsó ajtón, egészen a konyhába. Hermione ott ült, ahogy minden este, és egy főzetet kotyvasztott.
- Hallottam, remélem nem hajtottál rá az autoval egy rózsámra sem. - dorgált meg kedvesen fel sem nézve a több ezer oldalas könyvből.
- Egy egész ágyást kiírtottam. - viccelődtem. Ő csak a szemét forgatta ahogy mindig a tréfáimra.
- Van kávé, de nem ajánlom ilyen későn. Főztem levendula teát, azt kostóld meg inkább. - állt fel a kerek konyhaasztaltól, s a hátamögötti üveges szekrénybe nyult teascsészéért.
- Te ilyen finomságokkal kedveskedsz nekem, én pedig csak ennyit adhatok érte. - húztam elő a hátam mögűl a csokrot.
- S ha még tudnád. - ölelte át a nyakam hirtelen. Belefurtam a fejem a nyakába, így áltunk hosszú percekig.
- Köszönöm. - suttogtam.
- Terhes vagyok. - mondta hirtelen ki. Óvatosan eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A szivem még soha nem vert ennyire gyorsan. Hermione egy aprót biccentett megerősítés képpen. A világ táncot járt, a szemem elhomájosodott.
Fogalmam sincs, hogy jutottam fel a hálóba, a gondolatok össze-vissza jártak a fejemben.
- Szeretnéd ezt a gyermeket? - kérdezte a lány, mikor látta zavartságomat, ami azóta nem szünt meg, hogy megtudtam a hírt.
- Ez nem is kérdés. - mosolyogtam rá. Majd közelebb lépve megcsókoltam őt. - Szabad? - néztem a szemébe, miközben kezem megállt egy pillanatra a hátán, a ruhája gombjainál.
Nem szolt egy szót se, csak megcsókolt, s kigombolta az ingem. Mosolyogva emeltem rá az ágyra.

A reggel hamar eljött. Figyelmtem a mellettem szuszogó alakot, majd egy kósza gondolat vezérelve a hasára csúsztattam a kezem. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd onnan születik nekem egy gyerekem.
- Fiú lesz vagy lány, szerinted? - szolt álmos hangon Hermione, s velem szembe fordult, így belenézhettem abba a csodás szempárba, mely évek óta rabul ejtett.
- Ezt nem te kéne érezd? - nevettem fel. A nap éppen akkor kelt fel a kert mögött magasodó dombok mögűl.
- Én úgy érzem fiú lesz. - mosolyodott el ő is.
- Egy kis trónörökös? - simogattam az arcát, mire ő lehunyta a szemét.
- Ha fiunk születik, Scorpius legyen a neve. - hajtotta a melkasomra a fejét, hosszú haja függönyként takarta el.
- Miért pont Scorpius? Olyan félelmetes név. - simogattam most a haját.
- Egyszer olvastam egy könyvben és megtetszett. Egy smaragdszemű holló neve volt, aki bejárta az egész világot, mert meg akarta ismerni az embereket, ahol járt ajándékokat hagyott, és békét. - mesélte gyengéd hangon.
- Mi lett a történet vége? - kérdeztem, tudva, hogy az ilyen meséknek tanulságos vége szokott lenni.
- Egy nap családot alapított és egy eldugott erdő mélyére rejtette a csemetéjeit, amíg ő a világot járta. Egy nap egy vadász tévedt az erdőbe. Nagyon megtetszett neki a három kis holló, úgy gondolta jó ajándék lesz majd a királynak a mennyegzőjén. Ezért fogta az ijját és lelődte mind a hármat, és a holló feleségét is, majd kitömte és elvitte a királyának. A híres holló részt vett a nagy mennyegzőn, a király mellett kapott helyt, és a legfinomabb falatokból evett. Sorban érkeztek az alatvalók, hogy megajándékozzák a királyt, mikor a vadászra kerűlt a sór, ő egy faágat hozott, rászegezve a holló már rég halott családját. - nézett fel rám mesélés közben a lány.
- És mit tett erre a holló? - kiváncsiskodtam.
- Hatalmas gyász töltötte meg a szívét, a király minden ajándékát felperzselte és visszatért az erdejébe, csak akkor hall róla az ember, ha elvesztett családját siratja, akkor elő jön az árnyakból, és ferperzseli a gyászoló könnyeit és levesz egy keveset a terhéből is, majd azt a családja mellé aggatja a faágra. - fejezte be a történetet Hermione.
- Ezt csak majd nagy korában meséld el a fiunknak, jó? - mosolyogtam rá, mire elnevette magát válaszúl. - Akkor Scorpius. - adtam egy puszit a homlokára.

Néha elolvasom az újság címlapját sietve, de sosem merülök bele, pedig minden reggel vár rám legalább négy napilap az asztalom sarkán a bankban. Aznap is futva rápillantottam az egyikre kávézás közben, és akkor láttam meg. Mindegyik újság egy dologról szolt, Voldemort meghalt, végleg, Harry Potter megölte a gonoszt. Jól emlékszem arra a napra, hisz azon a napon született meg a kisfiam is.

Fogalmam sincs, hogy hogy jutottam el a korházba, egyszer csak ott álltam a hatalmas épület előtt. Folyosó folyosót követett, ahogy az egyik ajtót becsuktam, egy másikat már nyitottam is ki, míg végűl ott álltam egy fehér hajú, pici baba előtt.
- Mi a neve? - kérdezte egy ápolónő hatalmas mosollyal.
- Scorpius Malfoy. - diktálta be reketes hangon Hermione a hátam mögött.
- Gratulálko, egy makk egészséges baba. - rakta a bebugyolált babát Hermione mellé az ápoló.
Hunyorogva nézte a mennyezetet, apró kezei össze voltak szorítva. Egy pici fehér hajtincsei össze-vissza álltak, de mégis olyan szép volt.
- Köszönöm. - tettem Hermione kezére a kezem.
Akkor értettem meg, hogy már ezért is megérte a bujkálások sorozata és az újrakezdés. Ha valaha is visszamehetnék az idő nem csinálnék másképp semmit, mert ezért a pillanatért megérte minden.

A baba szoba pont a mi szobánk mellett lett elhelyezve. Hermione hallani sem akarta dadusokról, meg nevelőnőkről.
- Ez az én fiam, ha meg tudtam szülni, fel is tudom nevelni. - mondta mindig, mikor szóba kerűlt a személyzet kibővítése.
- Ahogy jónak látod. - mosolyogtam rá. Nem szerettem az ilyen apróságokon vitatkozni vele, ha neki úgy jobb akkor legyen úgy.

- Hallottam... - mondta Hermione az egyik este, mikor Scorpius elaludt és nyugodtan tudtunk vacsorázni.
- Tudtam, hogy megfogod tudni. - néztem mélyen a szemébe.
- Sikerűlt neki... El sem hiszem... - tette le a kezében tartott villát egy percre.
- Valahogy vége kellett legyen, s Potternek mindig szerencséje volt a történetek végét illetően. - vontam vállat. Lehet, hogy sokáig a másik oldalon játszottam, de mindig tudtam, hogy egy veszett ügyért küzdök.
- Most már nem érzek annyira bűntudatot, hogy... - harapta el a mondatát szomorúan.
- Tudom, én se. - mosolyogtam rá. Mindig éreztem, hogy bűntudata van, hogy ott hagyta a barátait magukra, most legalább kicsit megkönnyebűlhetett.
Ekkor éles sírás zavarta meg a csendet.
- Megyek olvasok neki esti mesét, az le szokta nyugtatni. - adott egy gyors csókot Hermione, majd felment a lépcsőn. Én ott maradtam a rámzúduló emlékekkel.

1,29 K csillag, nagyon szépen köszönöm. És a sok türelmet is. Ez lett volna az utolsó előtti rész. Köszönöm, hogy eddig is velem tartottatok. ❤️❤️