Farkasbőrben

Eltüntnek nyilvánított

3..0..9..1 forgatom a szekrényemen a zárat, ami a megszokott Katt-al tárul ki előttem. Kiszedtem a könyveim alól a sapkámat és a sálamat. S azzal a mozdulattal, hogy elléptem a szekrényemtől becsaptam a magam mögött a szekrényemen ajtaját.
Becsapódása villámként hasított a folyosó csendjébe, fél szemmel figyeltem a többieket, akik egy pillanatra megdermedtek, a hang irányába fordultak, azaz felém. Majd csendesen folytatták az útjukat a kijáratni ajtó felé.
Hihetetlen, hogy egy idegen számára apróságnak tünő dolog, hogy megtudja változtatni egy egész város életét.
Azóta az éjszaka óta, már semmi nem a régi, hiszen már nem néznek rám félelemmel a szemükben, már nem tartják meg a túlzottan tisztes távolságot. S volt olyan is, aki egyszerűen leült mellém, amit napvilágra került, annak az éjszakának a történései. Legalábbis az, amit mások gondolnak.
A teljes valóságot csupán három ember ismeri vagy mondhatnám úgy is, hogy ismerte. Hiszen ebből a háromból egy meghalt, egy eltűnt, a harmadik pedig én vagyok. Szóval igen, én is arra gondolok, mint amire ti is. Nincs menekvés. Na nem mintha annyira menekülnék a végzetem elől. Várom a pillanatot, amikor ismét a szemeibe nézhetek.

A gondolatmenetemből a bejárati ajtón beszűrődő hideg fuvallat szakít ki. Kilépek az ajtón s egy pillanatra megállok. Mélyen beszívom a jéghideg levegőt, s lassan szinte ízlelgetve fújom ki. Érzem a a fenyvesek friss, vad illatát, de ezzel szemben a főúton elrobogó motorok kipufogó füstjét is, s egy pillanatig mintha éreztem volna az ő illatát is. Csak egy illatfoszlány volt, mégis felpezsdült tőle a vérem. 

Az eddig, a kezemben szorongatott sapkát, most a fejemre húzom és nem érdekelnek a kibukkanó kócos göndör fürtök. így indulok el a jeges főúton, a hegy lába felé. De hirtelen felindulásból visszafordulok és inkább a Zöld Zóna felé indulok el. Hiszen ott találkoztunk először,  minden egyes pillanatra emlékszek. A szemeire,  arra ahogyan engem néztek azok a gyönyörű mogyorószínű szemek, arra ahogyan zavarba jött, hogy csak dadogott össze vissza. Ahogyan ott ült az egyik fa ágai között és a rajzolt, odapillantok arra a pontra ahol először pillantottam meg. Lehunyom a szememet és pár pillanatra elfelejtem a csontbavájó dermesztő hideget, egy pillanatra érzem a nap melegét a bőrömön, egy pillanatra ismét ott ül az ágak között. Majd kinyitom a szememet, újra csontomba markol a hideg, és az ágakat ismét hó födi el.

Amikor azt mondtam, hogy azóta a bizonyos éjszaka után mindenki teljesen máshogyan néz rám. Nos azt, a szó legszorosabb értelmében értettem, csak sajnos az a baj, hogy, mivel velem nem történt azon az éjszakán semmi számottevő. Szóval, hogy nem haltam meg és még mindig itt vagyok, így előfordul, hogy dühöt váltok ki az...

-Mégis mit keresel itt? Pont itt! Nem megmondtam, hogy ne kerülj a szemünk elé?? - ...szóval, hogy vannak, akik engem okolnak a történésekért.  Viszont ezzel az a baj, hogy pont ők engedték elmenni.

-Hé! Nem hallasz? Tán süket vagy? - egy pillanatra megálltam és a nő szemeibe néztem, ő és a férje az egyedüliek a városban, akik még mindig tesznek inkább egy lépést hátra, csakhogy meglegyen az a túlzottan nagy tisztes távolság. - Tűnj el. - suttogta.

Úgy érzem, hogy nincs értelme vitatkozni vele, így elfordítom a tekintetemet és folytatom az utamat a hegy lábához. 

Sziasztok, már nagyon régen gondolkodom azon, hogy átdolgozom az egyik regényemet, és lássatok csodát, itt az első rész ;) Remélem tetszett.

A.