Farkasbőrben

Dezsavű

Rosa szemszögéből:

Fogalmam sincs, hogy mégis mi történik már megint a testemmel. A tróncsere óta nem ez volt az első alkalom, hogy ismét emberbőrben voltam. Folyamatos volt az átváltozás, a testem állandóan változott. Hol teljesen, hol csupán részlegesen bújt elő belőlem a vadállat. Markus papája szerint ez még egy jó ideig így is marad, addig legalább is biztosan amíg el nem fogadom a tények állását és bele nem törődöm a sorsomban. Mármint abban, hogy mindvégig én voltam a soron következő totemfarkas, s most végre be kell töltenem a pozíciómat. Mert nélkülem, szétesik a falkák közötti rend és fegyelem. Markus papája azt is mondta mindig is figyelt engem. Figyelemmel kísérte azt ahogyan farkaskölyökből erős nővé váltam, és hogy sajnálja, hogy nem lehetett ez idő alatt mellettem. De bármire is utalt ezalatt azóta sem állt bennem össze a kép. 

Nem értettem, hogy mi az amire pontosan gondol. Ahogyan azt sem, hogy mit jelent az,hogy én vagyok a soron következő totemfarkas, mégis mik azok a totemfarkasok? Életemben nem találkoztam még magával a szóval sem, jó hogy nem voltam képes még elfogadnom a mivoltomat. S legvégül, mi az ami összeköt engem és Markust, miért tudunk kommunikálni  egymással szavak nélkül?

Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem oda, a hegy szélére, mindössze arra, hogy próbálok nem lezuhanni a szakadékba. Tisztában voltam azzal, hogy  csupán részlegesen voltam emberbőrben, és féltem, hogy mit fog szólni hozzám Markus. Szörnyen zavarban voltam, de akkor abban a pillanatban mindenen felülkerekedett az, hogy le ne zuhanjak. Akkor abban a pillanatban nem törődtem azzal a ténnyel, hogy azt a lányt beborította Markus illata, még akkor sem, ha legbelül felettébb zavart a dolog. Hiszen teljen el bármennyi idő is, még most is ugyanúgy érzek Markus iránt, mint azon az éjszakán.

Félálomban lehettem amikor megéreztem egy kart a derekam körül, egy pillanatra félelem járta át a testemet. De ahogyan lassacskán eltűnt az állom a szemei elől, a szívem is lenyugodott. Újra úgy éreztem magamat, mint aznap amikor először talált rám az erdőben. Kinyitottam a szemeimet és megpillantottam magam előtt azt a kis kályhát, amit akkor még nem tudtam hova tenni, de mostanra már tudom, hogy a viskóban vagyok a fenyves mélyén. Vettem egy mély levegőt, mert érezni akartam Markus illatát, de hiába vettem bármilyen nagy levegőt mindent körülölelt annak a a lánynak a szaga. 

-Mmm. -hallottam meg hirtelen egy mély férfias dörmögést a hátam mögül.
-Markus? - fordultam felé.
-Felébredtél Farkasszem? - dörmögte a hajamban, közben pedig egy puszit nyomot a fejemre. Engem pedig egy pillanatra elárasztottak az emlékeim. Amikor először a szemeibe néztem a városban a szökőkútnál, az első találkozása a szüleimmel, amikor egyik nap beosont hozzánk és reggelit készített nekem, a sok közös erdőben bóklászás, az első csók, az nap amikor együtt aludtunk pont ezen a rozoga ágyon és az a nap amikor először változtam át előtte - bár ne látta volna.
-Ne hívj így! Hányszor mondjam még el! - mondtam és belebokszoltam a karjába.
-Mmmm. Ez az én Rosam, hiányoztál. - mondta.
Elhúztam a számat erre a mondatára, mert nem tudtam, hogy mit is gondoljak. Jó oké, ő is hiányzott nekem, rettenetesen. De ez a szag.
-Ki neked az a lány, akivel felhúzattok a szikláról? -néztem rá egy kicsit zavartan, egy kicsit mérgesen, de mégis szerelmesen.
-Magam sem tudom.