Mióta kilépett az életemből, bármerre is mentem mindenhol a napfordulóba ütköztem. Tudjátok, hogy van ez. Mint amikor valamit nagyon el akarsz kerülni, de bármerre is fordulsz belebotlasz, nos így jártam én is. S úgy érzem ennél tovább már nem halasztgathatom a dolgot. Egyrészt azért mert már csak tizenkét napom maradt hátra, a bennem lüktető hang szerint.. Anyám, ez most úgy hangzott, mint valami szkizofrén. A végén még diliházban kötök ki, a fejemben lévő hangokkal együtt.
Na, de ott tartottam, az ok, amiért már tovább nem halasztgathatom a kutatást, az, hogy mindössze tizenkét napom maradt, ami kevesebb, mint két hét. A másik ok, pedig Rina. Akit egyszerűen nem tudok hova tenni, van benne valami, ami egyszerre vonzz és riaszt is el tőle. Rina nem olyan, mint amilyen ő is, s nem is olyan, amilyen az apám is volt. Rina nem lehet farkas.
Ő ahhoz, túlságosan is szeszélyes, egy cseppet sem higgadt, sem türelmes. S igen, most arra gondolok, amikor már az első találkozáskor nyomatékosította, hogy miért van itt.
Nos, a napforduló. Annyit biztosan tudok, hogy évente mindössze négyről beszélhetünk, ugye negyedévente, minden évszak kezdetén egy-egy. Az utolsó december huszonegyedikén, trónváltással egybekötve. De vajon minden napfordulónál trónváltás van? vagy...
-Kérsz még egy kis teát? - kérdezte mama mosolyogva- Mert úgy látom már régen elfogyott!
A gondolatmenetemet megszakítva lepillantottam a kezemben szorongatott bögrém fenekére, s nekem is mosolyra húzódott a szám, még ha egy pillanatra is.
-Hozzak ki neked is egy bögrét? - kérdeztem, s közben feltápászkodtam a teraszunkról, vigyázva, hogy közben le ne zuhanyjak a mélyben. Ugyanis a házikónk, a falut körülölelő hegyen van, ahova zárt fülkéjű libegő vezet, amiben olyan sok időt töltöttem el... vele. Akárhányszor beülök az egyikbe, úgy érzem, ott van mellettem, s igen jól gondoljátok! Éppen ezért szokatlanul sok ideig tart míg haza vagy le a völgybe érek. De visszatérve, a teraszunk lenéz a völgyre, és bár nagyon rég óta tervben van, hogy legalább beüvegezzük, hogy meg legyen a biztonságérzet, de egy kifeszített hálónál nem futotta többre.
-Igen, köszönöm. - szolt mama és figyeltem, ahogyan hozz magának is egy nagy párnát, és elhelyezkedik rajta a völgy fölött. Én pedig bementem a konyhánkba, ami rögvest, a teraszról nyílik, nem olyan nagy, mint a legtöbb családé, de nekünk nincs is szükségünk rá, hiszen évek óta csupán ketten élük, ebben a hegyi faházban, amit a mama történetei szerint apámmal ketten építettek még nagyon régen. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lett volna az életünk, ha apám velünk maradhatott volna, de egy felvigyázónak nem az az elsődleges feladata, hogy a családjával legyen. Kinyitottam a mosogatónk feletti szekrényt, s benyúltam a mama bögréjéért, a ő hagyományos vastag falú agyagbögréjéért. De mielőtt kiemeltem volna, egy pillanatra megakadt a tekintetem a másik éjfekete bögrén, s a feliratán, vörös gyöngybetűkkel az állt rajta, hogy Rosa. Ohh istenem mennyire hiányzik. A bögrét még én csináltam neki jóval a trónváltás előtt. Amikor még azt hittem, hogy mi örökre és még annál is tovább együtt lehetünk, még jóval az első közös éjszakánk előtt, a viskóban... A viskó.
Basszus! Hogy nem jutott ez eszembe hamarabb. Ott kellett volna kezdenem először a keresgélést, és nem legutoljára hagyni. Hogy lehetek én ennyire idióta??
Kivettem a mama bögréjét, s gyorsan vissza is zártam a kredenc ajtaját, s abban a pillanatban eldöntöttem, hogy még ma kilátogatok a viskóhoz!
Sziasztok! Remélem tetszett, hamarosan jövök a folytatással! 😉
A.
YOU ARE READING
Farkasbőrben
Werewolf"Ismét hallom, azt a rekedtes keserű hangot suttogni a fülembe. Először nem tudom kivenni a szavakat, nem tudok koncentrálni: fázom. A hang lassan erősödik és egyre hangosabban hallom, majd végül sikerül megértenem, azt az egyetlen szót, melyet mind...
