You Deserve The World

8.

-Ez itt Raven és én, két nappal a találkozásunk után. Már az első perctől jól kijöttünk. Hajnali kettő körül lehetett amikor ez készült, azért ilyen a fejem.-magyarázta Clarke az egyik képet nézve, ami az íróasztala felé volt ragasztva a falra. Lexa mellette állt, hagyva hogy a lány elmerüljön az emlékekben.
-Vajon mi lenne más, ha aznap lett volna bátorságom odamenni és beszélni veled?-kérdezte halkan a lány felé fordulva aki tekintetét a képen tartotta. Benttartva a levegőt, maga is elgondolkozott.
Annyi mindent bánt, és valahogy mégse változtatott volna. Ha visszamehetne, ugyanúgy hagyta volna hogy Clarke közeledjen hozzá, de néhány dolgot mégis helyrehozna.
-Az első napomra gondolsz?-kérdezett vissza, bár tudta a választ.
Clarke bólintott, így Lexa gondosan végiggondolta a válaszát. Leült az ágyra és hátradőlve felnézett az ablakon át a halványkék égre.
-Szerintem nem kellene ezen gondolkodnunk. Tudom hogy alakulhatott volna jobban is, de lehet hogy csak rosszabb lett volna. Így legalább itt kötöttünk ki.-mondta miközben érezte ahogy besüpped mellette az ágy és a szeme sarkából látta hogy Clarke figyeli. Nem tudta hogy ez a nézés jó dolog-e, ezért visszafordította a figyelmét az ablakra. Nem sokáig tudta azonban nézni, mert Clarke hirtelen egyik lábát átdobta a teste másik oldalára, így Lexa csípőjére ülve.
Az egész teste nyugalmat és boldogságot sugárzot, amit átragasztott az alatta lévő lányra is. Lassan lehajolt és behúzta egy csókra.
Lexa viszonozta és nehezére esett nem belenyögni ahogy Clarke beharapta az alsó ajkát.
-Lányok, nem akarok kötözködni, de Lexának már letelt a...Oh.-lépett be Abby a szobába, meglátva a két lányt, akik hiába próbálták volna tagadni a helyzetet.-Végre.-tette hozzá, és már ment volna ki mikor Clarke leugrott Lexáról és visszahúzta.
-Mi az hogy végre?-tette csípőre a kezeit.
Abby megállt és az ajtófélfának támaszkodva végigmérte a lányát, majd a mögötte kényelmetlenül megbúvó Lexát.
-Szóval tényleg nem láttátok?-kérdezte de csak két értetlen szempár nézett vissza rá. Sóhajtott és ellökte magát az ajtókerettől.-Olyan régóta néztek egymásra úgy mintha csak a másik létezne hogy már nekem volt fájdalmas.-nevette el magát.-Clarke, te pedig elmondhattad volna. Mióta tart?-tette fel a kérdést szinte nevetve.
Lexa és Clarke összenéztek, majd egy lassú mosoly terült szét a szőke lány arcán.
-Tegnap óta.-mondta végül.
Az anyja megforgatta a szemeit és boldogan a két lányra nézett.
-Jó sok időt pazaroltatok el. Na mindegy, hát akkor én most magatokra hagylak titeket.-ezzel vigyorogva kilépett a szobából és becsukta az ajtót maga után.
Clarke visszadőlt az ágyra Lexa mellé és halkan felnevetett.
-Ennyire átlátszóak lettünk volna?-kérdezte felé fordítva a fejét. Lexa csak vállat vont.
-Nekem nem tűnt fel.
-Nekem se.
Ezzel egy időre csendben maradtak. Mindketten elgondolkodtak hogy mi történt az elmúlt néhány hónapban, amiből mindenki más észrevette az érzéseiket. Persze Clarke nyílt volt, de Lexa próbálta takarni ami a fejében járt.
-Mióta?-kérdezte Clarke őszinte kíváncsisággal, mikor rájött hogy Lexa már tudja hogy egy éve érez valamit iránta, de ő semmit nem tud róla.
A lány elgondolkodott, és Clarke imádta nézni ahogy összehúzza a szemöldökét és egy pontra fókuszál.
-Minden nappal egyre jobban.-nézett rá olyan arccal mintha csak az időjárást mondta volna el.
Clarkenak a torkán akadtak a szavak és csak nagyot nyelve tudta visszanyerni a normális légzését.
-Azta.-mosolyodott el és magához húzta Lexát. Az arcát a nyakhajlatába fúrta és elmerült az illatában.

Lexa még sose érzett egyszerre ennyi dolgot. Mintha a lány felnyitotta volna azt a részét amit olyan sokáig próbált bezárni. Senki nem került ilyen közel hozzá már sok éve, de most semmin nem változtatna.
Clarke vanilia illata ellepte a környezetét és olyan megnyugtató volt hogy azt kívánta bár soha ne kellene elmozdulniuk.
De végül mégis meg kellett tennie, mikor rájött hogy már késő délután van. Lassan kihúzódott Clarke öleléséből és ellenállt a szomorú szemeknek amik követték ahogy lemászott az ágyról.
-Sajnálom Clarke, muszáj haza mennem. De hétfőn találkozunk, rendben?-mondta miközben felvette a dzsekijét és megvárta hogy a lány is kiszáljon az ágyból.
Megölelte, de Clarke nem engedte el. Végül belesimult a szorításába, és csak percekkel később tolta el. Akkor is csak annyira hogy behúzza egy gyors csókra. Ha hagyta volna hogy elmélyítse, akkor talán soha nem lépi át a ház kapuját, de ellenállt, tudva hogy maguknak kedvez ha most elmegy.
-Hétfőn látlak.-nyomott egy utolsó csókot a lány homlokára és mosolyogva hagyta el a szobáját.

A mosolya szinte azonnal eltűnt mikor belépett a saját háza ajtaján. Remélte hogy csendben felosonhat a szobájába, és átkozta magát amiért nem az ablakán keresztül próbálkozott. De mostmár túl késő volt, az apja meglátta. És nem volt boldog.
-Hol voltál?-kérdezte a fotelben ülve egy sörösüveggel a kezében, fenyegető nyugodtsággal.
Lexa megtanulta hogy ha az apja kiabál, az ezerszer jobb mint amikor feltűnően nyugodtan kérdez. Olyankor érezhető a feszültség a környezetében, pont mint most.
-Mondtam hogy elmegyek egy buliba. Ott voltam.-ez csak részben volt hazugság, és Lexa remélte hogy megelégszik vele. Nem volt hajlandó ebbe Clarkeot is belerángatni, egyszerűen nem volt képes megtenni vele.
Az apja felállt, kissé bizonytalanul, de elég józannak tűnt ahhoz hogy tudja mit csinál. Legalábbis Lexának így tűnt.
-Ne hazudj nekem!-lépett közelebb hozzá, és már tudta is hogy mi jön. De mégsem hátrált, elege volt a feladásból, már nem egy gyerek volt akit meg lehet félemlíteni néhány fenyegető szóval.
-Nem hazudok!-húzta ki magát, szemét erősen egy pontra szegezve a férfi mögött.
Az apja csak dühödtebb lett, Lexa látta abból ahogy a kezét ökölbe szorította, és ahogy az orrlyukai kitágultak. Csak egy behemót majomnak nézett ki. Lexa erre próbált gondolni. Hogy milyen nevetséges is az egész. De mikor mégegy lépést tett felé, már egészen ijjesztőnek tűnt az a majom.
És akkor elcsattant a pofon amit már olyan jól ismert. Amire már számított, amióta betette a lábát a házba.
-Nem akarom megismételni. Szóval mondd el az igazat! Merre voltál?-kérdezte újra, összeszorított fogakkal. De Lexát nem törte meg, csak gyilkos tekintettel meredt a pontra amit kinézett magának.
Jött a második pofon. Lexa letörölt egy könnycseppet ami kiszökött az egyik szeméből a fájdalom miatt, de továbbra is csendben tűrte, bármi is várt még rá.
De meglepő módon az apja egy nevetéssel hátrálni kezdett, utat engedve Lexának a szobájához, vagyis a biztonsághoz, vezető lépcsőhöz.
-Értékelem hogy ilyen bátor vagy. De mégegyszer nem engedlek el ennyivel! Előttem nem titkolózhatsz!-morogta és visszaült a fotelbe, felbontva egy újabb doboz sört.

Lexa nem várt tovább, felrohant a lépcsőn, bezárva maga után az ajtaját.
Belenézett a tükrébe és elszörnyedt a felszakadt seb láttán ami a szeme alatt húzódott.
Nem ez volt az első ütés amit kapott, de az első ami ilyen nyomot hagyott. Eddig elég volt egy kis alapozó hogy eltakarja a karcolásokat, de ebben már nem volt biztos.

Viszont most, az egyetlen dolog amivel foglalkozni akart, az a spórolt pénzének összeszámolása, majd az egyetemi jelentkezéseinek átnézése. Csak ezek nyugtatták le ilyenkor, vagyis inkább a tudat hogy lesz jövője, méghozzá egy olyan, ahol nem kell az óráját figyelnie, tudva hogy elég egy perc késés is, és megfizeti az árát.

De a mai napot nem bánta. Többet is megfizetne néhány plusz percért a szőke lánnyal, aki még azt is elfelejtette vele hogy hova kell hazamennie.

Visszadőlt az ágyára és élesen beszívta a levegőt. Felvette a fülhallgatóját és a maxra kapcsolt zenére aludt el, tudva hogy csak a másnapot kell kibírnia egyedül.
Vagyis, csak majdnem egyedül.